Szolnok Megyei Néplap, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-26 / 226. szám

1985. SZEPTEMBER 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A festőművész, a rendező és az amatőr stúdióvezető Arcok a filmszemléről Viták és műhelyek Napjainkban Ezekben a napokban je­lentős művészeti esemény színhelye Szolnok, a város ötödik alkalommal ad ott­hont az Országos Képzőmű­vészeti Filmszemlének. A szemle — amelyen harminc- nyolc alkotó, 72 filmjét te­kinti meg, értékeli a zsűri és a közönség — egyfajta talál­kozási fórum is. Alkalmat ad a képzőművészek és filmren­dezők, művészettörténészek és kritikusok, a filmforgal­mazás és a közművelődés szakembereinek eszmecse­réjére, közösen vállalt fel­adatuk, a vizuális kultúra terjesztésének és népszerűsí­tésének időszerű feladatai­nak áttekintésére. Tamás Ervin festőművész szinte a kezdetektől részt vesz a szolnoki filmszemlé­ken. A zsűri tagjaként, így volt alkalma jó néhány fil­met megtekinteni, számos szakmai vitán részt venni. — A képzőművészek szem­szögéből mi a szerepük, je­lentőségük a képzőművészet­ről szóló filmalkotásoknak? — A film a maga sajátos eszközeivel hidat teremthet a műalkotás és a közönség között, nagy mértékben se­gítheti a helyes értékrend ki- ailaikítáídtt meghatározását. Ugyanakkor végtelenül ne­héz feladatra is vállalkozik ezzel, hisz nehéz egy műal­kotást egy másik műalkotás­sal kifejezni. Éppen ezért a filmművészet is állandóan keresi a megfelelő kifejezé­si formákat, módokat. Sok próbálkozás utal eredmény­re. Jómagam szerencsésnek tartom, ha a film nem csu­pán „esztétizál”, hanem úgy szól a műalkotásokról, hogy létrejöttének körülményeit is bemutatja; tágabb, társadal­mi környezetében is elhelye­zi azt. így jelentős közműve­lődési szerepet tölthet be. Aligha kétséges, hogy a televízió A hét műtárgya cí­mű sorozatának fontos köz- művelődési szerepe van. A műsor sízerkesíflő-rendezője. B. Farkas Tamás is részt vesz a szolnoki filmszemlén alkotásaival. Most az egyre népszerűbb sorozat készítésé­nek „műhelytitkairól” kér­deztük. — A televízió képernyőjén — holott hatása óriási lehet — viszonylag későn jelent meg ez a képzőművészeti alkotá­sokat széles körben népsze­rűsítő műsor. — Ennek elsősorban tech­nikai, gazdasági okai voltak. A televízióban 5 percnyi kép „előállítása” ugyanannyiba kerül, mint mondjuk 20—25 Dercnyi. Ki kellett tehát „ta­lálni” a műsorkészítés leg­gazdaságosabb módját. Ez a Hét. műtárgya esetében majd­hogynem fordítottja a szoká­sosnak. Először a hang- és Filmjeink a világban Gárdos Péter Uramisten című alkotása képviseli a magyar filmművészetet a San Sebastianban megrende­zett filmfesztivál versenyé­ben. _ Szabó István Redl ezredes című produkcióját mutatják be a New York-i Nemzetközi Filmfesztiválon. A szeptem­ber 27. október 13. között megtartandó szemlére a ren­dező is elutazik. Európai Filmek Fesztiválját rendezik meg Lille-ben szeptember 28. és október 6. között. A francia városban Gyar- mathy Lívia. Egy kicsit én... egy kicsit te című alkotását vetítik, Kabdebó György Ember és táj valamint Dúló Károly Parlagok kincsei című műve vesz részt a Kranj-i Etno­lógiai Filmfesztiválon. A szemlét szeptember 30. és október 4. között tartják a jugoszláv városban. Idegenforgalmi filmfeszti­vált rendeztek Karlovy Va- ryban szeptember 30-tól. A Tourfilm elnevezésű ese­ménysorozaton Lisziák Elek Fürdőshow című alkotása Szerepel. zenei anyag készül el, majd csak ezt követően a képi. Amikor a közvetítőkocsival a helyszínre kimegyünk, már adáskész anyaggal érkezünk vissza. Egyszerre 10—12 ké­pet dolgozunk fel. — És miért csak a buda­pesti múzeumok gyűjtemé­nyeiből? — Azért, mert ott találunk olyan műalkotásokat, ame­lyek az adott műsoridőt is szem előtt tartva alkalmasak a televíziós feldolgozásra. Természetesen ismerjük a vi­déki képtárakat is, de pél­dául az igen gazdag szolnoki gyűjteményből .mindössze három alkotást lennénk ké­pesek bemutatni. Egyébként ezidáig csak klasszikus mű­vek és alkotók szerepeltek a műsorban, a jövőben elkezd­jük „élő klasszikusaink” mű­veinek bemutatását is. Schuller Imre filmrendező a MAFILM Népszerű Tudo­mányos Stúdiójában készíti filmjeit. Az első szolnoki képzőművészeti filmszemle nagydíjasa most is több al­kotásával szerepel. — Milyen kapcsolat fűzi a képzőművészethez? Mi kész­teti arra, hogy filmjei tár­gyául a kStpzőművéssteitekel válassza? — A kiindulóroont 1970 volt, amikor elkészült a Requiem című munkám, és „felfedez- temf milyen lehetősegeket tartogat a képzőművészet a film számára. A „témákat” egyébként van, amikor a véletlen hozza, van amikor az ember rájuk talál. így ..találtam” rá Salgótarjánban Varga Imre Radnóti-szobrá- ra, amely rendkívüli hatást gyakorolt rám. A szobor, amelyet kitűnőnek tartok, és a költő tragikus sorsa indí­tott arra, hogy elkészítsem filmemet, amely ezen a szem­lén is szerepel. — Ezekben a napokban sok kiváló alkotást látha­tunk. Régi gond azonban, A képzőművészeti világhét és a múzeumi, műemléki és honismereti hónapok kereté­ben újabb kiállítások nyíl­tak tegnap a megyeszékhe­lyen és Túrkevén. Szerdán délután a Mű­vésztelep kollektív műtermé­ben Kis Sándor Lajos festő­művész kamaratárlatának megnyitójára került sor. A fiatal művész — aki 1985-ben Derkovits-ösztöndíjat nyert — 1982-ben végzett a Kép­zőművészeti Főiskolán Sar­kantyú Simon és Sváby La­jos tanítványaként. Csopor­tos kiállításon vett részt — többek között — Rómában, Kubában és a XII. VIT-en Moszkvában. A megyében az 1985-ös mezőtúri önálló ki­állítása után másodszor mu­tatkozik be. A KISZ Szolnok Megyei Bizottsága nyári képzőművé­szeti alkotótáborában ké­szült festményekből és grafi­kákból a Helyőrségi Műve­lődési Otthon II. emeleti nagytermében nvílt kiállítás.: A 35 középiskolás amatőr kéDzőművész és tanáraik — akik a Fiatal Alkotók Klubja tagjai — kollektív tárlatát hogy a rövidfilmek nehezen jutnak el közönségükhöz. — A Népszerű Tudomá­nyos Stúdió filmjeit a MA­FILM forgalmazza. Többnyi­re a nagy játékfilmek előtt vetítik őket a mozikban. Ha vetítik! Sajnos a rövidfilmek még a mozigépész pillanat­nyi kedvének is „áldozatául” eshetnek... A televízió nagy szolgálatot tehetne nép­szerűsítésükért. Bizonyos műsoridőt kaptak is, de egy olyan délutáni időpontban, amikor az emberek többnyi­re még nem nézik a tévét. A „nagyvilágból” viszont sok­féle rövidfilmet vetítenek. Jó volna, ha ezek között időnként a magyar alkotá­sok is helyet kapnának. A szolnoki szemle az ama­tőr filmeseknek is egyfajta megméretést jelent. Alkotá­saikkal 1982 óta eizeijepel- nek e rangos fórumon. Hanczik Jánost, a sziget­vári Retina Amatőrfilm Stú­dió vezetőjét a szemlén szer­zett benyomásairól kérdez­tük. .— A mi stúdiónk kimon­dottan képzőművészeti fil­meket készít. Olyan munká­kat, amelyek nem a képző- művészetről szólnak, hanem szándékunk szerint maguk is — fogalmazzunk Így — „filmidőre szabott” képzőmű­vészeti alkotások. Sajnos a bemutatókon nem találkoz­tunk hasonló jellegű mun­kákkal, így nincs lehetősé­günk az „összehasonlításra”. Kicsit fájlaljuk azt is, hogy a vetítések technikai színvo­nala nem volt kielégítő és ez rontotta a filmek élvezhető- ségét, hatását. Mindemellett valóban jelentősnek tartjuk a szolnoki bemutatkozást, hisz a szakemberek vélemé­nye, a tapasztalatcserék ka­matoztathatók további mun­kánkban. október 8-ig láthatják az ér­deklődők. A jászberényi öregerdeí táborban készült alkotások­ból összeállított tárlat azt mutatja, hogy ez az új kez­deményezés több olyan te­hetséges fiatalt indíthat el útjára, akik később rajzta­nárként, művészként vagy jeles amatőrként tovább gaz­dagíthatják szűkebb pátriánk művészeti életét. Különleges csemegét kínál Jubileumi tervek illést tartón az Úttörőszövetség Országos Tanácsa A Magyar Úttörők Szö­vetsége Országos Tanácsa tegnapi ülésén értékelte az 1985-ös úttörőnyár esemé­nyeit. Megállapította, hogy növe­kedett a táborozó gyerekek száma, azonban a 6—14 éve­sek létszámához képest még mindig kevesen jutnak el táborba. Az idén a korábbi­nál változatosabbak, érdeke­sebbek voltak a tábori prog­ramok. A nyáron több hát­rányos helyzetű, veszélyez­tetett és egészségkárosult kisdobos és úttörő vett részt szervezett programban. Gya­rapodott a romantikus tá­borhelyek száma, javultak a táborozási feltételek is, azonban ezután is erőfeszí­téseket szükséges tenni a nyóini úttörőéltet tartalmas megszervezése érdekében. Az Üttörösizövétség kiemelt fi­gyelmet fordít az úttörő vál­tótáborok vonzóbbá és a nyári napközis táborok prog­ramjainak tartalmasabbá té­telére. Ebből a célból a kö­zel jövőben középtávú fej­lesztési terv késizül. A jó kezdeméyezések tapasztalatai alapján több rendszeres al­kalmat kívánnak teremteni a táborozásiban részt nem ve­vő gyerekeknek is hasznos időtöltésére. Az országos ta­nács elismerését fejezte ki az úttörőnyár megszervezé­sében részt vett fiataloknak és felnőtteknek. A testület ezután áttekin­tette az úttörőmozgalom megalakulásának 40. évfor­dulójával kapcsolatos terve­ket. Az úttörőközösségek számára az ünneplés a min­dennapi tevékenység fejlesz­tésében, újszerű programok megvalósításában érvénye­süljön elsősorban. Az 1985— 86-os úttörőév kiemelkedő eseménye a májusi végén, június elején minden úttö- rőcsapaűüan megrendezendő úttörőhét és a Budapesti Úttörő találkozó lesz. Az országos tanács öröm­mel fogadja, hogy üzemek, vállalatok, sízövetkezetek, in­tézmények, fiatalok és fel­nőttek közösségei saját kez­deményezésekkel kívánnak hozzájárulni az évforduló emlékezetessé tételéhez. Az országos tanács a to­vábbiakban személyi kérdé­sekben döntött; Molnár né Kozma Erzsébetet más fontos beosztásba kerülése miatt; érdemeinek elismerése mel­lett felmentette az Úttörő- szövetség titkári tisztségéből, s Králikné Cser Erzsébetet az Üttörősú:övetség titkárá­vá választotta meg. a látogatóknak a Túrkevei Finta Múzeum Buddhák és emberek — a titokzatos lá­maizmus — című kiállítása, amely válogatást ad a Buda­pesti Néprajzi Múzeum tibe­ti — mongol egyházi gyűjte­ményéből. A lámakolostorok életét, művészetét reprezen­táló kiállítást október 20-ig tekinthetik meg. Fotó: Nagy Zsolt — bju — — mindannyian tapasztal­hatjuk — igen sok vita fo­lyik a vitáról. S ne gondol­ja az olvasó, hogy valamifé­le szójátékról van szó, sok­kal inkább arról: társadal­munkban a vita fogalma még mindig meglehetősen bizony­talan. Nem kevesen emlé­keznek az ötvenes évek mű­vészeti vitáira. Ezeknek az volt a jellegzetességük, hogy noha „vitaként” indultak, valójában; következményei­ben messze meghaladták — rossz értelemben — a vita fogalmát. Adminisztratív in­tézkedések követték, vagy követhették a vitát, s ezáltal a vita lényege — tudniillik szabadsága és alkotó jellege — nem jutott érvényre. S habár azóta évtizedek teltek el, a rossz reflexek még él­nek. Nyelvünkben a „vitat­ható” kifejezés ma is meg­lehetősen rosszul cseng, az elítéljés szinonimájaként használatos. Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művésze­ti vitáira gondolunk — akár a színházi vitára, a kritiká­ról szóló vitára, s nem ér­demes a fölsorolást folytatni, — ezek lényegében két vég­let között mozogtak. Egy­részt a személyeskedés jel­lemezte őket; X jól meg­mondta Z-nek, Z vélt vagy valódi sérelmét Y-on töltöt­te ki stb., vagy pedig a leg­nagyobb általánosság síkját célozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől ért­hető, másfelől visszautasítan­dó, stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló ál- vitákról amáikor is mindenki elmondja a magáét, békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társada­lomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet sem fejlődhet, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltétel*, s véleményem szerint a hiá­nyosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy például a reneszánsz művészet legna­gyobb alakjai miképpen for­málódtak igazi gondolkodó- vás és művésszé környezetük és elsősorban a műhelyek hatására. A köztudat ma is kicsit romantikus, s általá­ban a polgári individulaszti- kus hatások eredményeként mindig az úgynevezett nagy egyéniségeket, a nagy alkotó­kat tartja számon. Mintha a hirtelen jött tudós vagy mű­vész zsenik a semmiből pat­tantak volna ki. Az igazi tej j es ítmény ek tnindüg egy társadalmi élet rétegzett, egymásra elpülő teljesítmé­nyeinek, eredményeinek csú­csát jelentik csupán. S az, hogy egy társadalom Hegele­ket, Cézannoe-kat, Thomas Mannokat és József Attilákat termel ki magából — nem független a társadalmi lét egyes tendenciáinak kiépülé­sétől, s végeredményben a műhelyektől. Éppen azért érdemes a kérdést fölvetni, mert nem csupán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideoló­giai határozatai a kulturális műhelyek szerepéről szólnak, midőn ilyen műhelyként je­lölnek meg tanszékeket, in­tézményeket, szerkesztősége­iket, Cézanne-okat, Thomas, mazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kollektivista törekvés, hanem a történe­lem valóságos tapasztalatai állnak. A reneszánsz, amely­ről Engels oly elragadtatva beszél, mint a nagy egyéni­ségek és az összefoglaló, sok­oldalú személyiségek korsza­káról, különböző ipari műhe­lyekben készülődött, és Giot­to éppen úgy Cimmabue mű­helyének egyik mesterlegé­nye volt, mint ahogyan az urbinoi műhelyből indult el Brabante, Piero della Fran­cesca, valamint Raffaelo San­ti is. Amikor tehát vitakultú­ránk hiányosságairól szó­lunk, nem szabad elfeledkez­nünk arról, hogy igazi tar­talmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi teljesítmények éppen úgy megkövetelik a közös munkát, és azon belül a gondolatok állandó cseré­jét, időnkénti megoszlását és szintetizálását, mint ahogyan az az ipari műhelyekben is történik. A szellemi műhe­lyek azonban abban külön­böznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbi­ekben legtöbbször egyének művészi vagy tudományos teljesítménye szimbolizálja a műhelymunka igazi eredmé­nyeit. Az eredmények mö­gött azonban igen sokak szel­lemi erőfeszítése rejlik, akik­nek teljesítménye nélkül nem kristályosodott volna ki a névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmmű­vészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény. De ezek a kevésbé sikeres teljesítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányokat. A kevésbé si­keres alkotások azonban minden esetben egy alapvető és nagy kérdést foglalnak magukban, nevezetesen azt, hogy zsákutcába jutást jelen­tenek-e, vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgo­zásának nehézségeit tükrö­zik. S nincs az az egysze­mélyes kritikus, szakember, szaktekintély, aki ezt a kér­dést önmaga eldönthetpé. Ennek a kérdésnek megvá­laszolása a műhelyviták fel­adata. A műhelymunkák sem mindig tökéletesek persze. De a jó műhely, az alkotó viták műhelye mindig a ko­moly alkotások felé tör. Ezek a műhelyek alkalmasak arra, hogy figyelmeztessék magu­kat az alkotókat a zsákutcá­ba jutás veszélyeire vagy esetleg tényére. A műhely­munkán az egyén önmagát is lemérheti, és az egyén tel­jesítménye egyúttal a mű­helymunka mércéje is. Ez a kölcsönös viszony teszi szá­munkra igen jelentőssé a műhelyek szerepének helyes megítélését, és eloszlatja azt a hiedelmét, hogy egy-egy szinte megváltónak tekintett egyéniség munkájára lehet alapozni a fejlődést. Örvendetes ebből a szempontból, hogy egyre több városunk, telepü­lésünk vállalja magára a műhelyalakltás feladatát. Vannak hagyományokkal rendelkező műhelyek, s van­nak egészen új kezdeménye­zések. A nyaranta megrende­zett képzőművészeti táboro­kon kívül egyre több művé­szeti ág talál otthont külön­böző városokban. S a pár hét együttalkotás jelentősége nem egy-egy kiállításon, kon­certen vagy bemutatón mér­hető le. Ahogyan a műhe­lyekben a szó legszorosabb értelmében alkotó viták jön­nek létre, ennek eredménye remélhetőleg közéletiünk egész vitakultúrájában meg­mutatkozik és bízvást elho­mályosítja a tartalmatlan, sértő, üres viták emlékét. Hermann István Fotó: NZS. T. E. Képzőművészeti világhét Új kiállítások a megyében Felvételünk Kiss Sándor Lajos kiállításán készült. Előtér­ben a fiatal művész Kötetlen tapasztalatcsere a vetítések szünetében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents