Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

I 10 Nyugdíjasok fóruma 1985. AUGUSZTUS 3. Az élet harmadik harmadában Aki szociális otthonba kerül Melegen tűz a nap, a szol­noki szociális otthon felé tartva már messziről látom, hogy a ház előtti pádon ül­dögélnek, sütkéreznek néhá- nyan. — Kellett már ez a kis jó idő — mondja az egyik néni, — mis is legszíveseb­ben itt nézelődünk, beszél­getünk. — Én éppen a testvéremtől jövök, —újságolja- egy má­sik. Tudja, itt lakik a közel­ben, nála szedtem ezt a szép virágot is, — mutatja a ke­zében tartott csokrot. Néha, — súgja a fülembe, — ha fi­nomat főz, ebéddel is megkí­nál. A szerencsésebbek A szociális ottihon úgy él a köztudatban, mint egy zárt világ, ahová bekerülve már semmit sem várhatnak az idős emberek. Kétségtelen, hogy ide általában „jobb hí­ján” kerünek az öregek, de éppen ezért nagyon fontos, hogy tudnak-e lelkileg to­vább élni, vagy passzívan és önkéntes tétlenségben hagy­ják folyni a napokat. — Azok a szerencsésebbek, — mondja dr. Juhász Irma. az otthon vezető főorvosa, — akik nincsenek ágyhoz kötve, hiszen ők szabadon mozoghatnak, sétálhatnak. Kilencven idős ember él ná­lunk, és majdnem negyvenöt betegsége miatt ágyban fek­vő. Ök rádiózhatnak, nézhet­nek tévét, vagy kérhetnek könyvet, ha egészségügyi ál­lapotuk engedi, ez azonban nem elég a lelki békéjükhöz. Közvetlenül a bekerülésük után a legrosszabb az öre­geknek. Van olyan, aki arról panaszkodik, hogy nincs ki­vel és nincs miről beszél­getni, s ez a legszomorúbb, Az is nagy gond, hogy sokan kényszerülnek egy szobá­ba, a legkisebb szobáink 5 ágyasak, a legnagyobbak 11, s a nagyon súlyos betegek számára nincs elkülönítő he­lyiségünk. így azután nagyon nehéz még a szobatársaikhoz is alkalmazkodni. Nincs sem társalgónk, sem dohányzó­szobánk, csak az ebédlőben ülhetnek össze egy kis terc­ierére, az pedig nem a leg­alkalmasabb. 1987. végére épül fel az új szociális ott­hon, ott 2—4 ágyas szobák lesznek és megfelelő közös helyiségek is, ami nagyon fontos. — Szokták látogatni az lakókat? itt — Legtöbbjüket megláto­gatják, ha más nem szocia­lista brigádok, akik egy-egy szobát patronálnak, vagy bölcsődések, nagyobb gyere­kek, akik műsorokat mutat­nak be. A nem tartósan ágy­ban fekvő öregek egyharma- dát pedig ki szokták kérni a hozzátartozóik. Mi is elvisz- szük őket kirándulásokra, városnézésre. Most már két kis buszunk van, úgyhogy egyszerre huszonnégyen ki­rándulhatnak, általában az öregek napköziotthonába já­rókkal közösen. Augusztus­ban pedig öszesen negyvenen mehetnek Ábrahám-hegyre, 8 napos üdülésre. Ennek min­den évben nagyon örülnek. Régebben az üzemek is job­ban segítettek minket, buszt adtak, a Tejipartól pedig pénzt kaptunk festmények vásárlására. Most inkább mint „eszmei patrónusok”, társadalmi munkájukkal van­nak jelen például: a Kőolaj nyomdája sokszorosítja ne­künk a naplókat. Fényképek, emlékek — Én meg a piacra szok­tam kijárni, — szól közbe egy harmadik, — hiszen ott árultam egész életem­ben. Gyakran meglátogat­nak a fiamék, van úgy­hogy ki is visznek. Otthon aztán eldolgozgatok egy ki­csit a kertben, segítek a gyerekeknek. Az igazgatónőtől elbúcsúz­va bekukkantottam néhány szobába. Mindenhol volt egy­két idős ember, aki meg­örült jöttömre, s beszélt a családjáról, megmutogatta az unokák fényképét, panaszko­dott a betegségére. Aztán olyanok is voltak, akik csak néztek maguk elé, az örökös sóhajjal: Bárcsak vége lenne már. . . Az a legnehezebb, de a legfontosabb is, hogy ne legyenek ilyen sóhajok, hogy sikerüljön a „vén fát” átül­tetni, s megmenteni az öreg­ség csendes éveinek. Már éppen indultam, ami­kor a folyosón szinte belém- kapaszkodott egy néni. — Maga vendég? Jöjjön kedves, megmutatom a virá­gaimat! Ezeket én nevelge- tem, szaporítom. A szoba sarkában és az ab­lakban nagyon szép cserepes virágok álltak, itt-ott vázá­ban vágott virág is. — Szegény férjem, amíg élt, de szerette ő is a virá­gaimat. Tudja, ő már a má­sodik férjem volt, a napkö­ziben ismerkedtem meg vele. Együtt dominóztunk, beszél­gettünk, aztán egyszercsak megkérte a kezem. Szép szál magas ember volt, engem is nagyon szeretett, úgyhogy hozzámentem. Utána beköl­töztünk ide az otthonba, ta­valy még együtt voltunk a Balatonon, aztán december­ben meghalt. A néni egyik percben sír- vafakad, a másikban moso­lyog, de csupa élet, csillog a szeme. Láthatóan ad magá­ra, rendezett a frizurája, va­salt, tiszta ruha van rajta. Kis örömök — Tudja, az volt mindig az örömöm, ha szépen felöl­tözhettem, aztán az urammal mentünk az iparosdalárdába. Szép ember volt. Most is van ám egy udvarlóm, — újsá­golja — csakhát pöttöm kis ember, nem kell az ilyen. Erzsi néni, — mert így hív­ják az idős asszonyt — las­san nyolcvan éves lesz, de úgy tűnik, sikerült megőriz­nie az életerejét, vidámságát. Jó volna az otthon minden lakóját ilyennek látni. P—t Tanácsok — idősebbeknek Az átlagos életkor örven­detesen emelkedik. Egyre több a végleges szabdaságát élvező nyugdíjas, akinek szervezetére a nyári örömök (napfény, víz, jó levegő, kel­lemes időben történő séták) életmeghosszabító, egészség­javító, ideális közérzetet adó hatással vannak. A napfény azonban olyan ingyen rendelkezésre álló természetes gyógyszer, amelynek (mint a legtöbb gyógyszernek) káros mellék­hatásai is lehetnek, ha nem a kornak és az egészségi ál­lapotnak megfelelő módon élnék vele. A nyugdíjas életszakasz­ban lévők a napfény áldásos hatását kora tavasztól késő őszig élvezhetik. Éppen ezért naponta kevesebb idő is elég az ideális mennyiségű nap­fény befogadására. Idősebb korban a napozás­hoz különösen ajánlott a fényvédő anyagot tartalmazó napozószerek használata, me­lyek védik a bőrt a fájdal­mas leégéstől. Nagyon sokfé­le készítményből válogatha­tunk (Fabulon, Nivea, Cao­la, Florena stb.) Nem aján­latos bergamofil olajat tar­talmazó készítményeket hasz­nálni. A bergamott olaj fény- érzékennyé teszi a bőrt, nö­veli a leégés veszélyét. Nép­szerűek a Fabulon naptejek, amelyek nemcsak rendkívül .jó fényvédő hatással rendel­keznek, hanem értékes bőr­tápláló és bőrvédő anyago­kat is tartalmaznak. A Fabu­lon babanapozó karotint, vi­taminokat, speciális íényszű- rű anyagot, bőrrákon zsira­dékot és hidratáló anyagot tartalmaz, ezért napozáshoz különleges védőkrém idő­sebbek részére is. Napfürdő után a napozás által igénybe vett bőrt kenjük be jóté­kony hatású balzsammal. Ha minden elővigyázatosság el­lenére előfordul, hogy bőrünk leég, a kellemetlen érzés eny­hítésére használjunk Irix- permetet. Gyógyszertárban vény nélkül kapható. Kitűnő háziszer a leégett bőr keze­lésére: salátaleveleket for­rázzunk le tejjel, ha kihűlt, leveleket helyezzük a fájó bőrterületre, enyhíti a fáj­dalmat. F. K. Alkalmi divatbemutató medencében Apró nyári ■ ■ ■ ■ . ■ ■ ■ oromok Árnyékban még a sör is job­ban esik Fotó: Nagy Zsolt Tanácstalanul bolyongok Rákóczifalván, Szabados Márton bácsit keresem. Meg­kérdezek egy járókelőt, hát­ha tudja, hol lakik. — A susztert keresi? Jó helyre megy, Szabados be csületesen dolgozik. Amit ki­ad a kezéből, azt meg is le­het nézni. A Sallai utcában lakik, az ötödik, vagy a 'ha­todik házban. Kopogásomra ősz hajú, de­rűs tekintetű öregember nyit ajtót, s betessékel, a „szeb­bik” szobába. — Most már nemigen dol­gozom — mondja —, csak A BERÉNYI TAKÁCSMESTER Valamikor sok olyan utcá­ja volt Jászberénynek, ahol egy, vagy több cégtábla adta hírül, 'hogy ott, abban a ház­ban mesterember lakik. Tí­márok szíjgyártók, takácsok és kerékgyártók jó munkája dicsérte, őrizte a szakma be­csületét. A valamikor, a régnél is régebben volt. Az egykori nélkülözhetetlen mestersé­gek azóta .kihaltak, a régi mesteremberekből is alig van már. Akik még itt ma­radtak, nyugdíjasként. szá­molják a múló napokat, már csak azért nyitnak be néha a porosodó műhelybe, hogy fiatalkori emlékeikkel talál­kozzanak. Jászberényben ezért is te­kintik „fehér hollónak” He­gedűs Józsefet. A 70 eszten­dős takácsmester még .min­dig Attila úti lakásának alagsorában berendezett mű­helyben — a fényesre kop­tatott szövőszékek társaságá­ban — kezdi és fejezi be a napot. Őse — az első Hegedűs — 1760 körül érkezett. Jászbe­rénybe. A vándor takács­mestert a kender áztatására alkalmas belvízi tavas világ — a nagy Elefánt tavon kí­vül még vagy 10 kisebb tó — győzte meg arról, hogy itt ér­demes letelepedni. Tudta, hoigy ahol kendert termesz­tenek, ott a takácsra is szük­ség van. A mesterség apáról fiúra szállt, több mint 100 éven át céhrendszerben dol­goztak. ( A kései leszármazott — a most 70 éves Hegedűs József — 13 éves korában kapasz­kodott fel először a szövő­székbe. Az első napi terme­lés 6 törülköző volt. Az elis­merő szavak, hogy most már meg tudja keresni a sóra- borsra valót, őt is odakötöt­ték a szövőszékhez, úgy, hogy 70 évesen se tud meg­válni tőle. A féltucat pamuttörülköző azonban csak próbamunka volt. A takácsoknál szokásos sorrendet betartva „ráhaj­tott” a lenvászon szövésre. Csak miután megismerte a len minden tulajdonságát, tért vissza a pamuthoz, A kitartó munka eredménye volt, hogy megtanulta a szakma minden fortélyát. Ezek birtokában tudott a mesterségénél maradva, úgy váltani, hogy mindig a leg­keresettebb portékával pa­kolt ki a vásáron. Sokáig a mátravidéki szénbányászok megrendelé­sére készítette a kényelmes pihenést segítő derékaljat. Amikor nehezebbé vált a bányászok élete és már nem telt derekaljra, áttért a di ■ vatot követő cejg-vászon (mostani változata a far­mer) szövésére. Később ke­resett cikk lett a törülköző, újból jutott pénz a derékalj- ra, és jött a színes szőttesek, egy darabig a csiricsáré fal­védők korszaka. Szakmai ismeretével és al­kalmazkodó képességével mindig talpon maradt. Ide­jében letette a mestervizs­gát, felnőtt fejjel egészítette ki 6 elemijét az általános is­kola hetedik, nyolcadik osz­tályával, beiratkozott a gim­názium esti tagozatára és 53 éves korában leérettségizett. Alkalmazkodó képessége még nem hagyta el. Néhány évvel ezelőtt áttért a rene­szánszát élő rongyszőnyeg szövésére. Azóta is ezt csi­nálja és 70 évesen figyeli, hogy mikor keresnek ismét olyan terméket — legyen az pamut, vagy len — amelyért újiból beindítja a takács szö­vőszékét, — Illés — rokonoknak, ismerősöknek. Az idén töltöttem be a het­venötöt, ilyenkor az ember már nehezebben bírja magát. Azelőtt pedig de sokat gür­cöltem! Kellett a pénz, há­rom családom született, sok­ba került a ruha, az iskola. Sosem éltünk urasan, bár a szükséges, az megvolt. Nem dicsekvésből mondom, de ne­kem mindig adódott mun­kám, pedig volt olyan idő, hogy a faluban 15 cipész is akadt, sőt ebben az utcában is dolgoztunk vagy öten. Nyáron meg olykor részes- aratónak is elmentem. Tud­ja, akkor még Szolnokon dolgoztam a ktsz-ben, csak 1956-ban váltottam ki az ipart. A munkatársaim meg irigyeltek, ahogy bevittem a szép, fehér kenyeret, amit a friss búzából sütöttek. Mond­tam nekik, nincs abban sem­mi furfang, jöjjenek ők is kaszálni. — Hogy lett cipész, Márton bácsi? — Az anyám beszélt rá. nem tetszett nekem, hogy egész nap ott üljek a mű­helyben, és javítsam a sok rossz lábbelit. Kőműves vagy hentes akartam lenni, mint a testvéreim. Aztán mégis az anyám szava döntött, és el­mentem tanoncnak. Hetente egyszer jártunk iskolába, a többi napokon meg inaskod- tunk. Nem nyolcórás munka­idő volt ám akkor! Már reg­gel hétre oda kellett menni a mesterhez, és este kilencig is dolgoztunk. Csináltunk új cipőket is. Különösen búcsú előtt volt kapós a sok kopo­gós sarkú, szép lábbeli. Más­kor meg csendőröknek csi­náltunk roggyantott szárú, fényes csizmákat. Az az iga­zi, új cipőt csinálni. Legin­kább férficipőket szerettem készíteni, s tudja-e melyik a legszebb? A fekete lakkcipő antilopbetéttel. Van olyan nekem is, már húszéves, de azt még mindig cipőnek hív­ják. Jöjjön, meg is mutatom, és legalább a műhelyt is meglátja! Lemegyünk a műhelybe, ahol sok időt töltött az éle­téből, a rossz lábbeliket gyó­gyítva, újakat varrva. — Itt bizony nincsen vala­mi nagy rend — szabadko­zik, — más az ahol asszony van. Már 23 éve meghalt a feleségem, azóta egyedül élek. A két lányom szokott láto­gatni, meg én is el-elmegyek hozzájuk. Született négy uno­kám, az egyik ide épített mellém, nekiadtam a féTpor­tát. Mondta a feleségem, hogy nősüljek meg újra, de a gye­rekek miatt nem tettem. El tudom én látni magam, most is kimostam ezt a nadrágot. Ha kell, még főzök is, hol­nap például zöldbab lesz, azt nagyon szeretem. — Nem mondom, néha rossz egyedül. Főleg azért, mert lassan a barátok is el­halnak mellőlem. Már csak egy komám él, őt ma este meglátogatom, mert már be­teges. Régen sokat jártunk együtt moziba, még színház- bérletet is váltottunk Szol­nokra, az volt az én szórako­zásom. Meg az iparoskor, ahol összejöttünk esténként, de már vagy tíz éve meg­szüntették. Mostanában oly­kor kiülök a kapuba' és vá­rom, hogy sötét legyen, és lelökhessek. Néha eljönnek az ismerősök, szomszédok, olyankor jólesik elbeszélget­ni. Itt születtem, itt éltem világéletemben, sok az is­merős. Közben megmutatja a mű­helyben javításra várakozó szandálokat: ennek a sarka kopott el, amannak a pántja szakadt. Néhány már a pol­con áll. szépen kifényesítve. Aztán előkerülnek a saját készítésű cipői is. Ezt a barnát egy táskából varrtam, nem is látszik raj­ta. Mindnek jó erős a talpa, ezek nem két hétig tartanak, mint a maiak. Ez pedig — mutatja büszkén —, a húsz­éves ünneplőéi pőm: fekete lakk, antilopbetéttel. Hogy tetszik? P—t II napfény áldásos hatása A suszter, akinek jó cipője van...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents