Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
to Barangolás az országban 1985. SZEPTEMBER 7. Dolgoztam gyárban, de nem mennék vissza. .. Aztán meg — s hunyorít egyet a szemével — így, hetente kétszer az asszony is elviselhetőbb ... Azt is elárulja, hogy fejenként havi nyolcezer j ük összejön. Az öreg lekászálódik a füstből, és nagyot sercint mérgében. Bőrének pórusain fényesen üt ki a veríték — már ahol látszik a rátapadt portól. Tovább indulunk. Barátom derék kis Trabantja, a mi hűséges Rocinanténk, kitartó szívóssággal kapaszkodik fel a Bükk-fennsíkra. Bánkút szokatlanul csendes. A sípályákat és a felvonó környékét felverte a gaz. Itt majd csak decemberben kezdődik az élet, ha hó borítja a hegyoldalakat. A turistaház közelében, erdei tisztáson táborozunk le. Kissé hűvös, csendes éjszaka köszönt ránk. Reggel tiszta, ragyogó időben autózunk át a fennsíkon. A szilvásváradi lipicai ménes lovai átsétálnak előttünk az úton. A lovászfiú Canada feliratú trikóban és Adidas cipőben üli meg szőrén a hátasát. Az egyik kanyar után megállunk. Szilvásvárad fura kis makettként terül el előttünk a völgyben. A játéknak tűnő házacskák és az országút távolba vesző szürke szalagja mellett, gombostűfejnyi emberkék mozognak.. . Ahogy elhagyjuk a lakott terület kezdetét jelző Özd feliratú táblát, jobbra, az út mellett bányászkolónia jellegzetes földszintes házai tünedeznek fel, a völgy mélyén pedig a bányatelep, s a hozzá tartozó, szénosztályozó. Lekanyarodunk a telepre. A legelső, akivel ösz- szefutunk Farkaslyukon, egy régi cimbora. (Az egy csapatban dolgozó bányászok így hívják egymást.) Jó tíz esztendeje, hogy első bányászműszakjaimat vele töltöttem, elővájáson. Tengerszint alatt dolgoztunk már, vízhatlan gumiruhában, mert a víz úgy jött lefelé a főtéből, akár a csendes áztató eső. A műszakok vége felé, amikorra saját verítékünktől lett csuromvizes rajtunk minden, ledobtuk a vízhatlant, és gumicsizmában, egyszál gatyában dolgoztunk tovább. Józsi cimboránk, ha leesett a megrakott csille a sínről, egyedül pattintotta azt a helyére. Most kicsit ferde tartással, merev derékkal jár. Kérdésemre csak legyint; — Hagyd, ne is kérdezd : ..! Leszázalékoltak! Volt egy gerincműtétem, de rendbe hozni már nem tudták. Most rokkant vájár vagyok, szivattyúkezelőnek tettek ide, a külszínre. Ez lett belőlem ... Még nincs negyvenöt éves. Egyik napról a másikra megöregedett. A gerinc ... A szilikózis mellett, a másik bányászbetegség. A test oszlopa egy idő után nem bírja már a terhelést, és felmondja a szolgálatot. Alig van bányász, akit a negyeA Miskolc—Garadna kisvasút lillafüredi megállója Ac öreg kijavította a kilyukadt miiét Nem megy egyik front sem úgy, ahogy kellene. Az egyik tele van meddővel, a másikat még most szerelik. Az üzem teljesítménye nem éri el az ötven százalékot, a vállalaté pedig a hetvenet. S ahogy ez már ilyenkor elkerülhetetlen: nagy a feszültség az emberekben. Fáradtak és idegesek. Jól benne járunk már a délutánban, mire kifut velünk a tárna száján a személyszállító kisvonat. Tágult pupillájú szemünket hunyorogva szoktatjuk újra a fényhez, és sóhajtásnyival nagyobbat szippantunk a kinti friss, szabad levegőből összesen három napot töltünk Özdon, és a környékbeli hegyekben. Táborhelyünk jó tíz kilométerre, a Hangonyi tó partján van, valóban festői szépségű helyen. A második világháború idején tragikus események tanúja volt ez a vidék. Itt ért földet, a tó közelében, a Szőnyi Márton vezette ejtőernyős partizáncsoport, melynek feladata a németek elleni fegyveres harc volt. A csoportot azonban megsemmisítették. A parancsnokot végül egy éjszaka, egy tanyán, álmában lepték meg a csendőrök. Megölték. Az ózdi fiatalok emlékművet emeltek a tóparton, hogy idézze mementóként a több mint negyven év előtti tragédiát. Ózd utcái felfutnak a környező hegyoldalakra, mert már kezdi kinőni a keskeny, több felé ágazó völgyet. Esténként a gyár fölé vöröses fények feszülnek, s ha csapolás van, az izzó vas narancssárgára festi az eget. Napoznak a szilvásvárad! lipicaiak Szörnyülködve néz rám: — De uram, mit képzel?! Fél óra múlva kezdődik a délelőtti edzés. A mester, ha nem vagyok ott a tribünön, meg sem kezdi a tréninget! Még, hogy nem megyek a meccsekre! Hol él maga, ember?! L. Murányi László A szerző és Temesi László felvételei. ni, hanem a Hámori tónál elkanyarodva, nekivágunk a Garadna patak völgyének, Ómassa felé. Néhányszáz méter után sűrű füst gomolyog : az útkanyarulatban két szénégető boksa bukkan elő a patak partján. Hamar kiderül, hogy apa és fia dolgozik együtt, ezen a nem kifejezetten szanatóriumi munkán. Az öreg éppen az egyik boksa tetején nyeli a füstöt, mert égés közben kilyukadt, s meg kell igazítani. így a fiúval beszélgetünk egy kicsit. Errefelé miiének hívják a nagy, füstölgő dombokat. — A lényeg az, hogy ne lobbanjon lángra a belül felhalmozott fa, mert akkor szén helyett csak hamu lesz az egészből. Azért meg nem fizetnek, legfeljebb a papnak jó, bérmáláshoz ... Így aztán, ha kilyukad égetés közben a mile, gyorsan be kell tömni a nyílást, ne kapjon levegőt a parázs... — Maguk helybéliek? — Dehogy, tardonaiak vagyunk mindketten. A hegyen át, úgy három órányi járás ide a falunk. Apámmal váltjuk egymást, mert ha begyújtjuk a miiét, akkor azt éjjel-nappal vigyázni kell! — Nehéz ...? — Hát... nem könnyű! De én azért nem cserélném fel másra. Jól megvagyunk így. Néha morog ugyan az öreg, meg káromkodik, de azt ki lehet bírni. Itt legalább csend van, és ezt nem lehet pénzzel megfizetni! Lapok egy bükki útikönyvből dik ikszen túl, gerincsérv, gerinckopás, vagy idegbecsí- pődés ne kínozna. Másnap reggel, szürke bányászruhában, önmentő készülékkel és akkumulátoros lámpával felszerelve, a tárna szájánál toporgok, beszállásra várva, öt éve is elmúlt már, hogy utoljára lenn voltam. Halmai Gyuri fiatal bányamérnök a kísérőm. Gondosan végigkúsztat mindkét frontfejtés iszapjában, mondván, ha netán arra vetemednék, hogy a szénhiányról írjak, akkor pontosan lássam, mennyi feles- leges, meddő kínlódás van a „nincs szén” tőmondatszerű kijelentés mögött. Messzire hallik, a helybélieknek már egyáltalán nem bántó, a gyár hangja, lüktetése. Még az éjszaka csendje is ezernyi apró zajból sűrűsödik ki, ismerős kattogásból, sípolásból, tolató vonatok csattanásából. A gyár a város szíve. Ok és okozat viszonyának világos példájaként létesült, kevés híján másfél százada a vasolvasztó, majd épültek köré később a munkáskolónia aprócska házai — a város magja. Ezeket persze hiába keresném. Lebontották rég, emlékük is elhalványul lassan. Az 1845-ben alapított Ózdi Kohásizati Üzemek — röviden: ÓKÜ — nemcsak a hagyományait őrzi a Salgótarján—Rimamurány Vasmű Részvénytársaság időszakának, hanem sajnos, még jó néhány gépét, berendezését is üzemben kénytelen tartani. Ennek ellenére, az ország három nagy kohászati alapanyagot termelő gyára — Dunaújváros, Diósgyőr, Ózd — közül csak az utóbbi tudta a nyolcvanas évek közepéig megőrizni a nyereségességét. Sajnos, a vaskohászatot és az acélgyártást különös erősséggel sújtó cserében viszont türelmet kémek gondjaik megoldásához. Kedvezőtlen világpiaci viszonyok, egy-egy területen már-már a működést veszélyeztető munkaerőhiány, elavult, régi technológia; ilyen feltételek mellett kell piacon maradniuk, megőrizni, sőt visszaszerezni verseny- képességüket. A munkaerő- hiány különösen a szállítási üzemnél és a melegüzemekben feszítő. Nincs ma már olyan vonzása a kohász szakmának, mint volt néhány évtizeddel ezelőtt. Nem szívesen végeznek az emberek — nyolc—tízezer forintért — ötven—hatvan fokos melegben, nehéz fizikai munkát. Éltető segítségként jött a vállalati gmk-k szervezésének lehetősége, mert így némiképpen enyhíteni tudtak a gondokon. Az, hogy az ÓKÜ az egyik legrégibb az ország nagy nehézipari üzemei közül, részben jó, részben viszont nem. Jó azért, mert nagy hagyományai alakultak ki a kohászkodásnak; kinevelődött, és az ózdi kohászcsaládokból újra és újra feltöltődik a szakembergárda, amely erős szálakkal kötődik a gyárhoz és a városA farkaslyuki tárna bejárata hoz. Ez pedig jelentős szellemi erőt hordoz magában. Baj viszont, hogy hiába vannak világszínvonalú berendezéseik, ha még üzemben kell tartaniuk a már említett, század elejéről származó, korszerűtlen gépeket is. Ezeken nehéz exportképes termékeket gyártani, bár termelésük 30 százalékát még így is konvertibilis piacon értékesítik. Biztosítják a tetőt a frontfejtésen válságnak az idén már az ÓKÜ sem tudott ellenállni. Ráadásul, nem volt elég a dekonjuktúra immár fojtogató hatása, jött a rendkívül hideg tél, amely súlyos zavarokat, és jelentős termeléskiesést okozott. Dr. Pethes András, az Ózdi Kohászati Üzemek vezér- igazgatója, nagyon előzékenyen átprogramozta kedvemért a szerda délelőttjét, hogy bő félórát beszélgethessünk a gyár jelenéről és jövőjéről. Elmondta a vezérigazgató, hogy fontos számunkra a közvélemény reá- lia, pontos tájékoztatása, Az Ózdról rajzolt vázlat nem lenne teljest a sport nélkül. Természetesen hiába vannak a városnak NB I- es szakosztályai — kézilabda, teke, — a sportok királya itt is a foci. Közügy az Ózdi Kohász labdarúgóinak szereplése, sikereik és kudarcaik egyaránt mély nyomokat hagynak a városi közérzetében. Pár éve, amikor az első osztályban szerepeltek, a hazai mérkőzésekre 15—20 ezer szurkoló is kizarándokolt. Ma viszont, nincsenek ilyen „élvezetes” gondjai a klub pénztárosának. Az elmúlt szezonban kiesett a csapat, még az NB II- ből is. A hazaindulás délelőttjén, kellemes búcsúzásnak szánva, betérek abba a borozóba, amelyről tudom, hogyha esik, ha fúj, mindig található ott néhány vérmes Kohász-szurkoló. Nem tévedek. Könyökölnek a poharak fölött, és vitatkoznak. Hallgatom a végeláthatatlan sirámokat, és a sűrűn pattogó szidalmakat. Szidják a focit és a Kohásizt, az edzőt, és a bírókat, talán még a szertárost, meg a kapufákat is. Amikor elköszönök, odafordulok a leghangosabbhoz: — Akkor, maga most nem is jár a meccsekre? e jWSP tollforgató ember arról > ■ tud igazán írni, amit ismer. És mit ismerhetne jobban, mint szülőföldjét, gyermekkora világát, annak ki nem törölhető képeit? Számomra mindezt a Bükk hegyoldalai és a Sajó völgyének füstbe burkolódzó, idegen számára nehezen megszokható iparvárosai jelentik. Elkísérnek. Költözhetek bárhová, mindig ' jó hazatérni, s rálelni az ismerős vidékre. összefüggő iparvidék ez a völgy. A Sajó nélkülözhetetlen vizére és a 25-ös főút hűségesen .vele kanyargó szalagjára, mint valami kettős fonálra, fűződtek fel szinte egymást érve, sorban a települések, s az ipari komplexumok: Miskolc, a magyar nehézipar egyik fellegvára; Sajószentpéter és az üveggyár; Kazincbarcikán a Borsodi Vegyikombinát, s a Borsodi Hőerőmű Beren- tén; végül pedig Ózd és Bor- sodnádasd zárja a sort, a kohászati üzemekkel és a lemezgyárral. Természetesen azt se hagyjuk ki, hogy a B ükköt kereszt ül-kasul behálózzák a Borsodi Szénbányák Vállalat üzemeinek vágatai. Tekintélyt parancsoló felsorolás. Meg is lehet nézni a Sajó vizét, valahol a torkolat közelében. Mintha kátrány folyna le a hegyekből, nem pedig víz... Utunk során — kétnapos zempléni csavargás után — északról, a szlovák határ felől érkezünk Miskolcra. Csak pár órát töltünk az Avas és a Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri VTK és az Edda, Lillafüred és Tapolca városában. Ez pedig csak annyira elég, hogy egy kiadós sétát tegyünk, végigballagjunk a város főutcájának, a „Szécsényinek”, fényesre koptatott kockakövein. Nyugodtan tehetjük, hisz annak egy hosszú szakasza — az Ady hídtól a Tanácsház térig — sétáló utca immár. A belváros azonban ettől alig változott: zsúfolt és poros. Magyar mércével mérve igazi nagyváros az Avas tövében, ahol a Sajó-völgy kiszélesedik, s a folyó kifut az Alföldre. Népességét tekintve Budapest után következik a sorban. Diósgyőr felé hagyjuk el Miskolcot. Ezúttal nem állunk meg Lillafüred ismerős, képeslapokról visszaköszönő kínálatát megcsodál
