Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
1985- ÁPRILIS 6. Irodalom» művészet 9 Rékassy Csaba; Camping z angyalföldi guberáA lókkal úgy ismerkedtem. meg, hogy betörtem egy ablakot az iskolában. Amikor a lószőrrel kitömött labda nekirepült a komor iskolaablaknak, és az üvegcserepek megcsörrentek a folyosó kövezetén, a Waményfteti vászongalléros, tüskehajú igazgató éppen kileseke- dett az udvarra. Zord képpel intett magához. — Mondd meg a szüleidnek, hogy fizessenek egy pengő hatvan fillért. Ha történetesen megráncigálja a fülemet, vagy kivörösödött arccal rám ripakodik, akkor sem okozhatott volna nagyobb ijedelmet. Annak idején a pénz értékét legföljebb tizennégy fillérben mértem, amennyibe fél kiló kenyér került. Egyszer találtam a piacon két fillért, és vettem belőle egy pezsgőnek elnevezett port, amelyet vízzel elkeverve nagy gyönyörűséggel ittunk meg öcsémmel együtt, pedig cukorral édesített szóda íze volt. Az iskolaigazgató már régen bement az irodájába, de én csak ott álltam a törött ablak mellett. Ügy szedtem össze az üvegcserepeket, mintha mindegyik egy-egy csillogó kétfilléres volna. Egy pengő és hatvan fillér! Ennyi pénze talán tíz szegény embernek sincs. Hogy is lenne, amikor apám a városi közmunkán is csak havonta kétszer dolgozhatott; csatornát ástak a Béke téren. Nem is szóltam odahaza egy szót s(em az aMaktörésről. Délután, amikor egyedül voltam otthon, a szekrényből elővettem anyám régi vászonretiküljét és belenéztem. Az elsárgult iratok mellett három kopott tízfillérest tálaltam. Szomorúan csuktam be a szekrényajtót. Napokig bánatosan ültem az iskolapadban. Azután egyik reggel szép csöndesen bekopogtattam az igazgató úr ajtaján, és azt mondtam: — Szüleim azt üzenik, hogy még kenyérre is alig telik... Az igazgató úr felvonta a szemöldökét. — Jöjjön be az anyád. Talán látta rajtam, hogy eltitkoltam otthon az ablaktörést. De amikor rám szólt, hogy már elmehetek, könyörögni kezdtem. — Tessék haladékot adni. Futó mosoly látszott az arcán, azután úgy tárgyalt velem, mint egy felnőtt emberrel. Végül is három hónapban egyeztünk meg. Csak azon tűnődtem, hogyan szerzem meg addigra az ablaküveg árát. Tízesztendős koromra volt any- nyi valóságismeretem, mint más szegény gyermekének. Ki adhatna nékem munkát, amikor a harmincesztendősök is dologtalanul ténferegnek. Eszembe jutott, hogy a Tamai rétet, ahová a város szemetjét hordják, a guberálók csaJ pata lepte el. Ügy hírlett, hogy valamelyikük gyémánt ékszert talált egy rozsdás konzervdobozban. Hátha kedvezne a szerencse, és kincsre bukkannék én is: egy ezüst pénzdarabra, amit véletlenül elpotyogtatott valaki a gazdagok közül; vagy jókora rézhulladékra, amit eladhatnék a Jász utcai ócsi- kásnak. Eíztam a véletlenben, az majd csak megszabadít életem első adósságától, a felnőttekhez illő gondtól. Hanem amikor odasomfordáltam a szeméttelepre, és csupasz kezemmel lapátolni kezdtem a 'törött tégladarabokat, a penészes rongyokat, rám ripakodott egy ősz hajú, mérges tekintetű öregember: — Eredj arrébb, ez az én plac- com! Az öreg fején szemétben talált, gyűrött, női szalmakalap volt, az alól vetette rám dühös tekintetét. Néhány méterrel arrébb egy krisztuspapucsos kamasz kergetett el, megfenyegetve öklével. Talán el is somfordáltam volna, ha nem találok Védelmezőre. Egy mélyedésben hajlott hátú, fekete kendős öregasszony ült egy lapos kövön, és elmélyülve osztályozta a rongy- hiulladéköt. A lákma hallatára rám pislantott rövidlátó szemével, és megkérdezte: Katkó István: Guberálók közt — Te mit keresel itt, fiam? Zsák néni volt, aki ott lakott velünk a Fáy közi házban. Elmeséltem neki, miért jöttem, közben oda-odanéztem a kamaszra, aki csípőre tett kézzel figyelt. Zsák néni megértőén bólintott. — Itt guberálhatsz. Amikor aztán megkérdeztem tőle, miért akartak elzavarni, hiszen a grundon mindenki kapargálhat, azt válaszolta: — Olyan nagy a nyomorúság, fiam, hogy még ezért a filléres keresetért is marakodnak egymással az emberek. Suttogva kérdeztem tőle: — Kincset nem szoktak találni? Felnevetett. — Ugyan, miféle kincset lelnénk i/tit? Agyonhasznált zokni, törött gomb, esetleg egy ép orvosságos- üveg akad a kezünkbe. Csalódva nézhettem rá, mert vigasztalásul megsimogatta fejem feltöredezett tenyerével. Ostorsuhintás, kocsizörgés hallatszott. Széles stráfszekér fordult be a rétre. A guberálók felemelkedtek a helyükről, és rohantak a kocsi felé. Azután legyintve baktattak vissza, mert csak salak érkezett a szomszédos gyárból. Valahányszor újabb kocsi hajtott a rétre, felcsillant bennünk a reménység. Voltak, akik fröccsöt fizettek a fuvarosoknak, hogy az ő piaccukra öntsék ki a szemetet. Zsák néni nem vett részt a tülekedésben, ő leginkább csak rongyot gyűjtött, odahaza kifőzte, és az ablaktisztító mestereknek adta el. Mindenféle utálatos színű és mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással: „Most te jössz, neked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is él kell menned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?” „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, legalábbis- Debrecenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu központja felé, a fodrászhoz Az új bicikli nyikor- gott, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a faluban ez az új szokás: a biciklilopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz nagy rábeszélésre, igaz „csak” Bakonybélre. Mégis utazás volt az. Ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételével igénybe vette, sőt „Mi használtja” a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségeket. Bejárta az országot, rendszerint elő- vagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből. Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyógyitgátta. A Mamát az első külföldi útra — a bulgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hegy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szocsában, Spanyolországban, Drezdában és Berlinben (a Nőnapon), Törökországban, és most a Barátságvonattal a Baltikumba készül... A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a zippzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden búcsúzkodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősködik. marad még, megvárja a Mama indulását, majd elmegy egy későbbi vonattal, de a Mama nem tűr ellentmondást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy annak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja magát, felszáll a már induló vonatra, egyenest a büfékocsiba megy, rendel két üveg sört. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva, — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely így szólt: „Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó |s, de azért bírtam. Igazad volt. nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városban, Kaunas, Trakai... Kau- nasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem, bírtam mindig enni. Itthon mindent rendben találtam, és nagy meglepetésemre Piroska Nénéd, a szomszéd asszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bagoson. Ma volt itt a Pista fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utolsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni elfoglaltságom megengedte. Mondtam, külföldön voltam, azért nem tudtam elmenni. Megértette, és nagyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztárba, mondtam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. -Persze, elmegyek hozzájuk. A nagy pakolásban itthon maradtak a gyógyszerek, amit neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és te hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha neked is jó. írd meg, és, én úgy alkalmazom a dolgokat. Be is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit. írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Milliószor csókollak: Anyu” A Mama újra utazik. Ezúttal a nagyfiához. Igaz csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon várja. szagú rongyot tömködött a tarisznyájában. Estére négy-öt darab drótot, egy marékra való szeget és egy fejetlen cipőt találtam. Amikor a nap eltűnt a Váci úti gyárépületek mögött, a guberálók pakolásztak, és indultak a Jász utcai ócskáshoz. Megálltunk a foghíjas kerítés mellett, és egyenként mentünk be a kátránypapírral fedett bódéba. Amikor rám került a sor, izgatottan léptem át a félhomályos házikó küszöbét. Az ócskás unottan nézte, miként teszem a mérlegre a drótot, szeget és a fejetlen cipőt. Húsos, mozdulatlan arcán csak szeme Ifehérje villant meg, egy fé] pillantással felbecsülte a hulladék értékét, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kezembe nyomott egy kétfillérest. Rossz napok jöttek azonban a guberálókra is, mert alig-alig érkezett egy-egy szemeteskocsi, b abban sem találtak sokat Vagy két hónapja jártam ki a Tamai rétre, de nem volt több pénzem tizenkilenc fillérnél. Pedig talpamat felsebezték az üvegtörmelé- kek, nadrágomat is elszaggatta egy éles drót. Odahaza nem tudták, hogy hol kódorgók, azt hitték, az iskolában játszom a napközisekkel. Zsák néni tréfálkozott. — Ügy látszik, még az urak is szegényebbek lettek, mert a szemét is egyre gyérebb. Amikor megunták ia hasztalan keresgélést, leültek sorban egymás mellé, és beszélgettek. Nemrégen egy kék trikóé férfi, munka nélküli lakatos állt be közénk. Ez is a nagy nyomor jele volt, mert addig csak vének és gyerekek jártak ide guberálni. Ha veszekedtek is vele, nem zavarhatták el, mert nagyon erősnek látszott. Ez a kék trikós férfi egyszer egy rózsaszínű, gombócra gyűrt levelet talált. Szépen kisámította, és felolvasta nekünk. A levelet, ahogy kivettük; egy nő írhatta a férjének. A bélyegen idegen szövegű pecsét volt, a kék trikós azt mondta, hogy Olaszországból jött a levél. Tartalmára már nem emlékszem, csak arra, hogy az asz- szony ezer pengőt kért az urától, és arra, hogy minden második mondatában édes bogaramnak becézte. Azért emlékszem így az ezer pengőre, mert én akkor rögtön kiszámítottam, hogy ezért a pénzért az egész Szent László úti iskolát be lehetne üvegeztetni. Amikor a lakatos befejezte az olvasást, megkérdeztem tőle, hol van az az Olaszország. Sanyarúan elmosolyodott, és azt felelte: — Ott van valahol a Váci utca környékén. Zsák néni is közbeszólt: — Oda nem mehetnél el egy kisszakasszal, fiam! A krisztuspapucsos kamasz el- kunyerálta a levelet a lakatositól, s gondosan összehajtva bedugta a nadrágzsebébe. — Ugyan, mit akarsz vele? — gúnyolódott a lakatos. A beszélgetést a szalmakalapos öreg szakította félbe, aki lelkendezve mutatott egy piros bőrből készült gyermekretikült. Majdnem újnak látszott, s bizonyos, hogy csak véletlenül került a szemétkosárba. A lakatos nézegette, elismerően csettintett, majd azt mondta: — De jó lenne ez a kislányomnak. Az öregember forgatta egy darabig a kezében a szép retikült, majd mélyet sóhajtva odaadta. — Vigye csaM haza... guberálóktól hamaroA san megváltam. Az iskolaigazgató egyik délben, sünikor lefelé rohantunk a lépcsőn, a tanítás után, odaintett magához. — Mi van. az ablak árával?! Elővettem zsebkendőmet és kibogoztam.. — Csak harminckét fillérem van. Néztünk egymásra, és úgy vettem észre, hogy a zord és tekintélyes iskolaigazgató szemét valami köd borítja el— Jól van, fiam — mondta —, elég lesz ennyi is. ■. Azzal a ^kezébe vette a csilingelő kétfilléreseket, és nehéz léptekkel elindult vissza az irodájába. Összeállította; Rékasi Ildikó Csohány Kálmán: Fekete madár
