Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
1985. ÁPRILIS 13. frodalom, művészei 9 Tóth Endre: A kertben, a porban Virágba és zöldbe borulva várt reám a kiskert; mint rég látott drága barátot, üdvözölt. Megismert! Köszöntöttem én is: anyai ölére hajoltam. Itt érzem én magamat otthon, a kertben, a porban. Szabad tűznél, kormos bográcsban megfőzöm ebédem, mint a pásztorok, napszámosok, mint őseim régen. Kapálgatok, locsolok; testem a napnak kitárva, s ha elfáradok, enyhet kínál a körtefa árnya. Boldogabban anyja emlőjén csecsemő sem alhat. Dúlt szívem a fájdalom ellen csak itt lel nyugalmat. Sárospataky Csaba: Mese ív Adjátok hogy boldog legyek árnyékba bújó patakok zöld gyapjas hegyek felhőre vadászó szél békém óvjad hozd el halait a mesebeli tónak ökörszemek röptét lessem ha az erdőt szemem elé tartod engedd anyám látni az arcod tűzböl kovácsolt álmaim hogy elfelejtsem takarj be sárguló fűvel és illatoddal erdő rejts el engem. Bate mindenki kiütötte magát, csak Nyű úr nem, mert ö akármennyit meg tud inni, és ha mégis sokat találna bekapni, az csak azzal a következménnyel jár, hogy nem bír fölállni. Ám ha van, aki fölállítsa, simán hazatalál. Most senki sem tudta fölállítani, azonban otthon volt. Foteljében elnyúlva álmában saját magát látta, amint ■ asz£ai|tjtörő géppel zúzza-nyűvi a roppant kosizirtet, a vicsorgó ajkán fehér habok gyü- lemlenek. A pinceablakon bekandikáló kiflihold fénye áttetszővé színezte a cementes zsákokon békésen szuszogó Pisike arcát. Vasárnap reggel bezsaluztak. Estére — maguk sem tudták, hogyan — állt a hatalmas betonfal. Nyű úr csüngő kézzel gubbasztott a kidöntött tölgy fonnyadó lombjai közt. Homlokán poros redők tor- nyosodtak: — Legörgetjük! — szólt halkan, de elszántan. A sógor kongó tekintettel meredt maga elé. Bocika fejébe vér szökött, s mint aki vette a lapot, a tekintélyt parancsoló kődarab felé fordult. A rajta pihegő Pisike Nyű úr iménti ki nyilatkozását egyenesen magára véve, mészfehér lett a rémülettől. Aztán valahogy rájött, hogy nem őt. hanem a követ akarják legörgetni. —- Le az útra — folytatta mélázón Nyű úr —, aztán hívom a lánctalpast, itt dolgoznak a sarkon, az majd szétmorzsolja...! A triász nekifeszült. Nyű úr hórukkod. ' — Csak itt lesz nehéz. De ha .majd a lejtőn beindul... — "biztatta lobogó hajjal a kompániát. — Erre, erre, így, jóó, jóó — gur- guLázott mind elégedettebben, ahogy a hatalmas test közeledett a telek lábához. — Ott az emésiz- tőt majd kikerüljük, gyertek csak! Príma! Nagyon jó! „Pluccsü!” — éktelen robaj és csobbanás, mintha kiéhezett oroszlán üvöltene föl egy veremből: az emésztőgödröt nem tudták kikerülni. A lezúdult kő nyomán felcsapódó lé barna foltokban foglalt helyet Nyű úr és a triász testén. A hangulat savanyú lett. — Pancserek! — bődült el Nyű úr az akaratlanul is kitartott hatásszünet után. Majd valamit kiköpött a szájából és szólt: — Mához egy hétre ezt is körbebetonozzuk ! összeállította: Kckaey Ildikó Tuberus formalisticus Duba Gyula: Felhívom a . világ orvostársadalmát. haladék nélkül figyeljenek fel erre az általam felfedezett betegségre, amíg nem késő, amíg mérges és nehezen gyógyítható kinövéseivel be nem borítja az egész földtekét kívül és belül. Tuberus formalisticus vagy formalizmus. Felhívom a világ ösz- szes harangozóját, verjék félre a harangokat, és jelezzenek, mert jön ő, jön a nagy fekete rém, a tuberus formalisticus! Jön az életet megsavanyító, gúzsba kötő, lealacsonyító kicsinyesség, hogy felfalja az életet. Mondhatnám, önvédelemből kiáltok a magam és mindazok nevében, akik tudnak még nevetni, mert ezt nem lehet kibírni, ez rettenetes.,.. hihihi... hogy a szegény áldozatok, a tuberus formalisticus által megtámadottak mennyire nevetségesek és groteszkek a tehetetlenségükkel. . az ember nem tudja megállni, hogy meg ne pukkadjon a röhej- től... brühaha... Egy tanársegéden fedeztem fel. Egy tanársegéden, akihez hallgatói minőségben gyakorlatra jártam, illetve nem jártam, mivel megállapítottam, hogy kevés újdonságot tud velem közölni. Tehát hol mentem, hol nem, de inkább nem mint igen. Eire a szemeszter végén, azt mondja, nem ismerj el a gyakorlatot, mert sokat hiányoztam. Tyű, ez kellemetlen lenne! Különben jó cimbora, tegeződünk is. Kértem, tegye meg, amit lehet. — Hozzál orvosi bizonyítványt! — mondta. — Minek? — kérdeztem meglepetve. — Hozzál bizonyítványt, hogy beteg voltál!-— Ugyan, ugyan -— legyintettem bosszúsan —, nem voltam beteg, még csak náthás sem! — Nem baj! Hozzál orvosi bizonyítványt! — ismételte makacsul. — Minek az neked? — Ne törődj vele! — pattant fel most ő. — Kell. Különben nem tudom igazolni hiányzásaidat, érted? Ez a forma. Fedeznem kell magam. Elámuitam. — Komolyan gondolod? — hitetlenkedtem. — Ha hozok egy cetlit, hogy novemberben három tüdőgyulladást vészeltem át, igazolhatod a mulasztásomat, másképp nem? — Igen — mondta komoran. — Hozzál bizonyítványt. — Nem hozok! Ügy nézett rám, mint olyan emberre, akit eddig épeszűnek gondolt, de most látia, hogy hülye. — Nem ho-zol? — tagolta vészesen. — Nem hozol? — Nem. — Vagy igazolhatod így is, vagy úgy sem. — Egy picurka kis bizonyítványt — könyörgött. —, csak annyit, hogy két hónapig fekete himlőd volt.. Vagy sárgaság, vagy vörheny. vagy mit tudom én... Szó nélkül faképnél. hagytam. — Vagy tífusz — kiabált utánam —. vagy számárköhögés... Mikor látta, hogy nem figyelek rá, utánam rohant, és megragadta a karomat. — Nem tehetem — nyögte, de szeme lázasan csillogott —, legalább egy kis meghűlést, egy kis náthát, egy kis köhögésit... Kuc- kuc — vert hátba kedveskedve. Kirántottam karomat a kezéből. Valósággal önkívületbe esett. — Fedezni akarom magam — hörögte panaszosan —, szép. meg- támadhatatlan és sérthetetlen páncélburkot akarok! Takarózni akarok! Syorsan betakartam egy szemetesvödörrel, de lerúgta magáról. —- Nem ilyennel! — üvöltötte. — Bizonyítvánnyal... bizony... A sebtében kihívott mentőknek sikerült, nagy üggyel-bajjal betakarniuk mentőzubbonnyal, úgy. hogy valamennyire megnyugodott. Beszállították. Másnap meglátogattam. Ég felé szegezett merev szemmel feküdt az ágyon, ajka lassan mozgott. — B. . ,b.. b.. .b... — bugyborékolta. Szegény nem bírta már kimondani, hogy bizonyítvány. Míg jött a főorvos, megvizsgáltam a környezetét. A szomszéd ágyon egy vállalati igazgató feküdt., akár egy darab fa. A szerencsétlen túlbuzgóságában harminc kötet elméleti irodalmat és ötvenkilencezer jelszót magolt be, amit nagy képzelőerővel, de kevés logikával alkalmazott, a vállalat vezetésében Diagnózis: tuberus^. formalisticus teljesen kifejlődött stádiumban. A rendszertelenül felfalt, de meg nem emésztett szellemi táplálék halványzöld gőz alakjában sisteregve szivárog ki a páciens tarkóján levő repedésen. A szomszédja egy tervfelelős. Mielőtt ide jutott, egy új matematika alapjait formálta meg, amelynek alapja nem a tízes számrendszer, hanem az ezres, a nulla pedig százat jelent. Azonkívül különféle matematikai mesterfogásokat dolgozott ki, amelyek értelmében a tervet semmi esetre sem lehet nem teljesíteni. Itt a betegség tünetei: a páciens állandóan az ujjain számol, villogó szemmel kémlelve, figyeli-e valaki, és komolyan veszi-e. amit csinál. Egy lapszerkesztő leikéről óvatosan és hosszas pepecselő munkával fejtették le kalapács és véső segítségével a tuberus forraa- listicus páncélját. Szegény embert a kemény és formálhatatlan kéreg mér félig megfojtotta. Láttam egy bebugyolált fejű járási kultúrmun- kást, csak a bal szeme csillogott ki fanatikusan a kötés alól. Két hete operáltak le az ellenzőit, két hatalmas dudort a szeme mellől, melyek már háromméteres hosszúságot értek el, és amerre járt, fellökte vele az embereket. Azután jött a főorvos. — Súlyos az eset? — érdeklődtem a szegény tanársegéd barátom állapota iránt. — Van remény? — Nagyon súlyos — csóválta fejét a főorvos. — A kór előrehaladott állapotban van, este tizenegyre várom a krízist. Jó lenne, ha addig beszerezne egy orvosi bizonyítványt! — De honnan, ember? — kiáltottam kétségbeesve. . — Melyik őrült adna, amikor nem voltam beteg?! — Adok én — mondta nyugodtan. — Adok okmánybélyeggel és a fővárosi állami kórház pecsétjével ellátott bizonyítványt, hogy maga tizennégyben meghalt a do- berdói harctéren. így legalább egész életre el lesz látva. És adott. A hatás valóban csodálatos volt. Mihelyt a beteg meglátta a bűvös papírt, talpra ugrott, megszagolta, és cigánykerekeket hányva kirohant az utcára. — Megvan! — harsogta boldogan. — Megvan, fedezve vagyok, mindent igazolhatok! Igazolt is. Hát ilyen a tuberus formalisticus nevű nyavalya, amelyet felfedeztem. Mit mondasz, kedves olvasóm? Hogy ez nem is olyan új, te is ismered? De hát akkor miért nem írtad meg? Baranyó .Sándor: Napfényes táj Irodalmi oldaipárunk illusztrációit a Szolnok megye képzőművészetének négy évtizede című kiállítás anyagából válogattuk. Geese Árpád: Leány korsóval
