Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-30 / 229. szám

1985. SZEPTEMBER 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 T/sxa ligeti napok Menetdal-bemutató Sportvetélkedők - Főzőverseny Hét végén csupa nyüzsgés volt az egyébként csendes Ti- szaliget. Pénteken délután a Felszabadulási emlékmű kör­nyékén ünnepélyes esemé­nyekre került sor. Az általá­nos iskolás menetdalosok lelkes énekszóval vonultak fel az emlékmű elé, így kö­szöntötték társaikat, az úttö- rögárda új tagjait. Az apró gárdisták a csapatzászló s a (Vendégek — köztük Varga Sándorné, a Szolnok városi pártbizottság első titkára — előtt tettek fogadalmat, majd meghallgatták a fegyelmezett és látványos menetdal-bemu­tató értékelését. Az ünnepélyes események után középiskolás mai dalo­sok és Boros Lajos műsorát hallgathatták meg az érdek­lődők. Szombaton már kora reg­gel messziről is látható, go- molygó füstfelhő ereszkedett a tiszaligeti strand melletti fák koronáira. Amíg a sport­pályákon a végső összecsa­pásra készültek a csapatok Menetelnek az ifjú dalosok Az Olajbányász—Papírgyár csapatai kispályás labdarúgó-mérkőzésének egyik forró pilla nata és a strand előtt sátrat verni igyekeztek a vásáros árusok; a diákok ebédfőző versenyé­hez előkerültek a nyersanya­gok és a bográcsok. ínycsik­landó illat szállt minden fe­lé, egy óra múlva bográcsgu­lyás. csírkepörkölt, betyár­pecsenye fortyogott a kondé- rokban. Egy tízéves mester­szakács izgatottan szalajtott a kuktáért, aki a szomszé­dos ,,'konyha” titkait für­készte; elfogyott a tűzrevaló. Az alkalmi pincérlány ebéd­hez terített: a hatalmas ko­sárból terítő, tányérok, ka­nalak, kenyér és szalvéta ke­rült elő. Délben már minden készen volt. s a „Lekozmál- tam gmk!” is reménykedve (várta a kóstolásban lassan jóllakott zsűri szakértő íté­letét. A Rákóczi úti iskola ílekkenje vitte él a pálmát, rajtuk kívül a hatvanhárom csapatból tíz — a kiadós ebéd után desszertként — kapta a jutalomtortát. Aki délután sétált ki a li­getbe, az sem járt rosszul; a KISZ-esek profi módjára főzték az ízletes vacsorát. S ha valaki édességre vágyott, a kirakodóvásárban felkeres­hette a mézeskalácsost. Nem messze ettől, egy ko­pott pádon egy egyszerű k1- írás csalogatott: grafikabolt. Két lány kínálta a portékát, a Münnich Ferenc Üti Ál­talános Iskola rajzszakkö­rének műveit: színes tűzrna- darat. táncoló indiánt és Já­nos vitézt ágaskodó lován. A stadion alkalmi színpa­dán — a záróünnepségen — Tulipán Katalin és Tímár Tamás pantomnmműsora után a Corvinka, a Vadvi­rág, a Tallinnka együttes — pöttöm leányok és legények — járták a táncot. Este a medencebálon a Kalyi Jag cigányfolkról-együttes vará­zsolt elénk egy alig ismert világot. Ezzel ért véget a Tiszalige­ti napok programja. A ren­dezvénysorozat egy héten ke­resztül csaknem ötezer em­ber kikapcsolódását szolgál­ta — nem beszélve arról a maidnem tízezer sportszere­tőről, akik a különböző ver­senyeken mérték össze ere­jüket. A politikai, kulturális és sportrendezvények részt­vevői így búcsúztak egymás­tól: viszontlátásra jövőre! — bju — Fotó: Nagy Zsolt Nehéz dolga volt a főzőverseny zsűrijének (Felvételünkön jobbról a győztes Francén Árpád) A záróműsor kedves színfoltja volt a Corvinka gyermek táncegyüttes fellépése Exkluzív Interjú | YSŐHIflCSkátÓI a madárszimfóniáig Kollányi Ágoston Kos- suth-díjas filmrendezőt har­minc éve ismerem. Nem, níem személyesen; „élőben” csak a legutóbbi országos képzőművészeti filmszemle óta. Korábban a szellemével találkoztam, amelyik alapo­san felkavarta szülőföldem háborítatlan nyugalmát. Kő­kapun forgatták ugyanis 1955-ben a Kati és a vad­macska című természetfil­met és érthetően lázban volt mindenki, akit megérintett a stáb nyüzsgése. De büszke volt az is, aki csak hallomásból vette hírét a film készítésé­nek. Ügy érezte a hegyközi ember, hogy a film révén kissé bekerül a halhatatlan­ságba. Mert akkor a film még esemény volt: a cellulo­id szalag nem kígyózta ke- resztül-kasul életünket. A Kati és a vadmacska a mi filmünk volt. Kollányi Ágoston szép, idős ember. Olyan, aki har­monikusan tudja elrendezni magában az idő múlását. — Honnan eredeztethető a kapcsolat a természettel? — Esztergomban szület­tem. A házunkból szinte a Dunába léptem. Fiatal ko­romban eveztem, síztem, fut­balloztam. Ennek köszönhe­tem, hogy a második világ­háború során élve jutottam el a Don-kanyartól a francia fogságig. — Olyan gyerek volt, aki­nek a nyakában állandóan ott lógott a fényképezőgép? — A kérdés jó apropó ar­ra, hogy eloszlassak egy tév­hitet: rólam mindenki azt hiszi, hogy filmfelvevővel kuporgok egy nyíló virág mellett, vagy kucorgók egy magaslesen, hogy elkapjam a természet legintimebb pilla­natait. Nos, akik ezt gondol­ják, azoknak csalódást kell okoznom: én soha nem fény­képeztem, és filmfelvevő sem volt a kezemben. A munkám sokkal szürkébb és egyhangúbb. Fejben. íróasz­tal mellett született meg valamennyi filmem ötlete, aztán a kivitelezésnél meg­kerestem azokat az embere­ket — természetbúvárokat, ornitológusokat, filmes szak­embereket — akik életre kel­tették ideáimat. Az operatő­röm gyakran volt Vancsa Lajos. Az alkotás folyamatá­ban aztán tervezhetetlenül nagy szerep jutott a rögtön­zésnek, hiszen a természet olykor tékozló bőséggel szór­ja az ötleteket: megnyílik, közel enged magához — máskor bezárkózik, megkö­zelíthetetlen lesz és a legdé- delgetettebb terv is kútba esik. — Hogyan született a Ka­ti és a vadmacska? — Eljátszottam azzal a gondolattal, mi lenne akkor ha egy kislánynak a kedvenc cicái közé egy vadmacskakö- lyök keveredne? Ez volt az alapötlet. Menetközben az­tán Kőkapun és vidékén olyan színes egyéniségekre, készséges segítőkre találtam — többek között az azóta már elhunyt híres vadász, Kababik Józsi bácsi szemé­lyére —, akik tovább gön­gyölítették a cselekmény fo­nalát. — Tudom, hogy a film nagy siker volt, mintegy másfél millió nézőt vonzott, és közrejátszott abban, hogy ön 1958-ban Kossuth-díjat kapott. — Az a kitüntetés szá­momra előleg volt. Mindig is szerencsés embernek tudtam magam. Például milyen sze­rencse volt, hogy Kati sze­repére sikerült egy olyan vonzó új arcot találni, aki­nek nagy része volt a siker­ben. Szép kislány lett Kati­ból. ez volt az egyetlen fil­mes fellépése; valahová Svájcba ment férjhez. Aztán vajon nem „mázli”-e az hogy akkor kezdtem filmet csinálni, amikor még hazánk természeti tájainak nagyré­sze feltáratlan volt? Ma már szenzációs anyagért a Hima­lájára, a tenger fenekére vagy az Északi-sarkra kell utazni. — Az ön szerénysége le­gendás. Ezért nem beszél ar­ról, hogy az eltelt évtizedek során bőségesen meghálálta az előlegezett kitüntetést: a cannes-i fesztiváldíjas Böl­csőktől az Örök megújuláson át a legfrissebb filmjeiig, az Állatkerti álmokig, vagy a Noé bárkáiig olyan életmű­vet alkotott, ami mérce le­het az utódok számára. Me­lyik művét láthatjuk legkö­zelebb? — Az Ember előtti zene címmel készült filmem vár bemutatásra. Dr. Szőke Pé- ítér kutató a miadárhangok lassításával valóságos szim­fóniáikat analizált ki a ma­darak két-három másodper­ces cserrenéséből. Mi ezt a zenét jelenítjük meg új fil­memben. — Fia, ifj. Kollányi Ágos­ton, a televízió egyik leg­népszerűbb műsorának, a Deltának a rendezője, A töb­biek? — Judit lányom film vágó; Gyula a Kandó Kálmán Mű­szaki Főiskola gyengeáramú szakán végzett; Irén a szá­mítástechnikát választotta élethivatásul. — Mi a magyarázata an­nak, hogy most. amikor a természet szinte drámai mó­don teszi fel a kérdéseket az ember számára, a művészet katarzisával ható természet­film nem születik ezek meg­válaszolására? — Erre én sem tudok vá­laszolni. Egyelőre az álmat­lan éjszakákig jutottam el... Filmjeinek rajongói re­mélik, hogy ezeken az álmat­lan éjszakákon megszületik egy új alkotás gondolata, amely ellenállhatatlan erő­vel mozgósít majd a termé­szet védelmére. Azért Is, hogy unokáink eredetiségük­ben láthassák Kollányi Ágos­ton munkásságának mesés helyszíneit. Palágyi Béla A hét filmjeiből Keserű mosoly A különböző világnézetű, érzelmi töltésű generációk egymás mellett élésének úgy tűnt minden gondját felvál­lalta már a mai magyar filmművészet. Gyarmathy Lívia Egy kicsit én., egy ki­csit te... című filmje elosz­latta ezt a látszatot, kiderült, hogy a zártság hogyanja újabb és újabb gondolati megközelítéseket hoz fel­színre. A közös lakás netán egy kísérleti lombikként is felfogható, nagyjából ismer­tek a különböző „töltésű”, magatartású emberek, de a ,.részeredmények” már ki­számíthatatlanok. Pedig na­gyon egyértelműnek tűnik minden. Még netán idealizál­ni is lehetne a helyzetet: együtt a család, a nagyszü­lők, a házaspár és az unoka. Ha jól meggondoljuk a pol­gári irodalomban könyvek sora minősíti így, vagy úgy, de leginkább dicsérve ezt a helyzetet. De hangsúlyozzuk, többnyire a jobbik oldalát mutatták be a több generá­ciós családok egymás mellett élésének, amolyan „fecseg a felszín, hallgat a mély” meg­gondolással, és a problémá­kat elütötték a kanál sincs csördülés nélkül jelszóval Jó, jó, mondhatná bárki, más kor volt az. másfajta etikai szokásokkal, — hogy egye­bekről ne is szóljunk. Ez igaz, de talán az sem mellé­kes, hogy a szükség akkor is megteremtette a maga sajá­tos körülményeit, s most is azt teszi. Legfeljebb az em­beri viszonylatok tartalma változott. Jó és rossz irány­ban egyaránt. Eöszörményi Géza és Kardos Csaba forga­tókönyve a kérdést nem makrómé retekib en közelíti, ha úgy tetszik egy öreg la­kás különböző korú lakóinak mikrokozmoszát vizsgálja. Meghúzódó öregszülők — szenilis nagyapa, örömnélküli házasság, kilátástalan hely­zetű süldőlány, az unoka, S mindenki mondja a magáét, többnyire szép csendesen, de Olykor gyilkosán. Látszólag mindenkinek igaza van, de — ahogy az általában lenni szokott — senki sem jut el a másik igazságának megérté­séig. Nyilván a leánylka iga­za szenvedhet legnagyobb veszteséget, hiszen ahogyan mondani szokták, a fiataloké a jövő. De adott családi hely­zetből milyen jövő várhat Julira, az unokára. A csalá­don belüli biztonság számá­ra is csupán látszólagos, arra mindenesetre elég, hogy cé­lok nélkül lehessen élnie. S (milyen furcsa fintor, hogy Júlia a semmit ígérő udvar­ló iránt is több bizalmat érez, mint kellene, netán azért, hogy meneküljön .az apja sztereotípiáitól. Esetleg azért mert Pali — az udvar­ló — akar valamit, színész, vagy festő szeretne lenni, mégha oly bizonytalanul is. Az apa figurája sem csu­pán annyi, hogy a sztereotí­piáin túl ne jegyezzünk meg belőle semmit. Az ábrándozó földrajztanár, aki „nem vit­te semmire”, sokkal értéke­sebb embernek látszik — Lukáts Andor nagyszerű, eb­ben a szerepében — környe­zete értékelésénél. Mókás, bohókás helyzetek színesítik a filmet, a figu­rák úgyszólván mindegyike mosolyt varázsol arcunkra, de hamar megérezzük a fel­szín alatti keserűséget, a többre érdemes emberek sor­sát, ki-ki egy kicsit magáé­nak érzi, különösen azért, mert Gyarmathy Lívia ren­dezése .mesteri módon tuda­tosítja, hogy többet érően kellene élnünk, magunk és környezetünk javára. — ti I—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents