Szolnok Megyei Néplap, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

I Irodalom) művészet 1985. MÁJUS 25 Galsai Pongrác: Szemé/v/e/rds Csorba Győző: nem csapkodó gerillaharc, Csata hadművelet folyik, s holott esik néhány kudarc, Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt. De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ág és virág - még lomb csak jóra változik, és biztosan győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. alig Bízó, azért tnég nyugtalan vas-szűr ke, rózsaszín; fogoly, számolgatom:- rózsás tüzek lobbannak itt mily erő állhat ott alant szürkék kanócain, a szembe-dombokon, fölrobbantják a dermeteg és jobbról-bálról mily hadak„ s makacsul ittragadt telet, zárulnak össze, hogy mely földre, ágra rátapadva döntő csatába fogjanak, az életet bennük fagyatta. ha kell támadniok. Didergek még, bár süt a nap, magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt< ott és mindenütt: S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, e láncait törő világban. Tardi Gábor: Örökséé M a nagyon szép akart lenni. Mint egy Törőcsik-fénykép, talán a Körhintá-ból, mint a fris­sen letépett virág, mint lepke egy nyári szoknyán, mint a meglepe­tés, mint Fabulon, a bőre őre, mint akkor este, tizennyolcadik születésnapján, a Halászbástya kő­párkányára dőlve, mint a Parlez mio d’amour, mint az Egy szédült pillanat, mint Romy Schneider abban az üldözéses filmben, mint egy Riviérára hívó, azúrkék MALÉV-plakát, mint a Daddy Cool, mint a porcelán balerinák bokája, mint egy selyemborzas nyári kepp, mint az illatszerbol­tok ezüsttükrei... Olyan szép akart lenni, ami­lyennek magát még képzeletben se látta. Élete talán legfontosabb talál­kájára készült. Tegnap délután a diákköri sze­relme hívta föl telefonon, a hívás váratlanul érte, s először inkább fájdalmat okozott neki, mint örö­möt; a férfit hosszabb időre Algé­riába küldték hivatalos megbízás­sal, egy gyógyszergyárat kellett fölszerelni, eleinte sűrűn levelez­tek, aztán mind ritkábban írtak egymásnak, a kapcsolat kihűlt, elvékonyodott, s végül megsza­kadt; első pillanatban meg sem ismerte a régi szerelme hangját, de a magáét se, hisizen a telefon­hang oly közelinek tűnt fel, a sa­játját meg olyan távolinak érezte, mintha az egyik hang őbelőle szól­na, a másik pedig egy idegen em­ber emlékeiből; a mérnök úr Pá­rizsban megismerkedett egy belga származású nővel, nemsokára ösz- szeházasödtak, gyerekük is szüle­tett, de a nő állítólag kábítószeres volt, botrányokat csapott, rend­őrök támogatták haza, s egyszer csak hirtelen eltűnt; mikor is ta­lálkozott vele utoljára? Négy éve? öt éve? Vagy még régebben? Már nem is tudta, mert ha eszébe ju­tott a férfi, az idő valahogy ösz- szefutott a gondolataiban, mint amikor egy rövidlátó lerántja a szemüvegét; először szándékosan el akarta felejteni a régi szerel­mét, nem akart gondolni rá, akár a fehér elefántra, csakhogy az ilyesmi ritkán sikerül, új partne­reket keresett, ezek a kapcsolatok azonban csak létrejöttek, nem tud­tak igazán megtörténni; azután sokáig eszébe se jutott az illető, mintha már valóban elfelejtette volna, például ijedten észlelte, hogy nem emlékszik, milyen a te­kintete, a szájszöglete, s balról jobbra fésüli-e a haját, vagy jobb­ról balra; és most ez a váratlan telefon Budapestről. .. A férfi azt mondta, hogy vég­képp hazatér Magyarországra, és sürgősen látni kívánja. A Fortuna eszpresszóban beszél­tek meg találkozót. Szombaton este hét órára. Ma nagyon szép akart lenni. Már órákkal előbb készült a randevúra. Először isi fürdővizet csinált magának. Egy kupica al­maillatú zselét is loccsintott a kádba. Ettől a víz világoszöld ár­nyalatot kapott, pezsegni kezdett, fölhabzott, pattogó buborékfelhők keletkeztek a tetején. Sokáig ült ebben a nyakig érő habzásban. Akár a szovjet játékfilmek szemér­mes hősinőí. Avagy egy nyugati mozisztár, aki a fölkínált gázsiért nem hajlandó az aktját közszem­lére termi. A térdeit nézte. Ahogy kiemelkednek a habokból. Mintha egyszerre két kerek iker hold jer lennék meg a felhőkben. Könnyű­nek, súlytalannak és derűsnek érezte magát. S ettől az érzéstől valami különös erő kezdett ébre­dezni a tagjaiban. „Debóra nem lakik a Ritz szállóban” — fütyö- részte. Holott fütyörészni sohasem szokott. És ez a dal talán még nem is jutott az eszébe. Ilyen ala­pon a Rigoletto nagyáriáját vagy a Lehullott a rezgő nyárfá-t is fütyülhette volna. Aztán lassan és szeretettel mosakodni kezdett. Híd alakban megfeszülve szappanozta be a combját, hasát, köldökét- Amikor a melléhez ért, körkörös mozdulattal többször végigsimí­tott rajta, kissé alá is nyúlt, fino­man megemelte. Bőrét e mozdula­tok közben mintha egy idegen fér­fikéz zsibbadtsága érintené. A melle már nem volt olyan rugal­mas, mint tinédzserkorában. De szívesen viselte. Az ilyen kebelre mondják, hogy a saját súlyától nehéz. Most egyszerre úgy érezte, hogy csak a keblének van súlya, egyéb testrészei csupán formái idomok, tőlük akár el is szakad­hatna. Nemsokára abbahagyta a mosakodást, fölállt, megnyitotta a hideg zuhanyt. Amikor minden tagját átjárta a borzongás, kilépett a kádból, és egy frottírkendővel alaposan meg­törölközött. A fehérneműjét már kikészítette a zsámolyra. A virág­mintás, csipkés nadrágját akarta felhúzni. Kezébe vette. Megsza­golta. Friss mosószer-illata volt. Most észrevette, hogy egy vé­kony fércszál kifeslett a nadrág szegélyéből, a fogai közé csípte, elharapta és beleszórta a fürdő­vízbe. Tudta, ezt a ruhadarabot ma rajta kívül senkisem látja. De ebben a könnyű, feszes selyem­bőrben érezte legjobban magát. Akár egy tornászlány. Majd a tö­rölközőt a vállára terítve, fésül- ködni kezdett. Gesztenyebarna ha­ját kétoldalt a füle mögé fésülte, szép, arányos fülei vannak, ezt már sokan mondták, nem akarta eltakarni őket. Aztán a pipere­szerszámait vette elő. Kihúzta a szemöldökét, enyhe púderpirt do­bott az arcára, az ajakrúzzsal tel­tebbé ívelte a száját. Nem hasz­nált sok kozmetikát. Csak annyi­ra igazította ki a természetet, hogy meg ne sértődjék. Mint az író, aki kéziratán az apró mellé­ütéseket, ékezet- és -vesszőhibákat korrigálja. Szépítkezés közben be- lefintorgott a tükörbe, grimaszo­kat vágott, még a nyelvét is kiöl- tötte. „Juj, de csúnya vagyok!” — gondolta vidáman. Majd ijedten helyrerántotta a vonásait. Tulaj­donképpen elégedett volt magával. Ekkor még nem döntötte el, hogy melyik ruhájában jelenjék meg a találkán. A ruhásszekrényhez lé­pett, s mint a gyerekek a számo­lógép golyóit, sorra egymáshoz csattintotta a vállfákat, a rajtuk függő kosztümöket, blúzokat, pu­lóvereket, szoknyákat. Végül a krémszínű jersey-anyagból készült kosztüm mellett döntött. Saját szövettel bevont gombokkal. A Bi­zományiban vásárolta, ezerkétszáz forintért, de mintha vadonatúj volna. Ehhez az öltözékhez a lila pettyes blúz illik leginkább. Elő­vette hát a mai szolgálattal ki­tüntetett blúzát, kibontotta, meg- lebbentette, ráfújt, mintha le akarna pillenteni róla valamit, ami ott sem volt. Ezzel jelezve, hogy amit a kezében tart, milyen pillekönnyű, tiszta és légies. Ami­kor felöltözött, újra a tükör elé állt. Most már a nagy tükör elé. Néhány utolsó igazításra. S ekkor hirtelen az édesapja jutott az eszébe. ,,Ejha, kislányom, de szép vagy ” — mondaná az apja, ha élne. S esetleg mókásan egy kis táncra is fölkérné. „Ezeket a mai nyavalyatörős táncokat nem isme­rem. De talán egy lassú tangót. . .” Már csak a cipő volt hátra ... És akkor történt a malőr. Amikor föl akarta húzni a bordó szandálját, a pánt fémkapcsa félig leszakadt. Ezek a modern nagyipari termé­kek! Ilyen kockázattal mégsem mert útnak indulni. Most már az idő is sürgette. Sebtében előkere­sett hát egy vékony drótszálat, és a kapcsot gyorsan odaerősítette a szandál pántjához. Majd lekapta a fogasról a táskáját, és ... Fél óra múlva, amikor a Moszk­va téren át akart szállni a Várba induló 16-os autóbuszra ... Egy pillanat, és többé nem ér­zett semmit. Három nap múlva az alábbi közlemény jelent meg a napila­pokban: „Ki az ismeretlen áldozat? A Rendőrség felhívása. Augusztus 22-én, szombaton, 18 óra 42 perc­kor, Budapest belterületén, a Moszkva téren egy Volga sze­mélygépkocsi elütött egy fiatal nőt., aki a helyszínen meghalt. A baleset áldozatánál igazolvány nem volt, így személyi adatai is­meretlenek. Az ismeretlen nő sze­mélyleírása: 28—30 év körüli, 162 centiméter magas, filigrán, cson­tos testalkatú, aránytalanul túl- fejlett mellű. Szeme szürke. Fülei egyhén szétállnak. Bal nyakszirt- jén két kisebb anyajegy látható. Arca ovális. Álla erős. Haja vilá­gosbarna, 22—24 centiméter hoslz- szú, vékony szálú, helyenkint tö­redezett. Fogainak száma; 27. Fo­gazata hiányos, részben pótolt, a bal felső hármas fog koronájáról lepattant a zománc. Ruházata: krémszínű jersey-anyagból készült kosztüm, a Bizományi Áruház címkéjével, kissé viseltes. Lila pettyes műanyag blúz, fehér gom­bokkal díszítve. Bordó szandál, amelynek jobb lábas felén a kap­csot drótszállal erősítették meg. Vállra akasztható, krokodilbőr utánzatú, barna színű kézitáska. Benne használt zsebkendő, tükör, ajakrúzs. A Rendőrség kéri mind­azokat, akik — a személyleírás és ruházat alapján — az áldozat sze­mélyazonosságának megállapítá­sához segítséget tudnak nyújtani, jelentkezzenek a Budapesti Rend­őr-főkapitányságon (180-800), vagy bármilyen rendőri szervnél.” A férfi este nyolc óráig várt a Fortuna eszpresszóban, az­tán fizetett, mérgesen fölállt, és hazament. A rendőrség felhívását ő is ol­vasta, de nem kapcsolt, már lapo­zott. is tovább. Azt hitte, hogy a lány nem akart vele találkozni. A nagynéni ott feküdt, a köveze­ten, hálóinge és vastag gyapjúalsó­ja között kifordulni látszott a fe­hér hús, akárcsak vájlingból a ko­vász, s az egyik lábán valahogy a talpa alá sodródott a harisnya — Kovács úr, a' ház tulajdonosa mondta ezt a fiúnak, aki az abla­kon keresztül pillantotta meg a „testet”, miután a harmadik napon feltűnt neki, hogy napsütésben is világít a lámpa a melléképületben. Amíg élt, szerteszórta mindenét: a balatoni villát elkótyavetyélte, családi házát Kovács úr kezére juttatta, a készpénzen lottószelvé­nyeket vásárolt, majd az utóbbi időben, ismerősei döbbenetére rá­szokott a rulettra; vagyonát tízfo­rintos érmékre váltotta, amit az­tán rövid idő alatt elnyelt a szí­nesen villogó, pörgő-forgó ször­nyeteg. A fiú ritkán látta. Húsvét hét­főkön azért felkereste, kölnivizet csöppentett az ősz hajra — maga­sabb lévén rálátott a sápatag, már- már pergamentszerű fejbőrre —. hogy azután ügyesen leplezett un­dorral lenyelje a gyűszűnyi pohár császárkörtét, esetenként diólikört, végül zsebrevágja a locsolásért já­ró pénzt. KI KELL ÜRÍTENI A LAKÁST! A távirat még a temetés előtt ér­kezett Kovács úrtól, aki természe­tesen igényt tartott a melléképü­letre. A fiú kénytelen-kelletlen ki­utazott a külvárosba, hogy valami­féleképpen rendezze a dolgot. Ta­pasztalatból tudta, hogy a bútoro­kat és a ruhákat egyetlen használt- cikk-kereskedő sem venné meg, hiába vannak a hirdetések az új­ságokban: legmagasabb áron vásá­rolok hagyatékot. Hiénák ezek ,. mind, kizárólag értékes régiségek­re vadásznak, amit aztán többszö­rös áron adnak tovább, gondolta. Amint belépett a homályos odú­ba, s körülnézett a lomtárnak is beillő helyiségben, két rozsdaszínű apró cseppet fedezett fel a köveze­ten — vér?! Eszébe jutott, hogy sok évvel azelőtt, amikor még ők is a kerületben laktak, és csupán két villamosmegálló választotta el a nagynéni családi házát az állami telep barakklakásától, ahol kettes­ben éltek az anyjával, vasárnap délutánonként rendszeresen láto­gatta őket az öregasszony. A fiú előtt mustárszínű kötöttsapka de­rengett. keresztcsíkos szvetter, s magasszárú, fűzött cipő. Meg az a fekete táska a golyós csattal. Igen fájt a foga azokra a golyókra — ha nem is svédacélból készültek, azért kaphatott volna érte leg­alább tíz sörétet, amivel már ko­Meggyes László rajza Fazekas Magda rajza

Next

/
Thumbnails
Contents