Szolnok Megyei Néplap, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

Irodalom, művészet

Nagy László:

Az Országház kapujában, 1946 ”

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunk harangszavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort, s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára-.

AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK - nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom-, a köveknek is távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

Dobogókői tájkép

Irodalmi oldalpárunkat Egry József rajzaival illusztráltuk

Török Elemér:

Dalolj, madár!

Odakint és bent is vékonyka fény dereng, a szem a tűnő képeken még elmereng.

Vigasz kellene és fényujjak simogatása a dérfehér őszkongatásban.

Nyugtatom magam, ó, semmi, semmi, tél után

tavasznak kell jönni,

csak dalolj madár, bűvöljön el gyöngytüzű dalod, amíg te énekelsz, én sem hallgatok.

Szívemben remény tüze lángol, elnémítani nyelvem ki lenne elég bátor?

det. Ebben segített Veconka. A vetöszántást és a vetést is hitek, ben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg. nem ülhettem a kemence mellé, mint a a többi földmívelő, választanom kellett: vagy béresnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választot- ifcam. Zsákos lettem: céduíána mértem vissza a lisztet ési órle- tőfcnek.

Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrág- szájat szénen törfeszthettem.

Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a váltamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatalanul szükségem lesz felvirágzó gazdagságomban, sőt gazdagságom felvirágoztatásában. s én bele is egyeztem, vág” törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt mindenféle huncutkodásra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava megszámyasodott.

Az ón későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat. ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm.

Nem emlékszem ón arra, milyen rendlet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellet, míg a három holdal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra em.!é>jm, s az iszonyú fáradtságra. .mert még soha nem arattam addig — s azóta sem.

Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam.

Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét s néha három rendből.

Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok.

Katkő István:

Államosított céllövölde

ngem sokszor értettek félre az emberek. Mármint a foglalkozásom miatt. Emlékszem, egyszer népsizám- lálásikor a kérdőíveket kitöltő fiatal tanítónő, amikor megtudta, hogy céllövöldés vagyok, zavartan bámult rám. Végül is azt jegyezte fel, hogy „szórakoztatóipari dolgozó”.

A közhiedelmet, mely szerint a mesterség alakítja a jellemet, már az elemi iskolában ültetik el a jámbor gyerekek fejében. Tévedésükre csak egyetlen példát említek. A szakácsokról azt tartják,hogy derűs alakok, márpedig én ismertem egyet, a Zöld kaktusz szakácsát, aki féltékenységéből rálőttt felesége csábítójára. Ismertem őt, mert mielőtt tettét elkövette, bódémban gyakorolta a célba lövést. Emlékszem, ahányszor vállához emelte a légpuskát, szeme nyugtalanul forgott, keze megremegett. Ingerültsége következtében sohasem találta el a vastörpét. Mindenki csodálkozott, amikor a lépcsőházban megleste a könyvügynököt, aki a feleségéhez járt, csak én nem lepődtem meg, mert foglalkozásom egyik titka éppen az, hogy alaposan megismerjem az embereket.

Tudom, hogy vannak hivatásos pszichológusok, akik leírják a lelki élet különféle megnyilvánulásait. Én magam szinte csalhatatlanul meg tudom állapítani, k; milyen jellem, ahogyan a vállához emeli a puskát.

Vidám és bölcs természetem sokszor segített ki a bajból. Céllövöldém felett néha fellegek vonultak át, ahogy mondani szokás; megéltem én nehéz korszakokat is. Már régen, esztendőkkel ezelőtt egy Tombácz nevű ember lett az igazgatónk. Sorra járta a mutatványosbódékat, és bejelentette, hogy új korszak következik. Először is meg kell szereznünk a szakmai „minimumot”. Nem tudtam pontosan, mit jelent ez, látta, hogy értetlenül bámulok rá, amikor azt kérdezte:

— Maga hogy céloz?

— Sehogy — feleltem —, hiszen rövidlátó vagyok.

Elképedt.

— Hogyan tanítja akkor a dolgozókat a céllövésre?

Mosolyogtam rajta, s amikor magyarázatot kért, a következőket feleltem:

— Az elvtárs úgy látszik nem tudja, hogy a céllövöldében még a hátulgombolós gyerekek is megsértődnének, ha tanítani kezdenénk. Minden ember önérzetessé válik, amikor puskát vesz a kezébe.

Válaszom nem tetszett Tom- bácznak.

— Ez közönséges csalási. Mi történik, ha történetesen egyik vendégünk kijelenti, hogy az ugS még arra is emlékszem, láttam. ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit.

S ezért aztán -hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon el terveztük.

Sok pipacs piroslott az én nyurga búza vetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna a tréfálkozásra, kacagásra. Olaijibama szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka:

— Nem adja meg a hét mázsát se holdja!

S bele fogtunk a munkába. Tenyerem- sajgótt, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt.

— Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is.

Nem volt semmi kegyetlen a hlajngjában. ! Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe. nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten!

— A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még

ráló tojást lehetetlen eltalálni? Csak egy módon lehet tökéletesi cáfolatot adni, ha maga odaáll a pulthoz, és eltalálja a tojást.

Űjra mosolyogtam.

— Az elvtárs, úgy tűnik, nem járt még céllövöldében.

— Kinevezésem előtt valóban nem kedveltem az ilyesmit — mondta hűvösen.

— Kétféle balek van — folytattam, — Az egyik nem talál, észrevétlenül elsomfordál, a másik pedig, ha pénze van, egy rakás töltényt vesz, s addig-addig lövöldöz, míg véletlenül is szerencséje lesz a találattal. Mi, céllövöldé- sek, ezt a másik típust kedveljük.

Az igazgató bólintott.

— Persze a polgári céllövöldé- sek így gondolkodnak — mutatóujját mellemnek szegezte. — Nálam minden másképpen lesz.

Ezzel sarkon fordult.

Egy hét múlva behívatott az irodába.

— Az elszámolás nem egyezik. Maga igényelt kétezerötszáz ólomtöltényt, és csak ezerkétszázhúsz- nak az árát fizette be... Hiánya kereken hétszáznyolcvan darab.

— A szakmai minimumra fordítottam — szóltam könnyedén.

Mivel értetlenül bámult rám, hozzátettem:

— Magam is célozni tanultam, kicsit nehezen megy a dolog.

Rákvörös lett, a szobában tartózkodó hajóhintás alig állta meg, hogy el ne röhögje magát.

— Magam is célozni tanultam, kicsit nehezen megy a van?! — szólt emelt hangon, s ujjai táncolni kezdtek az asztalon. — Különben is ennyi tölténnyel a Waterlooi csatát is megnyerhette volna. Államunk importálja a színesfémet, ne lepődjön meg tehát, ha a töltetek árát levonom a fizetéséből.

Nyugodt hangon feleltem:

— Ez természetesen igazságtalan lesz. Tessék meggondolni, hogy a szakmai tanfolyamok költségét globálisan az állam biztosítja.

Logikus ellenérvem telibe talá't.

Elgondolkodott.

— Azt hiszem, van erre nekünk is keretünk ...

Kifelé menet azonban megállított. — Figyelmeztetem, hogy több töltetet nem áldozhatok a maga kiképzésére. Kérem tehát, hogy ezentúl lövés nélkül gyakorolja a célzást.

Néhány /iap múlva észrevettem, hogy odajön a bódé mellé és hall- gatódzik. Néhányan lebzseltek a lövészpult előtt, egy orvostanhallgató célozgatta a pukkanó raké- tás holdvilágot, de a többi csak nézegette, hogyan jár körbe a hét törpe, szájukban a cseréppipával.

Szokásom szerint elkezdtem a mondókámat:

— Tessék, tessék. Kitűnő első osztályú légpuskák! Gyerekjáték a telitalálat! Most mutassa meg lövőtudományát! Nem lehet ela cséplőgép! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka.

S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosz- szú és boldog, nyugodt életünk lesz.

Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett.

Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a könnye éppen.

De ő nem sírt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott.

Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül.

Veconkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magiam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét.

Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Miért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből, a föld terhétől szabadulhassak.

téveszteni! Nálunk minden lövés megy valahová ...

Elzengtem még néhány ilyen „bemondást”. Szótáram legmulatságosabb készletét szórtam a nézők elé.

Szófordulataimat, vaskos hasonlataimat a közönség nevetéssel jutalmazta. Tombácz azonban előbújt a bódéajtó mögül, és magához intett.

Homlokát ráncolta. — Nem értek egyet a módszerével. Mag? az ifjúság alanlatos ösztöneire apellál.

— Ezenkívül a pénzére is.

— Mit gondol, kapitalista céllövöldében dolgozik? Nincs. szükségünk ilyen reklámra.

Mentegetőztem. — Tessék elhinni, teljesen mindegy, hogy én mit mondok. Ennek csak lélektani hatása van. Aki nevet a vicceimen, szórakozik rajtam, többnyire szégyelli magát, hogy csak úgy továbbmenjen. Mindig akad egykét balek.

Félbeszakított: — Már a múltkor akartam szólni, hogy ne használja vendégeinkre ezt a sértő kifejezést. A mi intézményünk magasabb rendű szórakozásit kíván nyújtani.

Míg beszélt, a nézősereg eloszlott, a pulton ott sorakoztak tétlenül a légpuskák. Tombácz bejött a bódé belsejébe, körülnézett, s elégedetlenül csóválta a fejét.

— Ezek az alakok is elavultak. Csupa törpe, boszorkány és vadállat.

Csináltattunk egy Uncle Samet, cilinderrel és kecskeszakállal. Ha valaki eltalálta, a cilinder leesett a fejéről.

A premierre eljött az igazgató is.

Én pedig így beszéltem: — Keményen markoljuk meg a puskát; elvtársak! Bele az imperialisták közepébe! Jöjjön, fiatalember! Maga volt már katona,? Készüljön fel a lövészbojtra. Aki jól lő, az a hazát védi...

Nem tudom, miért, de éppen úgy nevettek, mint máskor, amikor a vaskos tréfákat mondogattam.

Csak Tombácz szemöldöke rangot'? egyre ingerültebben ...

— Mit csinál, maga ló?! — kiáltotta, amikor félrevont. — Maga nevetség tárgyává teszi jelszavainkat.

Védekeztem: — Valóban lehet a hangomban valami, ami önkéntelenül is nevetésre készteti a hallgatóimat. Sokszor nem is figyelnek arra, amit mondok, csak a svádámat élvezik. Már többször észrevettem, hogy egy-egy közömbös sízó éppoly hatást kelt, mint egy bemondás. Mit tegyek?

— Hallgasson! — mondta vészjóslóan, és eltávozott.

A következő héten hallgattam. Közönségem, mely megszokta az ingyen produkciót, nem tudta, mire vélni, hogy csak a hátamat támasztom a bódé falához.

A bevételem alaposan csökkent.

Természetesen Tombácz újra hívatott magához.

— Mi az oka, hogy alig lőttek ott, a maga bódéjában?

Vállat vontam: — Hja, reklám nélkül nem megy a dolog. Gyanakodva fürkészett: — Magatartása deficitet okoz vállalatunknak.

— Mit csináljak, igazgató elvtárs?

Ingerülten ripakodott rám: — Menjen a pokolba!

ónapokig a köszönésemet sem fogadta. Aztán a mutatványosok gyűlésén, amikor a szellem vasutas megbírálta a szórakozópark vezetésében mutatkozó súlyos hibák miatt, Tombácz felállt, merően a síze* membe nézett, és azt mondta:

— Az volt a hibám, hogy nem bíztam eléggé a szakemberekben.

Hálámat úgy fejeztem ki, hogy amikor legközelebb bódém felé járt, kezébe adtam egy puskát.

Morfondírozott, majd lassan a vállához emelte a könnyű légpus- ’ kát. A puskacső bizonytalan ingá- sából észrevettem, hogy baj van.

— Tessék már elsütni! — biztattam.

Gyámoltalanul leeresztette a fegyvert, és így szólt;

— Meghúzni ezt a ravaszt, de hová célozzak ? ...

Hát ilyen ember volt ez a Tombácz.

Összeállította: Rékasy Ildikó

H

E