Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
8 Irodalom, művészet 1985. AUGUSZTUS 24. Zám Tibor: Válogatás vereségeimből övidnadrágos ifjúságom idején sokszor orrba vertek, ezért aztán semmi kedvem nem volt az ökölvíváshoz, de S. barátom unszolására egyszer mégis rászántam magam, hogy minden kötelezettség nélkül beleszagolok az edzőterem levegőjébe. S. barátom kereskedelmibe járt, ezért becsületbeli dolognak tartotta, hogy az Iparosok és Kereskedők Sportegyesületében bokszoljon, azt nem kevésbé, hogy új tagokat toborozzon a szerény keretek 'között működő egyesületnek, amelyben, nemritkán szerzett monoklikat a szeme alá. Tartózkodóan léptem át a terem küszöbét, de a fiúik izzadság szagú buzgalma, ahogy a sportág különböző gyakorlatait végezték, a szárítókban és akörül, feloldotta gátlásaimat, olyannyira, hogy mire észrevettem volna, klottgatyára vetkőzve már abban a sorban találtam magam, hol Frici bácsi, az edző éppen az alapállás elemeit, főleg a kéz- ésí lábtartásrt. gyakoroltatta a kezdőkkel. A későbbi edzéseken következett a mozgás, az „eltáncolás” a ,,rátáncolás”, a ,.körbetáncolás” és pihentetőül a lábizmok erősítésére s a ritmus beidegzésére a „kötelezés”. Húszszor, harmincszor- ötvenszer átugrani a bokáim felé csapódó kötelet, fárasztóbb volt, mint gondoltam; megszokásig olyan izomlázam volt a pihen/tetőnek mondott gyakorlat után, hogy másnap alig tudtam lábra állni. Azután következett a homokzsák püfölé- se; ez az arctalan- minden ütésre keményen! ■vílsszalendüüő, soha meg nem roggyanó ellenféllel szembeni helytállás volt a leendő ökölvívók első próbája. Mire idáig jutottunk, jó néhányan lemorzsolódtak, de akik maradtak, azokhoz Frici bácsi oda-odaállt- javítgatta a hibáikat, diktálta az ütésformákat, vezényelte s módszeresen gyorsította a tempót. Azután megállította a stopperóráját, és két-három szóval értékelte az eredményt, amely nem mindig volt hízelgő- de mindig igaz volt, mert Frici bácsi tizen - valahány évig csillogott az IKSE színeiben. Nekem nem adatott meg az öröm, hogy aktív versenyzőként lássam, mert fénykorában taknyos kölyök voltam, kisiskolás (akit a nagyobbak gyakran orrba vertek), de hallottam, hogy a serlegek, érmek, oklevelek, amelyeket nyert, beborítanak egy falat és megtöltenek egy vitrint. Eltelt három hónap vagy talán négy is» amikor edzőnk a szőri tó- 'ban is összeér észtét te egymással az újoncokat. Az első mérkőzés amolyan rangsorolás-félének is sahmífött: nagyjából a taviaszi körmérkőzésen dőlt el, hogy az őszi házibajnokságon ki fog szerepelni. A csapat „veteránjai” ilyenkor körülállták a szorítót: azt lesték, hogy súlycsoportjukban kivel kell majd megküzdeniük... Súlycsoportomban hárman voltunk; a közel százhetven centis, madárcsontú fiú alig érte el az ötvennégy kilót. Csak akkor lett volna esélye velem szemben, ha hosszú léckarjaival ügyesen és állandóan szurkál, ha nSThaS kibontakozni; de mire kipróbálta volna az egyetlen lehetséges taktikát, a karjai közé bújva megsoroztam, sí egy közepes erejű felütéssel a padlóra küldtem. Frici bácsi rászámolt, majd felsegítette megvizsgálta, hogy nem tört-eí csontja, aztán kiküldte a ringből. A srác felöltözött, ési többször nem jött edzésre. Második ellenfelem volt a kemény dió. Bakos Géza ideális alkatú bokszolójelölt volt a maga ötvennégy kilójával a könnyűsúly felső határán. A ringen kívüli csetepatékban, amelyeket az egyesület kimustrált kesztyűiben vívtunk, szereztem tőle néhány monoklit a szemem alá. Bakostól azért nem volt okota. félni, mert lassúak voltak a reflexei, de technikailag is képzetlenebb volt nálam. E kölcsönösség jegyében ő is kapott tőlem néhány monoklit. Frici bácsi — nyilvánvalóan pedagógiai célzattal — egyikünknek sem adott tanácsokat. Erejének tudatában Bakos mindvégig támadott, egyenesei zúgtak el a fülem mellett, vagy csattantak a kesztyűmön, mert fejemet vállaim közé húzva végighajladoztam és táncilkáltam az egész menetet. Bakos zavarászott a szorítóban, nagy ütésre ment, lefárasztotta magát, s bizonyára feldühödött- hogy egyszer sem sikerült elkapnia. A második menet első másodperceiben dühe fájdalommá változott, mert a gong- után két tiszta egyenessel mutatkoztam be nála. Erre nem számított: kaszálta körülöttem a levegőt, míg rá nem jött, hogy leszorítsa a kezemet. a tárgyilagos szemlélők féltucatnyi tiszta ütést írhattak a javamra. Bakotsnak megrendült az önbizalma, s bár végig ő támadott továbbra is, a kívülállók szerint egyáltalán nem volt meggyőző. A harmadik menet — ahogy sportnyelven mondják — kiegyensúlyozott volt. Felváltva kezdeményeztünk, váltakozó sikerrel; a védekezésre alig gondolva csépeltük egymást. Ha Bakos hátrált, én mentem utána. Ha én álltam meg- ő kezdett akciót. Emlékezetemben egy jobb egyenest őrzök erről a menetről (amitől kétszeresére dagadt az orrom), 5 pedig egy balhorgot az állkapocs' és a fül találkozásánál — amitőt viszont ő szédült meg. A fejelésbe, dulakodásba, tenyeres ütésekbe hanyatló mérkőzésnek a gong vetett véget: mindkettőnk megkönnyebbülésére és elégedetlenségére — ellenfelem a ,-nagy ütés” után nem tudott újítani, én meg azt bántam, hogy technikai fölényem birtokában leálltam verekedni. házi selejtező utáni málnaszörpnél edzőnk hosszas töprengés után azt mondta, hogy >,ti még megmérkőztök” egyszer. A második találkozón dől el, me- lyőtök állhat ki Enyedivel szemben”. Erre a találkozóra azonban nem került sor, mert Bakos kimaradt: talán a tőlem kapott horogütést vette zokon, talán edzőnk ítéletét vélte igazságtalannak, talán attól gyulladt be, hogy neki kell az IKSE veterán, könnyűsúlyú versenyzőjével kiállnia. Enyedi civilben nyomdász volt, harmincnegyedik évében járt, és négy gyermek szólította apjának. Az IKSE kék-fehér mezében viszont az ország tíz legjobb köny- nyűsúlyú versenyzőiéként jegyezték mind a háború előtt, mind azután, noha ideális alkatú öklözőnek a legjobb indulattal sem veit mondható; úgy nézett ki, mintha éppen akkor tért volna haza Dachauból: hegyes orr, kiálló pofacsontok, éles vonalú horpadt arc, és még horpadtabb has az erős bordázató mellkas folytatásaként. Szíjas. inas ember volt Enyedi, de mindent tudott erről a kemény sportról, amit csak meg lehet tanulni. Nála gyorsabb, robbanékonyabb, tak- tikusabb öklöző az időben nem volt a csapatban. Igaz. hogy idősebb sem... A kis „Nyenyedi” már óvek óta kérte, hogy visszavonulhasson, de méltó utód híján — a csapat érdekében — maradt. Más választása nem lévén. Frici bácsinak meg kellett kísérelnie, hogy belőlem képezze a méltó utódot. Miután megtudta, hogy otthonosan mozgok a tornaszereken; kedvelem a focit, a röplabdát. a pingpongot, felcsillant a szeme. Rábeszélt, hogy fussak száz méteren, négyszázon, de teljes erő- bedobással. ,.Utálom a rövidtávot” —^ mondtam őszintén. — „Maid szétpattan a tüdőm, szúr aa oldalam. és hányingerem van a végén.” „Megszokod” — mondta ő. — „Ha nem szakod meg. nem maradsz talpon Enyedivel szemben.” „Ha megszokom, se maradok”. Arról majd később.” „Kömányma- gos levesen meg főtt krumplin élek.” .,Enyedi sem eszik libamájat, de azért szólok a Nemzeti Segély főnökének. Rossz bunyós volt, de pártfogónak talán beválik.” Attól kezdve a Nemzeti Segély konyháján ettem. A rossz bunyós felesége volt a szakács: jóvoltából bőséges, kalóriadús kajákat raktam magamba. Kondícióm a módszeresen növelt terhelés meg az intenzívebb edzés közben is javult. A rövidtá- vokat javuló idővel (bár változatlan utálattal) futottam, a ..saslen- gés”-nek ismert karizomfejlesztő gyakorlatot a korláton megkétszereztem, a nyújtón való húzódzko- dást úgyszintén; az edzőteremben háromszor olyan gyorsan és háromszor annyi ideig püföltem a homokzsákot, s jóval erősebben, mint az első ringbeli megmutatkozás idején. Edzőnk sokat „iskolázott” velem: megtanított védekezni, támadni, sorozatot ütni, szakszerűen szurkálni, ritmust diktálni vagy váltani,^ eltáncolni, ha az ellenfél támad. Sportpályafutásom e szakaszának egyetlen szépséghibája az volt, hogy a jórendűek közül az elégségesek közé csúsztam; egyetlen szépsége pedig az, hogy a területi bajnokságon Enyedi kikapott a tizennyolc éves szolnoki Molnártól; a nagyon kemény, de mindvégig sportszerű mérkőzés után meggyőződhettem arról, amit Frici bácsi duruzsolt a fülembe: Enyedi már nem a régi és nem verhetetlen, ha a saját stílusában küzdenek ellene. Egy alkalommal, amikor már csak ketten voltunk az edzőteremben, és éppen szurkálósdit játszottunk a szorítóban, leeresztettem a karomat. „Becsületes dolog-e — kérdeztem —, hogy mi mostanában Enyedi ellen szórakozunk?” Frici bácsi lesújtó pillantást vetett rám. „Mi itt most és máskor is Enyedi tudtával és beleegyezésével szórakozunk. Sőt, ha tudni akarod, az ő bizalmas kérésére”. „Annyira hiányzik neki, hogy Molnár után tőlem is kikapjon?” „Nem hiszem, hogy kikap tőled, de utoljára lép szorítóba. Búcsúzóul méltó ellenféllel szeretne mérkőzni. Még akkor is ha vereséget szenved. Legyőzőjében méltó utódot kíván az egyesületre hagyni. Érthető?” „Fé- lig-meddig’l. ,„Ha majd tizenöt évig bokszolsz a kék-fehér mezben, akkor (egészen megérted ... De eleget lazsáltál. Indíts!” Számon kicserepesedik a szó, kezemben elnehezül a toll: még harmincöt esztendő távlatából sem könnyű nekem emlékezni, és tovább folytatni a történetet. Legszívesebben azzal fejezném be, hogy a bírák közül hárman Enye- dit látták jobbnak, ketten engem, de néhány diafilmszerű képet be kell mutatnom. Az egyesületet fenntartó iparosok ünneplő ruhában jöttek el, zsúfolásig megtöltötték a termet. A diákok és tanoncok a széksorok mögött álltak, vagy a bordásfal tetején ültek, de a levegő nem a testek tömegétől tűnt forrónak, hanem a várakozás izgalmától. Enyedit vastaps köszöntötte, engem dermedt csend fogadott. A gong utáni hangos nevetés annak szólt, hogy két fordított alapállású versenyző került egymással szembe; az elégedetlen mozgolódás vagy morgolódás meg Frici bácsinak: hogy talán az ökölvívást akarja velünk parodizáltatni, vagy egy kiütéses győzelemmel kíván Enye- dinek örömet szerezni? . .. Nagyon szoros és látványos küzdelemben kaptam ki Enyeditől, de a nézők közül sokan engem láttak jobbnak. A szűnni nem akaró taps- és füttykoncertben Enyedi középre hívott, és felemelte a kezemet. Gesztusa szép volt és őszinte, de talán szomorú is. Mindenki megértette, hogy a búcsúzó bajnok ajánlja utódját a szurkolók figyelmébe. Másnap ágyban maradtam. Zsibbadtság, szédülés, hányinger, fülzúgás. Vizes törülközővel a fejemen nyögtem az utódavatás fájdalmait, amikor berontott S. barátom. „Enyedi agyvérzésben meghalt!’ nyira már járatos voltam az illemtanban, hogy ne fogadjam el a szakosztály gyászkeretes meghívóját; hogy a csapattal menjek. A fekete ruhás tömegben elvegyülve kísérteim legyőzőmet utolsó útjára. Mikrofonok még nem voltak akkor, és az ellenszélben a búcsúbeszédnek csak egy-két értelmetlen foszlánya jutott el hozzám. De az özvegy jajgatását és a göröngyök dübörgését a koporsó fedelén mindmáig hallani vélem álmatlan éjszakáimon, pedig azóta sok történést kihullajtott az emlékezetem, és magam is gyakorta barátkozom a gondolattal, hogy meghalok. 1948 végén már nehéz idők jártak az egyesület fenntartóira. A kereskedelmet teljes egészében államosították. ugyanakkor az ioar- űzés feltételei is megnehezültek. Az IKSE egyik napról a másikra oszlott fel. Enyedi Árpád nevére ma már nagyon kevesen emlékeznek. És azok is csak feltételezik, hogv utolsó mérkőzése és hirtelen halála között lehet valami összefüggés. Wgite; Í«£í* mW%í * « * • »»** *<*» au %í »•* &•*-*,**•* ;T::;:íiíuí“»*!í*í*V ;'',‘a:!t;u>“««í'J í/í**»**•***•****Vi3 vTrmy^i \ * I * * V * •' !•* v»vÁgh Ajkelin Lajos: Csipkekompozíció Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként a II. Szegedi Táblakép-festészeti BI* ennálé anyagából válogattunk. — Ha csak egy félórád van, lemondok rólad — jelentette ki. — Ne vacakolj, Imre bácsi. Szóval ... mikor, hol ? Délelőtti műszakos vagyok. Kora délután már jöhetek. — Nekem reggeli fényre van szükségem. Inkább várok jövő hétig. A délutáni fény, neem... szó sem lehet róla. — Haragosan legyintett. És ment motívumot keresni. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el, térdig érő fűvel, zegzugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári mintha ő is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egészen az volt, amit elképzelt, de jobb híján beérte vele. — Ilyen topronigyos helyet választott? — csodálkozott Klári. — Állj ahhoz a bokorhoz. Beljebb ... még beljebb. — összetépem a ruhám. — Veszünk újat. — Mi az, hogy „veszünk”? — Hajtsd vissza azt az ágat. Fordulj kicsit oldalra. Most jó... Ezek a fények . .. hm. — Már nagyon szép zefírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe... Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságot nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: — Megpróbáljuk a folyóparton. — Szabad megnézni? Hasonlítok rá? A festő feleletre sem méltatta. Palotai Boris: Ihlet A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klári az orrát húzogatta, vállát. — Annyit ugrálok egész nap! — Pihenni fogsz! — biztatta a festő. — Leülsz szépen, és ... — Mozdulni sem szabad ? — vágott közbe Klári. — Nem bírok egy helyben ülni. — Annyit mozogsz, amennyit akarsz. — Mozgok ón eleget az illatszerosztályon. A festő abból az időből ismerte Klárit, amikor még guminadrágot hordott, és laposra szopta a hüvelykujját. — Eridj a fenébe — mondta barátságosan. — Holnap lenne egy fél órám. — Ne fáraszd magad. — Nem is ragaszkodik hozzám. Mindegy, hogy kit fest le? — kérdezte sértődötten Klári. A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Épp ilyen szögletes, gólyalábú, keskeny lányra volt szüksége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát, „Szabálytalan tavasz”, gondolta, s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma mégvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni. Ágh István: A bánat vasárnapja Valami selymes állat japánakác-sziromban szaglássza cipőm orrán az eltűnt időt Morzsája hull a nyárnak . mintha lerázták volna uzsonna után a tarka asztalterítőt Es elborong a fákon a jóllakott kísértet talán szundít is egyet vagy éppen rápipál Minden csak valahonnan és minden semmi végett ahogy nyúlok az első sárga levél után s beledobom a posta- ládás reménypirosba Huh István: Valahol e földön Valahol meghalt a csend Valaki földre esett Valahol nincs helyén a rend Dobot vernek az éhesek Borzong a lelkiismeret Valahol homok az élet Valahol az emberek Kiszáradnak kiégnek Géppuskázik a hatalom A jog forrása feltört Hosszú véres utakon Jönnek az ember-erdők
