Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1985. JÚNIUS 29. Megszépíten i az öregséget A ranylakodalom Sokoldalú segítség az idős embereknek Mind többen igénylik a szociális étkeztetést és a házi gondozást Törökszentmiklóson Nehéz búcsút venni egy jóbaráttól, vagy kedves ismerőstől, még nehezebb megválni azoktól a munkatársaktól, akikhez a munkahelyen eltöltött 10—20, vagy annál is több esztendő emléke köt. A búcsúzkodás ideje egyszer csak mégis eljön. Az idő konok futása mindenki számára elhozza azt a napot, amikor — mert ereje fogytán van, vagy „hivatalos” ideje letelt — nyugdíjba megy. Búcsút venni nehéz, de a búcsú utáni éveket — ha évekre futja az időből — széppé is lehet tenni. Köny- nyebb elköszönni annak, aki tudja, hogy nyugdíjba vonulása nem a „szakítást”, csak a pihenés éveinek kezdetét jelenti. Jászberényben az Aprítógépgyár nyugdíjas vasasai ezt tudják. A gyárnak — két gyáregységét is beleértve — közel háromszáz nyugdíjasa van. A pihenés éveit töltő öreg vasasok életkörülményeiről, szociális és egészségügyi helyzetéről a gyár szakszervezeti bizottsága és vörös- kereszt szervezete viszonylag pontos kimutatást vezet. Teszik ezt azoknak az ismereteknek a birtokában, amelyekhez a korábbi években megtartott felmérések útján jutottak. A felméréshez segítséget kaptak a gyár KISZ- eseitől. Kérdőíveket küldtek minden nyugdíjasnak, a visszaérkezett felmérőlapokból tájékozódtak arról, hogy milyen körülmények között élnek az egykori munkatársak. Az adatok összegzése után sorra látogatták a nyugdíjasokat, azoknál kezdték, akik nem küldték vissza a kérdőívet. Közben megalakult a nyugdíjasokból álló nyugdíjas albizottság. Velük együtt és a látogatásokon tapasztaltak alapján döntenek arról, hogy milyen intézkedésekkel, anyagi és egyéb támogatással segítenek a rászoruló öregeken. A támogatás többféle módját találták meg. Minden évben kommunista műszakot szerveznek, az elvégzett munkáért járó pénzt a legalacsonyabb nyugdíjból élő öregek közt osztják szét. Ez nem kevés, hiszen volt olyan kommunista műszak, ahol több mint 100 ezer forint értéket termeltek. Jól bevált formája a segítésnek, hogy azok a szocialista brigádok, ahonnan a dolgozó nyugdíjba ment, a nyugdíjas házánél elvégzik a szakipari munkát igénylő lakáskarbantartást. Hasznos segítség a téli tüzelő behordása, szükség esetén hazaszállítása. Kedves figyelmesség a karácsony előtti ajándékcsomag és a minden évben megtartott nyugdíjastalálkozó, ahol nemcsak egymással, de volt üzemük dolgozóival es vezetőivel is összejönnek az öreg vasasok. Kézzel fogható bizonyíték, hogy nem feledkeznek meg az aprítós nyugdíjasokról: a gyár visszavárja és a volt üzemrészben foglalkoztatja azokat a szakmunkásokat és segédmunkásokat, akik még bírnak és akarnak dolgozni. A házasságot Tardosbá- nyán kötötték, 1935 júniusában. Az esküt ötven évvel később, 1985. június 15-én Szolnokon ismételték meg. Közben évtizedeket éltek Zalában, Bázakerettyén. Hogy is van ez? Egyszerűen. Forog a világ és vele az ember. Kovács Ferenc és felesége, a két dunántúli ember Szolnokra több mint húsz évvel ezelőtt érkezett. A férj zalai olajbányász volt, kezdettől fogva elkötelezettje a magyar olaj- bányászatnak. 1963-ban aztán az Alföld lett az olajbányászat központja, s a házaspár megtelepedett Szolnokon. Ma is ott élnek, a Gutenberg téri régi olajosház tágas otthonában. És így, Szolnokon jött el az aranylakodalom napja. — Szép kis kertünk van Kocsoroson — mesélik, — ott mi nagyon jól érezzük magunkat, s mindent megtermelünk, amit csak el lehet képzelni. Tán annál is többet, mert van fügefánk és mandulabokrunk, de még szelíd gesztenyénk is. Az aranylakodalomra is sok jót adott a kert. A tizennyolc tagú násznépnek volt minden az asztalon: aranysárga tyúkhúsleves csigával, rántott csirke idei uborkával, torta, sütemény sokféle. Az aranylakodalmon ott volt két lányuk is, akik már mindketten alföldiek. Talán ezért is — meg az olajosok nagy, szerető családjának is, — köszönhető, hogy Kovács Ferenc nyugdíjas olajbányász és felesége jól érzi magát a Tisza partján. Azért álmukban még sokszor otthon járnak a gyönyörű dimbes-dombos Zalában. Törökszentmiklóson jelenleg száztizenegyen részesülnek rendszeres segélyben, többségük idős ember. Akiknek nincs jövedelmük, nyugdíjuk, azok teljes összegű (2 ezer 50 forint) segélyt kapnak, másoknak (ötven rászorulónak) segéllyel egészítik ki jövedelmét, hogy elérje a havi 2 ezer 50 forintot — tudtam meg Markóth Jánostól, a törökszentmiklósi városi tanács vb. hatósági osztályának szociálpolitikai előadójától. Az idén 2 millió 251 ezer forintot tudnak kifizetni rendszeres segélyekre, a rendkívüliekre 646 ezret, a szociális étkeztetésekre 875 ezer, a házi szociális gondozásra 793 ezer forintjuk van. A rendkívüli segélyeket általában ünnepek előtt szokták adni. A gyakorlat az, hogy évente kétszer azok is kapnak, akik egyébként rendszeres anyagi segítségben is részesülnek. A segélykérelmek többnyire jogosak, és évek óta ki tudják elégíteni őket, bár a segélyben részesülők száma nem csökken, hanem növekszik. Mint Markóth János elmondta, tíz éve dolgozik ebben a munkakörben, és eleinte csak ötven-hatvan segélyezett volt. Az idők során nem is annyira a rászorulók száma nőtt, hanem az idős emberek közü^ mind többen tudnak e lehetőségről. A „kérni szégyen” elve is a múlté már. Nagy az érdeklődés a szociális étkeztetés és a házi szociális gondozás iránt. A városban kétszáztizennyolc idős ember kap kedvezményes áron ebédet, többségüknek otthonába viszik az ételt. Az egyedül élő ember nem szívesen íőzőcskézik egymagának, főleg, ha beteg vagy hamar elfárad. Inkább száraz koszttal „pótolja” az ebédet. A rendszeres, változatos főtt étel sokszor szemmel láthatóan javít az idős emberek állapotán. A szociális étkeztetést igénybe vevők száma az utóbbi években megnégyszereződött. Sokan, akiknek otthonukba viszik az ebédet, rászorulnának a házi szociális gondozásra is. Pillanatnyilag azonban az igényeknek mintegy felét tudják kielégíteni. Három hivatásos és huszonhét tiszteletdíjas gondozónő jár el nap, mint nap huszonhat idős ember otthonába, hogy takarítson, bevásároljon, elvégezze a ház körüli munkákat. A helyzet akkor javulna valamelyest, ha legalább kettővel több hivatásos gondozónő foglalkoztatására lenne lehetőség. Már lerakták az alapjait a szellemi fogyatékosok szociális otthona harmadik pavilonjának. A tervek szerint az új épület idős emberek szociális otthona lesz. A távlati tervekben nyugdíjasok háza és hetes napközi is szerepel. P. É. Illés Antal ötven év után újból — holtomiglan, holtodiglan (TKL) Egy fáin karikásra rámegy egy hét A hortobágyi kondásbojtár tudománya Összeállította: Sóskúti Júlia Dr. Rosmanith Károly A szénégető cigánynak a tuskón a szeme, nekem meg a bőrön, mondja közvetlen egyszerűséggel élete értelmét tiszafüredi lakásában Barta István, aki a nyolcvanegyedik esztendejét tapossa. A Hortobágyon nincstelen pa- rasztgy erekként kijárta a „bojtáriskolát”. Nemcsak a jószágot vigyázta, de Molnár Mihály csikóstól elleste' az ostorkészítés mesterségét is. ’22-ben faragta az elsőt, most mennyinél tart a csillagos ég a megmondhatója. A nyélhez szilvafa a legjobb, ezt jól lehet faragni, alakítani, formálni. Kisbaltával naggyázza azután ráspolyoz- za, gyalulja, majd finomabb ráspollyal, smirglivel tükörsimára csiszolja. Ezután következik a legkeményebb^ legszemrontóbb szakasz: a puszta virágait, a csillagos eget, muskátlit, kutyát, macskát csodaszép díszeket farag bele. A nyelet bőrrel díszíti. Az „ustor” mindig nyolcr ágú, varrószíjból fonja. Ki kell húzni, valamihez rögzíteni a véget, hogy feszes, erős legyen, majd a tűcsapót illeszti rá. Folytatásként a vezércsapót tűzi hozzá, a végére meg a sugarat. Ez rai- fiából készül és úgy pattog, hogy hangjára a pulikutyák két kilométerről is hegyezik a fülüket. Az idős mester komótosan dolgozik: a nyél három nap, az ustor is annyi, szóval rámegy egy szűk hét egy „fáin” karikásra. Egyedül morzsol- gatja napjait: asszonyát, élete hű társát tavaly szeptemberben vitte ki a fekete fedeles hintó az akácosba, a gyerekek meg élik az életüket, ugyan minek telepedne a nyakukra amíg bírja magát! Mosni az egyik lánya mos rá, de maga süt, főz: babot, riskását, öreg lebbencset, tarhonyát a sparhelten. Annyit eszik akár egy macska, dehát egyedül még a falat is nehezebben csúszik. Este tízkor még dolgozgat, nem fogja az ágy, meg egyébként is nyúlfarknyi már az öregember álma. A konyha tenyérnyi ablakában árak, kések, vágóvasak, cifrázok várnak az úgynevezett hasgatófán az ismerős marok szorítására. Mind végigsimogatja az ujjaival, óvatosan, akár a virágot szokás, hiszen öreg napjait ők aranyozzák be. Ostorai eljutottak az USA-ba, Skóciába, NDK-ba, Franciaországba, Csehszlovákiába, de jószerével az összes európai országot fel lehetne sorolni. A hajlott hátú, vászonkö- tényes, ízes beszédű egykori hortobágyi bojtár az ajtóig csoszog utánam. A lelkem- re köti, iparkodjak a cikkel, mert lám, a föld egyre jobban húzza. Pedig ő még nem akar menni, mivel temérdek a dolga: most is négy városi nadrágos embernek készít karikásustort az előszobába ... D. Szabó Miklós fotó: Dede Szolnokon, a Mártírok útja 2. szám alatti ház falán ez áll egy szürke márvány táblácskán. Az idős doktor úr már évek óta nem rendel, hiszen 1974 óta nyugdíjas, a táblácskát azonban a ház falába vésték, így örök emlék marad. Törékeny, finom arcú, idős hölgy nyit ajtót. — A doktor urat keresi? Milyen okból? Amikor elmondom jövetelem célját, udvariasan megkér, hogy várjak egy pillanatig, amíg bejelent. Szerencsém van, a doktor úr fogad. Felesége, a törékeny hölgy bevezet a tekintélyt sugárzó, faragott bútorokkal berendezett szobába. A doktor úr méltóságteljés, de szívélyes. — Amikor Pesten elvégeztem az egyetemet, és összeházasodtunk, szerettünk volna a fővárosban maradni, de a minisztériumból azt az utasítást kaptuk, hogy Szolnokra helyeznek bennünket. 1939-ben kerültünk ide. Durszt János, a híres szolnoki orvos utódaként helyezkedtem el. Éveken keresztül két-három körzet betegeit kezeltem. — Rengeteg munka volt. Egész napokat vett igénybe a körzet ellátása. Magam is sokat segítettem. A legtöbb helyre elkísértem a férjem. Én írtam a recepteket — fűzi hozzá felesége, leánykori nevén Halász Hajnal. — Akkoriban a Papírgyár épületében kaptunk szállást, majd a Liget utcába kerültünk. Nem sokáig éltünk ott. A házat elvitte 44 nyarán a bombázás. A következő otthonunk a Tömöri utcában volt. Javában tartott az ostrom, így hamarosan Vezsenyre menekültünk. Jószágtartással is foglalkoztunk ott. Csakhamar tarthatatlanná vált a helyzet, így én Budára mentem édesanyámékhoz. A férjem még jó darabig Szolnokon maradt, és csak később jött utánam — emlékezik vissza Rosmanith Károlyné. — A fővárosban később egy légópincében húzódtunk meg. A sérülteket, betegeket én láttam el. A felszabadulás után a feleségem a többi' emberrel takarította a romokat, én pedig a betegeket ápoltam. A következő év márciusában tértünk vissza Szolnokra. A Tömöri úti házból mindenünk odaveszett. A rajtunk lévő öltözeten kívül semmink se volt — meséli a doktor úr. — Soha nem felejtem el a régi kedves pácienseket, ök hoztak egy-két bútort, és az újrakezdéshez néhány elengedhetetlen dolgot — egészíti ki felesége. A zavaros időszak alatt megállás nélkül dolgoztak, és nevelték fiukat, Andrást. Néhány év múlva költöztek a jelenlegi házba, de a kezdeti öröm nem sokáig tartott. Egy alkalommal, amikor a doktor betegeit ápolta, felesége pedig az elhagyott idős embereket istápolta, kifosztott lakásba érkeztek haza. Valaki betört, és minden értéket elvitt. A hatóság emberei se akadtak nyomra. Bele kellett törődni újból a „semmiből indulás”-ba. — Egy valamihez nem volt tehetségünk — mondja szelíd mosollyal a feleség. — Soha nem tudtuk a pénzt felhalmozni, meggazdagodni. A férjem nem fogadott el semmit. Bámulatos gyorsasággal és szakértelemmel dolgozott mindig, de soha nem a hálapénzért. Őszintén megmondom, most is kevésRendel: du. 14— m 17 óráig # nek találom a nyugdíjat azok után, hogy a férjem csaknem ötven évig becsületesen ellátta a munkáját. Szolnokon ma is rengetegen emlékeznek a kitűnő orvosra. Sokan csak biciklis doktorbácsinak ismerik, hiszen hosszú évekig kerékpárral járta a körzeteket. Akik emlékeznek rá, csak a tisztelet és a szeretet hangján beszélnek róla. A nyugdíjas hétköznapok csendesen telnek. A 86 éves doktor urat egy évvel fiatalabb felesége segíti és kíséri el, ha sétára indul. — Szombatra, vasárnapra mindig főzök, és a házimunkát is én látom el. A szomszédban lakik egy kedves fiatal menyecske. Ö segít a bevásárlásban, és legtöbbször ő hozza el az ebédet is hétköznapokon. Fiuk, András Svédországban él családjával. Ö is orvos. A nyugdíjasnapok sokáig a doktor úr számára se teltek tétlenül. Egy drezdai professzorral levelezett, s elküldte egy matematikai tárgyú tanulmányát a hiperbola függvényekről. Nem sokkal később német nyelven meg is jelent a közös dolgozat nyomtatásban. Nem kis büszkeséggel mutatja a tiszteletpéldányt Rosmanith Károly. Távozásomkor csodálatos rézkarcot mutat a felesége a szomszédos szobában. — Látja, ez a kép maradt a fiatalságunkból, őrizzük, kicsit a sorsunkat is vele ... Barta Katalin Ilyen *a feldíszített ustornyél