Szolnok Megyei Néplap, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

Nemzetközi körkép 1985. ÁPRILIS 13. LÉTKÉRDÉS Hirosima tragédiája figyelmeztet és tettekre mozgósít... ■Genfben, Stockholmban és Becsben — mási-más össze­tételben, szélesebb, vagy szűkebb fórumon — a részt­vevő országok küldöttségei lényegében ugyanarról tár­gyalnak. A fő kérdés a po­litikai enyhüléshez való visszatérés lehetőségeinek felkutatása, a katonai szem­benállás alacsonyabb szintre szállítása, a fegyverkorláto­zási és leszerelési intézke­désekhez nélkülözhetetlen kölcsönös bizalom helyreál­lítása. Végeredményben te­hát az erőfeszítések egyesí­tése a nukleáris háború ve­szélyének csökkentésére, sőt teljes megszüntetésére. Egyes katonapolitikai elemzők véleménye szerint a nemzetek közössége a lét vagy nemlét problémáinak megoldásában immár tizen­kettedik órában van . .. Bár ebben a helyzetértékelésben van némi dramatizáltság, a fokozott veszélyérzet nem alaptalan. Ha a fegyverke­zési versenynek most már a világűrre is kiterjedő új fordulóját nem sikerülne idejében megállítani, a tö­megpusztító harceszközök további felhalmozódásának gátat vetni, holnap esetleg késő lesz. Így hát minden bizonnyal igazuk van azok­nak, akik azt állítják; az emberiség eddigi történel­mének legdöntőbb korszakát éli. Ismerve a világon meglé­vő rakéta-nukleáris fegyve­rek minden korábbit felül­múló rombolóerejét (szá­mítások szerint pillanatnyi­lag több mint 54 000 darab atomtöltet vem raktáron), akarva-akaratlanul felme­rül az emberekben a gondo­lat: vajon milyen következ­ményei lennének egy totális atomháborúnak, amennyi­ben a józanság, az életben- maradás közös érdekeinek felismerése nem kerekedne felül az esztelen kalandor- ságon? Különféle szaktanul­mányok, tudományos vizs­gálatok fényeivel alátámasz­tott elemzések eléggé egy­behangzóan állapítják meg: nincs messze az az abszolút határ, de -meglehet, hogy ezt a határt máris elértük, ami­kor a fegyveres erőszak a két szemben álló világrend- szer közötti „ki, kit győz le?” kérdésének eldöntésé­ben többé nem engedhető meg. Egy ilyen összecsapás ugyanis! elkerülhetetlenül termonukleáris világégés­hez, a földi élet megsemmi­süléséhez vezetne. Nem len­ne sem győző, sem legyő­zött, csak elképzelhetetlen pusztulás, káosz, a hajdan­volt jégkorszakra emlékez­tető ősállapot és! a túlélők leírhatatlan szenvedése. Az Egyesült Államokban 1983 novemberében műsorra tűzött „Másnap” című tv- film — amelynek több mint 100 millió nézője volt —, vagy a londoni BBC „Háló” című, hasonló témát feldol­gozó filmje megkísérelte ugyan ábrázolni a lehetséges atomháború lezajlását, _ de mindez csak a fantázia mű­ve volt. A valsóágot ugyanis — Hirosima és Nagaszaki lakóinak közel 40 éve, 1945 augusztusában átélt szörnyű megpróbáltatásai óta — sze­rencsére senki sem ismer­hette meg „testközelből”. Márpedig a valóság — külö­nösképpen a nukleáris fegy­verek tömeges alkalmazásá­nak körülményei között — összehasonlíthatatlanul meg- rázóbb, pokolibb lenne, amint azt most bárki előre megjósolhatná. Amerikai tudósok egy cso­portjának felméréséből az tűnik ki, amennyiben az Egyesült Államok és a Szov­jetunió rendelkezésére ál­ló rakéta-atomharceszközök- nek „csupán” a felét, mint­egy 6500 megatonnányit vet­nének be, (egy megatonna azonos egy millió tonna ha­gyományos robbanóanyag energiájával), már akkor is mérhetetlen lenne az embe­ri veszteség, nem beszélve a természeti környezet, az élő­világ kiszámíthatatlanul sú­lyos károsodásáról. Az ame­rikai kongresszus elé ter­jesztett egyik titkos jelentés például kimutatta, hogy 400 megatonnányi össz-robba- nóerejű válaszcsapás -soro­zat esetén körülbelül 100 millióan halnának meg azonnal az Egyesült Álla­mokban. Más becslések sze­rint az áldozatok száma el­érhetné a 160—180 milliót. • És Nyugat-Európában? A NATO egy régebbi, „Carte Blanche” fedőnevű légi had­gyakorlatán végigjátszottak, milyen árat kellene fizet­niük a nyugat-európaiaknak Washington esetleges őrült kalandjáért. A totális fegy­veres konfliktus első órái­ban legalább 100—120 mil­lióan pusztulnának el mind­járt, de mint egy Rómában megtartott orvoskongresz- szuson megállapították, ez a szám — az utóhatásokat is figyelembe véve — tény­legesen felülmúlhatná a 300 milliót. A viszonylag súlyo­sabb veszteségeket azzal hozzák összefüggésbe, hogy földrészünk sűrűn lakott térségeiben az egyes orszá­gok katonai sebezhetősége jóval nagyobb, mint bárhol máshol a világon. Ebből a számvetésből logikusan kö­vetkezik, milyen rendkívüli felelősséget vállalnak ma­gukra azok a NATO-orszá- gok, amelyeknek kormányai hozzájárultak az újtípusú amerikai atomfegyverek te­lepítéséhez ... Azoknak, akik az óceánon túl még mindig „csak” Euró­pára korlátozható nukleáris összecsapásról álmodoznak, tudniuk kellene, ha egyszer alágyújtanak az atomkatlan­nak, maguk sem menekül­hetnének meg bűncselekmé­nyük következményeitől, a fenyegető „nukleáris téltől”, amely az egész északi félte­két, tehát az Egyesült Álla­mokat is teljes! mértékben sújtaná. Ez a korai jégkor­szakot idéző „tél” azt jélen,- tené, hogy a légkörbe ju­tott por, füst és más égés­termék felhője teljesen el­takarná a Napot, s ki tudja meddig sötétségbe borítaná bolygónk felszínének jelen­tős részét A hőmérséklet mélyen a fagypont alá süly- lyedne (akár mínusz 20—30 fokig is), fény hiányában megszűnne a zöld növények fotoszintézise, az “állatok, az emberek, a termények meg­fagynának, nyomor, éhség ütné fel a fejét, és a még túlélők tragédiáját az évek múlva is hulló radioaktív csapadék tetőzné be. Azt pedig senki sem tudná meg­mondani, milyen elváltozá­sok következnének be a Föl­dön a Napból érkező gyil­kos ibolyántúli sugaraktól védő ózonpajzs megsemmi­sülésével. Ha akarjuk, ha nem, szem­be kell néznünk az egyelőre csak dokumentum- és játék­filmeken látható riasztó le­hetőségekkel. Strucc módjá­ra senki sem dughatja ho­mokba a fejet, senki sem függetlenítheti magát, ami­kor mindenkit közvetlenül érintő létkérdésről van szó. Jóllehet a tényleges veszély nem lebecsülendő, a békéért és az egyetemes biztonságért cselekvőén, tudatosan síkra szálló társadalmi erőknek módjuk van a „nukleáris tél” tervezőinek megfékezé­sére. A háború nem valami fátum; a háborút emberek csinálják, és az emberek meg is akadályozhatják ki­robbantását! Serföző László Törökország Törökország, mint a NATO tagja, hagyományo­san a Nyugathoz kötődik. Az Egyesült Államokhoz és Nyugat-Európa tőkés orszá­gaihoz fűződő politikai el­kötelezettségét szorosra szőtt gazdasági szálak és vitat­hatatlan katonai, illetve ideológiai egyetértés egészí­ti ki. A négy éve hatalmon lévő tábornok-el nök, Kenan Evren és tanácsadói feltét­len odaadással szolgálják az észak-atlanti szövetség prog­ramjait. Washington és sok tekintetben szövetségesei is „megjutalmazzák” Ankara hűségét: jelentős gazdasági segítséget és az utóbbi évek­ben megnövelt katonai tá­mogatást juttanak Törökor­szágnak. Az 1980-as években Tö­rökország azonban mintha szélesebbre tárná kapuit. Ez a törekvés természetesen párhuzamosan jelenik meg a török vezetés modernizációs elképzeléseiben azzal, hogy feltétlen megőrizze, ápolja a régi barátságokat is. De korunk követelményeihez igazodva Ankara új lehető­ségeket keres: aktivizálódik más, főleg a szomszédos, il­letve a kelet-európai orszá­gok felé. Olyan hosszút tá­vú stratégiát dolgozott ki Törökország számára Kenan Evren. amelynek célja: az eddigieknél kedvezőbb külső megítélést szerezni magának az országnak. Évtizedünkben Ankará­ban azt is kezdik belátni, hogy az elvesztegetett te­kintély visszaszerzésének gyökerei a szétzilált belső jogi és közigazgatási formák megváltoztatásának szüksé­gességéhez nyúlnak le. Ezért hirdették meg Ankarában egyidejűleg a szélesre tárt kapuk elvét a török közvé­lemény megnyugtatásának programjával. Utóbbihoz el­engedhetetlennek bizonyult, hogy a török vezetés ébren tarfsa a lakosság előtt az al­kotmányossághoz való visz- szatérés reményét, (Ennek a stratégiának volt az egyik jelentős lépése az 1983 őszén megalakított polgári kor­mány is.) A törökországi nyitás egy másik mozgatórugója — s ez nem pusztán török gond — a honi gazdaság nehéz helyzete. A magas infláció (amely az utóbbi években rendületlenül kétszámje­Szélesre tárt kapuk gyű), a lelassult gazdasági növekedés, a külföldi eladó­sodás, a munkanélküliség már évtizedünk elején rá- kényszerítette a katonai ve­zetést, hogy ne csupán az amerikai, vagy a nyugat­európai — nem éppen ön­zetlen — segélyekből tartsa fenn faágát, hanem sokkal inkább maga keressen új utakat a válság felszámolá­sához. Első lépésként Anka­ra szigorú gazdasági intéz­kedéséket vezetett be. Törökország egyik legna­gyobb, máig sem enyhülő gondja a munkanélküliség. Ez nagyrészben azzal függ össze, hogy az egész világra kiterjedő gazdasági pangás éveiben Nyugat-Európa igen nagy számiban küldte haza a török vendégmunká­sokat. Ök pedig csak növel­ték a belső szociális nehéz­ségeket. És éppen ezen a ponton lépett be a török gazdasági orvosláshoz készített recep­tek sorába a kapuk széle­sebbre tárásának gyakorlata. Ankara külgazdasági politi­kájának alapeleme lett, hogy az Egyesült Államok­kal és a Közös Piac tagor­szágaival kiépített kereske­delmi kapcsolatait újfajta együttműködésekkel egészít­se iki, mintegy felfrissítse. Az első pillantás a szomszé­dos államokra — Irakra, Iránra, Szaud-Arábiára esett. Ezzel párhuzamosan Törökország megújította, élénkebbé tette „északi kap­csolatát” is: kaput nyitott újra a Szovjetunió és más kelet-európai országok felé. A török—szovjet jószom­szédi viszony napjainkra már hagyományosnak te­kinthető, hiszen immáron hat évtizede annak, hogy a két ország kölcsönösen tö­rekszik az együttműködés fejlesztésére. Andrej Gromi- ko szovjet és liter Türkmen török külügyminiszter két évvel ezelőtti moszkvai ta­lálkozóján hangzott el az a figyelemre méltó megállapí­tás, amely szerint „annak el­lenére, hogy a két ország más szövetségi rendszerhez tartozik. lehetséges az együttműködés különböző területeken”. Hasonlóan po­zitív jellegű volt Nyikolaj Tyihonov szovjet miniszter- elnök ankarai látogatása. Ez a látogatás jövőbe mutató eredményeket hozott: az öt évre szóló kereskedelmi egyezmény áruforgalom-nö­vekedést irányoz elő; a tíz éves, megújítható gazdasági, kereskedelmi és tudományos csereegyezmény pedig bővít­heti a termékskálát. Törökország új utakon jár tehát. Kétségtelen, hogy a kapunyitást a kényszer szülte, de ez, amennyiben őszinte és hosszútávú törek­vés alpul, semmit sem von le értékeiből. A szovjet—tö­rök kapcsolatok megélénkü­lése újabb igazolása annak a mind több országból hall­ható politikai elvnek, hogy a különböző társadalmi be­rendezkedésű országok kö­zött nem lehet akadály az eltérő ideológiai, politikai felfogás. N. E. Nyikolaj Tyihonov szovjet és Turgut özal török mányfő ankarai tárgyalásukon kor­it hajóktól az aranylábakig A Lloyd’s mindent biztosít A világsajtó 1983 novem­berében részletesen beszá­molt a londoni repülőtéren elkövetett aranyrablásról. A Ihat felifegyverzett és álar­cos rabló, miután hatástala­nította az elektromos riasz­tókészüléket, behatolt a rak­tárba, lefegyverezte, majd megkötözte az őröket. A zsákmány minden eddigit, még a hírhedt 1963. évi ang­liai vonatrablás nagyságát is felülmúlta: 3 tonna. 6800 darab aranyrúd és gyémánt, 25 millió font (mintegy más- félmilliárd forint!) értékben került a banditák kezére. A Scotland Yard úgyszólván semmi 'nyomot nem talált. Az arany- és gyémánt­küldemény természetesen biztosítva volt, legnagyobb­részt a Lloyd’s-nál. a világ legnagyobb biztosítótársasá­gánál. A biztosító — veszte­ségének csökkentésére — 2,5 millió font jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. Az idén januárban az arany- rablással összefüggésben többeket letartóztatott a brit rendőrség, de még nem tud­ni, sikerült-e az elrabolt kincsek nyomára bukkanni. A Lloyd's ebben az év­században sok világszerte ismert esetben fizetett kár­térítést, így az 1908-as San Francisco-i földrengés után, a Titanic óceánjáró elsüllye­désekor (1912-ben), amikor 1503 személy veszett a ten­gerbe, a L'Atlantique luxus­gőzős 1953-ban történt el­égése után, a Tracy nevű forgószél 1973. évi ausztrá­liai pusztítása nyomán, az Olympic Bravery szupertar- tályhajóért, amely első útja alaalmával süllyedt el 1976- ban, és 1977-ben, amikor két óriásrepülőgép ütközött ösz- sze a Kanári-szigetek felett. A Heathrow-repülőtéri kincsrablás mégis a leg­nagyobb veszteség a 300 éves vállalat történetében. A 17. század vége felé a SL Katherine dokk közelé­ben lévő Lloyd’s kávéház­ban gyűltek össze naponta a brit hajósok és kereskedők, hogy kicseréljék informá­cióikat. Ezek elhatározták, hogy közösen védekeznek a hajóikat érő esetleges vesz­teségekkel szemben. A hajó­tulajdonos megnevezte az összeget, amellyel útnak in­duló hajóját és szállítmá­nyát biztosítani kívánja. Egy ügynök asztaltól-aszta- lig ment és aláírásokat gyűjtött, amelyben az érin­tettek vállalják, hogy mely összeggel társulnak az ügy­letbe. Ha a hajó sértetlenül befutott a kikötőbe, meg­kapták a biztosított által be­fizetett összeg rájuk eső há­nyadát, ha nem, ök fizettek. A Lloyd's társaság két év­századon át kizárólag hajó­biztosítással foglalkozott. A brit,parlament 1720-ban a Lloyd’s kávéházat a ten­geri biztosítás hivatalos köz­pontjává nyilvánította, 1871- ben kapta meg a vállalati státuszt. A társulásnak ma mintegy 24 ezer tagja van, akik 400 szindikátusba tö­mörültek. Ezek adják a tő­két, s ők viselik a biztosí­tással járó kockázatot is. A Lloyd’s tehát tulajdonkép­pen nem saját tökével ren­delkező, hagyományos érte­lemben vett cég, hanem a biztosítási ügyletek közve­títője. Az esetleges vesztesé­gek csökkentésére a szindi­kátusok viszontbiztosításo­kat kötnek Európa és Ame­rika más biztosítótársaságai­val is. (A kockázatok csök­kentése, az esetleges veszte­ségek enyhítése érdekében esetenként a magyar Állami Biztosító is a világ számos biztosítóintézetével vi­szonbiztosítási szerződéseket köt.) A biztosítás, a kétségtele­nül magas kockázat ellenére sem rossz üzlet. A Lloyd’s évi bevétele mintegy 3 mil­liárd font, amiből természe­tesen levonják a kockázati alapot a kártérítésekre kifi­zetett összeget. S bár a hagyományos ha- jóbiztosítás még mindig oroszlánrésze, mintegy 40 százaléka a Lloyd's tevé­kenységének. a társaság ma már (majdnem) mindent biztosít. Nemcsak az elsüly- lyedt hajók után fizet, de például tavaly kártérítést adott a NASA megsemmi­sült űrholdjáért is. A Lloyd’s felelősséget vál­lal természeti katasztrófák­ért, a kalózok által okozott veszteségekért, repülőgép­szerencsétlenségek kárainak megtérítéséért. A Lloyd’s biztosítja labdarúgónagysá­gok és filmsztárok (Marlene Dietrich) lábait, a szép női kebleket, nagyértékű ék­szereket (Liz Taylor Cartier- gyémántját), biztosít híres hegedűsök ujjainak sérülé­se, emberrablás és lólopás ellen. Napjainkban csak né­hány olyan eset ismert, ahol a Lloyd’s nem vállalja a kockázatot. így elutasította egy milliomos ajánlatát, amelyben 17 éves leánya érintetlenségének biztosítá­sát kérte. Az utóbbi években elha­rapódzott kalóztámadások, nemkülönben a csalások el­len a Lloyd’s külön nyomo­zóhálózatot létesített. A 1300 tagú ügynökség állandó meg­figyelés alatt tartja a világ­tengereket, és igyekszik le­leplezni az olyan eseteket, amikor egyes hajók és ra­kományok elsüllyedését je­lentik, majd egy idő múlva az „elsüllyedt” hajó megvál­tozott névvel és zászlóval megjelenik egy-egy kikötő­ben, s áruba bocsátja rako­mányát. A nagy kockázatok ellené­re a Lloyd's tagjai eddig mindig megtalálták nyere­ségüket. A jelszó változat­lan: „A Lloyd's mindent biz­tosít!” Gáti István összeállította; Constantin Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents