Szolnok Megyei Néplap, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-22 / 145. szám

8

Irodalom, művészet

1985. JÚNIUS 22.

Sarkadi Imre:

A házasságközvetítő

ali olyan szelíd, olyan mosolygós kisfiú volt akkorra is, huszonkét éves korára is, mire elvégezte a Műegyetemet, hogy munkahelyén senki se akarta eleinte mérnöknek elfogadni. Inkább érettségizett diáknak nézték.

Egyik vidéki városba helyezték, s egyszerre Olyan idegen lett minden. Felnőtt lett. Se szülők, se testvérek, se kollégák, se barátok. Csak a poros város, a hivatal, a feladat, ami csupa apró gyakorlati feladat volt, s második héten sikerült szereznie egy albérleti szobát. A vállalatuknál dolgozó adminisztrátor vette magához. Három szobában laktak, kertes, nagy veran- dás, szép házban, anyósával, apósával, feleségével, kisgyerekkel, s mindig nyugtalankodtak, hogy majd igénybe veszik a harmadik szobát. Így aztán inkább idevették albérletbe Palit.

Az adminisztrátornak megtetszett az üzemben, hogy olyan csendes, kisfiúsán moslyogós, ez biztosan nem akadékoskodik majd, ha netán úgy gondolják, hogy kell a harmadik szoba.

De ősz volt, a tél közelgett, és télien úgyse fűtöttek volna három szobát. Ha pedig a mérnök fűt magának, számolgatott Kerekesné, az nekik is haszon, mert a fal meleg marad, ők is kevesebb tüzelőt fogyasztanak. És fizet is a mérnök villanyhasználattal együtt százhúsz forintot. Többet Kerekesnek nem volt képe kérni, de hangoztatta, hogy csak ideiglenesen adják a szobát, hogy tavaszra nekik is kell majd.

Az első héten Pali otthon töltötte az estéit, olvasgatott és terveket rajzolt magának, később pedig egyre böngészte a város nagy hálózati térképét. Aztán néha át-át- ment este a házigazdáékhoz. mert az ember invitálta.

Nagyon megtetszett neki Kerekesné.

Szőke, vékony, már majdnem túl sovány volt az asszony, a soványsága miatt az orra is egy picit hegyes, de a szép vonalú,szája tűnt fel úgyis elsőre, nem az orra. Pali először harminc évesnek gondolta, mert a férje lehetett vagy negyven, és mert a kisfiúk hétéves, második osztályba jár. Aztán lealkudta magának előbb huszonnyolcra, aztán huszonhatra. Mit lehessen tudni. Férjhez mehetett tizennyolc éves korában is.

Az öregeket alig látta. Azok is állásban voltak, mind a ketten, mint később megtudta Pali, kereskedők voltak, az államosítás után elhelyezkedett az öregember js, az öregasszony is a KÖZÉRT-ben. A lányuk vezette a háztartást.

Este néha, ha kiment a konyhába, hogy egy teát főzzön magának, össze-összetalálkozott az asszonynyal. S az kedvesen mosolyogott rá mindig. Egyszer meg azt mondta:

— Mondja, Palika — megengedi, hogy így mondjam? — családi tulajdonság ez maguknál? Ez a gyerekes külső?

Pali elpirult, mért sokszor zavarta, hogy csakugyan mindenütt diáknak nézik. — Családi — nyögte ki.

— Mint egy kis bébi — mondta az asszony, és megsimogatta az arcát, kihívóan a szemébe nézett, aztán elnevette magát, három pici pofont adott a mérnök arcára, és bement.

— Tyű — gondolta Pali.

Két napig készülődött rá, hogy megkérdezze az asszonyt: hát ő hogy szólítsa most már? Ha őt csak úgy, Palikának nevezi. Mert eddig elvtársnőnek hívta, korrektül és barátságosan, ahogy a férjét is Kerekes elvtársnak.

Legközelebb, hogy sor került rá, alig tudta kinyögni. Mintha gombóc lenne a torkában, olyan fulladt hangon kérdezte. Az asszony rávillantotta a szemét.

— Hívhat Klárinak.

S kis idő múlva hozzátette:

— Legyünk jó barátok. Akarja?

S odanyújtotta a kezét. Kezet

csaptak, nevettek. Pali boldog pirulással ment vissza a szobáiéba. Milyen kedves asszony. Bájos kis asszony.

Később ősszel, mert tüzelőt csak keveset vett, eljárogatott a kultúr otthönba esténként, össze is barátkozott magakorabeli fiúkkal, lányokkal — illetve magánál fiata- labbakkal. Sakkozott a sakk-körben, és mindenkit megvert, két hét múlva már híre ment, hogy ő a legjobb sakkozó a városban. Ezek az új barátai is alig akarták elhinni, hogy mérnök.

— Mérnök vagy? Komolyan? Eriggy mán?

A tanács, a kefegyár s a villany- gyár fiataljai jártak be leginkább a központi kultúrotthonba, a lanygyáriak közül egyik-másik látásból ismerte is Palit, látták, hogy ott dolgozik, az igaz, de ők is csodálkoztak: mérnök lenne? Hiszen kölyök.

Tetszett nekik, hogy ilyen fiatal, mégis mérnök. összeDarátkoztak, irigyelték is. Valahogy úgy képzelték, hogy mérnöknek lenni — ahhoz azért mégiscsak idősebbnek kell lenni. De itt van ni, velük egykorú és mérnök.

Űgyannyira. hogy bevették Palit a színjátszó csoportba is. S amikor a mérnök szóba hozta, hogy megnyílik hamarosan a természettudományi társaság klubja, oda is el kellene menni, hát szinte testületileg lebeszélték. Minek menne oda? Tán itt nem érzi jól magát?

Igazuk volt, mert Pali tulajdonképpen jobban érezte itt magát. A természettudományi klubba öreg tanárféle emberek jártak, orvosok, ügyvédek, s inkább csak beszélgettek, de nem csináltak semmit. Itt pedig készültek, hogy előadják a Csikós-t.

Egyik este Pali hazafelé együtt ment partnerével. Vígh Ilonkával. Kedves kis barna lányka, ott dolgozott a Kefegyárhan, Alig beszéltek húsz szót még egymással, Pali nem is nagyon nézte meg eddig. De ahogy befordultak az ő utcájukba, egyszerre szembejött velük Kerekesné. Sokatmondóan ránézett, amikor köszöntek s elhaladtak egymás mellett.

— No, láttam az imádottját, Palika — biggyesztette el a száját az asszony, este, amikor véletlenül találkoztak.

— Ugyan már — jött zavarba Pali. — Csak együtt jöttünk haza.

— Ne tagadja... nincs azon mit tagadni. Ismerem, itt laknak vagy a negyedik házban. Közalkalmazott volt az a"ia. Tudja mi? Sintér.

Pali zavarban volt.

— Éntőlem lehet — mondta el- hárítóan.

De az asszony csak nem hagyott neki békét. Elmondta vagy háromszor is, mások előtt, Kerekes előtt is, nevetgélve, hogy Pali a sintér lányának udvarol.

Megharagudott az asszonyra. Hiszen komisz asszony tulajdonképpen. S a gúnyolódások miatt elhatározta, hogy csak azért is hazakíséri Vígh Ilonkát másnap is. Harmadnap is.

Végül is olyan kedves kislány.

Az asszony ezt is tudta. Honnan, honnan nem, az ablakból leste-e Palit, vagy csak úgy vaktában mondta, avval fogadta legközelebb is.

— Na, hajlandó a kicsike? — Láttam magukat összebújva.

— Ne bántson; már — mondta jámbor arccal Pali. — Hiszen azt mondtuk —* derült fel egy kicsit —, hogy jó barátok leszünk. Most már nem áll?

— Ügy? — kérdezte az asszony, de többet nem mondott. S aznap este — Kerekes Pestre utazott hivatalos ügyben — bement Palihoz.

Majd megfojtotta a csókjaival. Harapta, simogatta, becézte. — Te, te kis átkozott... te kis bébi... ölbe vegyelek? Elringassalak? Csi- csíja, bubája?

De nem ringatta, alig tudott vele betelni. S hajnalfelé a két tenyere közé fogva a fiú arcát rásziszegett.

— Te... de ha a sintér lányával még egyszer meglátlak, így téplek szét a tíz körmömmel. Így ni!

S horgasította a körmeit.

Pali egészen kábult volt másnap, képtelen volt bármi másra gondolni, ez a vékony, csupa ideg. csupa vibrálás asszonytest lebegett a szeme előtt 1 egész nap. Alig várta, hogy lássa, de hiába látta, mert délutánra hazaérkezett Kerekes, és egy szót se válthattak. Egy fél pillanatra találkoztak a konyhában, s ahogy elment mellette az psszony szenvtelen arccal olyat csípett a kariéba, hogy Pali majdnem fei- jajdult.

Ténfergett egész este otthon, hogy hátha még egyszer találkoznak. El se ment a kultúrotthonba.

Másnap se, harmadnap nagy szégyenkezve mégis elment.

ivet probat mulasztott. Alig tudott valami mentegetodzest kitalálni. Hogy sok volt a munkája.

£> anogy Vígh Ilonkára nezett, csak az otthon es a Kerekesne fele gorbedo körmei jutottak az esze- be. Idegesen nevetett, s odaült a lány mellé. Csak azért is.

— Látod, sajnálom, hogy nem jöhettem ei rendesen.

— En is — mondta egyszerűen a kislány.

— Hogy...?

— Már úgy értem, halasztódott miattad a próba.

— Ja... — S könnyedén nevetni próbált. — Már azt hittem, azt sajnáltad, hogy én nem jövök.

— Ezek olyan játékos dolgok — mondta a kislány nagy komolyan, és maga elé nézett. — De én nem is vagyok olyan játékos természetű. Ilyesmivel ne tréfálkozz énve- lem.

— Mivel? — tartott ki Pali a könnyed hangnál.

— EVvel. Tudod. — S kis szünet után azt mondta, most már pirulva. — Ha én majd valakit szeretni fogok, én avval nem fogok tréfálkozni.

Tyűha — gondolta a mérnök.

Nézte a kislány kedves, finom kis aircélét» mert az most a világért se fordult felé. Aznap este csak azért is hazakísérte. A kapuban, hogy elváltak, megkérdezte.

— Eljöhetek hozzátok? Meglátogatni ?

A kislány komolyan nézett rá.

— Énhozzám nemigen járnak. Már hogy még eddig... szóval, én nem... Jó, te gyere el, ha akarsz — tette hozzá hirtelen, és beszaladt volna a kapun, de Pali még nem engedte el a kezét.

— Mondtam, hogy akarok.

— Jó. Akkor majd gyere.

Vártak egy kicsit. Ilonka lesütötte az arcát, de kis idő múlva felemelte, ránézett Palira, szép, tiszta szemmel.

— Látod... éngem még eddig senki se vett észre. Senki... csodálkozom is, hogy te... merthogy nekem az apám sintér volt.

nagyon gyanúsan fénylett a szeme. — Nem is tudom, te hogy vettél engem észre — mondta gyenge hangon. Én tudom — gondolta Pali, és nevetett belülről. — Kedves, kis kedves kis- - - lány. Egyszer majd el is mondom neki. hogy ki hívta fel rá a figyelmemet, és hogy. De azért nem mondta el, azután se, sohase, még mikor eljegyezték egymást, akkor se.

Az asszony, amikor kinyitotta a kaput, a sötétben szuszogást hallott. Kutya? Ember-állat? Ki ez? Aztán az agyán összekuszálódott az esti hírlapok bűnügyi krónikáinak mindenféle halálneme. Miközben agyán a gondolatok ide-oda cikáztak, szíve vadul verni kezdett, érzelmei vérét megsokszorozták, a félelem nem tudta tágítani gyönge érrendszerét.

Végre sikerült megkapaszkodnia a villanykapcsolóban. A fényre erősödni kezdett a szuszogás. Igen. a kukák felől jött a hang. Semmi kétség fordult az asszony a savanyú ládák felé.

— Hát te? — nézett a hét év körüli kisfiúra az asszony.

A gyerek sűrűn pislogott a hirtelen támadt fénvtöl, de nem felelt.

Révész Antal: Antik emlék

Ratkó József:

Világmenű

A kő is világnemű, a vas is világnémű, világnemű a fű is;

virít szülötte-földjén, elhal szülötte-földjén, világnemű, ha hű is.

Talán könnyeink, hőink, annektált temetőink, talán azok magyarok;

a kopjafák, a fejfák jegyzik a büszke fajtáját, s talán jegyzik a dalok.

Bár mondják, hogy a csontok levedlik mind a gondot, s világnemű a halott,

s csupán az elme játszik, ha honává sajátít földet, eget, csillagot.

S bár mondják, hogy

hanyaggá,

a földben lágy anyaggá Züllik a tündöklő agy:

te kő-magyarosító, füvet gyarmatosító ének, világnemű vagy!

— Mit keresel itt ilyen későn a kapu alatt? — suttogta az asszony.

— Tessék engemet hazaengedni! — szólalt meg végre a gyerek, és egy ugrással a kapukulcsba kapaszkodott.

— Hol laksz? — kérdezte az asz- szony, s hangját még halkabbra fogta.

— Az utca másik végén. Mindjárt a sarkon. Tessék engemet kiengedni ebből a házból! — kö- nyörgött a gyerek, és tétova mozdulatokkal elkezdte ráncigálni a kilincset.

— Hát, tudod, kisfiam, éjjel egykor, eszem ágában sincs egy ilyenidős kisgyereket kiengedni a világba. Mit képzelsz, a szüleid már nagyon aggódhatnak érted! Esetleg már a rendőrségen is bejelentették az eltűnésedet, nem gondolod?

— El kell mennem... mert... — és lehajtott fejjel maga elé motyogott a kisfiú, miközben aprókat, rövid sóhajtásokkal, szipogott.

— Gyere, ne ráncigáld a kilincset, hazaviszlek! — mondta békí- tőleg az asszony.

— Áztat nem! — dörrent rá a gyerek, és a kukák mögé húzódott.

Az asszony megragadta a gyerek apró kezét, és maga után vonszolta a lifthez.

— Ne tessék most engemet hazavinni! — motyogta a gyerek, és teste valószínűtlenül lebegett az asszony kezében. Az a test, ami az

előbb még az óriás-kaput is képes lett volna kifordítani a sarkaiból.

Közben a lift nyögve, szuszogva megállt. Az asszony egy pillanatra megbillent, ahogy a kisfiú ki akarta tépni magát az izületes, göcsör- tös felnőtt kéz szorításából.--Jól van, no, ne félj! Lefekszel nálam, kipihened magadat, és réggé] hazaviszlek. Rendben?

A gyerek nem szólt semmit. Szipogva, testében lassan elernyedve a dacos izmok, hallgatagon, és megadóan követte az asszonyt.

— Hogy hívnak? — kérdezte az asszony a liftben.

— Gyuri.

— Én Sári néni vagyok. Na gyere, menjünk a konyhába! Gondolom éhes lehetsz!

A kisfiú félszegen bólintott, és megállt a mosogató előtt. Jó hely. Talán még az ő teremtő lelke is megtisztulhat! Elmélyülten bam- bulta a cipője orrát.

— Ülj ide, Gyurikám! Mindjárt készítek egy kis vacsorát! Persze ilyen késői vendégre igazán nem számíthattam, ezt te is megérted?!

— Igen — mondta halkan, de kristálytisztán érthető hangon a gyerek.

A gyerek áhítattal nézte, ahogy az asszony megkeni a kenyerét. Csodálattal nézte az asszony sür- gölődését, ahogy megkeni és elébe teszi a kenyeret, de mit kenyeret! — a biztonságot, az élethez való jogot, magát az életet.

Szűcs Mariann :

Várnak

rád?