Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
1985. MÁRCIUS 30, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 I Arcképvázlat I Herkely István most másként tanít A szikár, barázdált arcból két atyai tekintetű szem villan. miközben beszél, meg- megállva a mondatok közepén, hadd folytassa az, akihez a szavait intézi. Pontosan olyan a stílusa, mint azo- ké a pedagógusoké, akik szeretik, ha a gyerek tudja, mi lesz a tanító által megkezdett mondat vége. És mindezt mosolyogva nyugtázza, amely megtáncoltatja a mély redőket homlokán. Herkely Istvánt, a törökszentmiklósi Béke Termelő- szövetkezet közművelődési előadóját mindenki egyszerűen csak: Pista bácsizza. A megszólításban azonban nyoma sincs a bizalmaskodásnak, annál több benne a „Pista bácsi” iránti tisztelet. „Sokan még ma is tanítóbácsiznak, hiszen a tagok közt jó néhány egykori tanítványom van, még több, akinek a gyerekeit tanítottam.” A mezőkövesdi járásbírósági tisztviselőnek kilenc gyereke volt, közülük négyen választották a nem könnyű tanítói hivatást; István fiuk Jászberényben szerezte meg a diplomát. „Az én korosztályom alapította a herényi népi kollégiumot, ,fényes szelek’ idején. Buzgott bennünk a tenni akarás, az új rendbe vetett hit Nem kellett bennünket biztatni a mozgalmi életre, magam is tagja voltam a mostanában már csak a történelemkönyvek lapjain élő MADISZ-nak. EPOSZ- nak! MDNSZ-nek. később a DISZ-nek, még később persze a KISZ-nek.” Végeredményben egyenes út vezetett Herkely István életében a Matyóföldtől Tö- röTíSzentmiklósig, pontosabban a Miklós környéki banyai iskolákig. „Mint az annyi mással is előfordult már, jöttem a nő után, Törökszentmiklósra nősültem ugyanis.” A- tanyai tanítók egy kis, a külvilágtól meglehetősen elzárt közösség motorjai voltak. Herkely tanító bácsira is várt sok egyéb feladat, a tanítás mellett. „A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a tanyavilágban az iskola afféle művelődési centrum szerepet is betöltött. Örömmel vállaltam a többletmunkát, azt hiszem, gyerekkoromtól kezdve a véremben van a népművelés szeretete. A környék fiataljai odajártak szabadidejükben: átadtunk nekik egy tantermet, ahol még tánc- mulatságokat is tarthattak. Ellenértékként bármiben szívesen segítettek az iskolának, szenet, fát hoztak, a kisebb reparálási munkákat, apróbb javításokat elvégezték. És mert hamarosan a tanyavilág volt és leenaő tanítványaimból állta meg persze azokbólt akiket éppen tanítottam, jó ismerősök lettünk. Törökszentmiklós- nak csaknem valamennyi .isten háta mögötti’ iskolájában tanítottam, és komolyan mondom, nagyon sajnáltam, amikor huszonöt év után ott kellett hagynom a tanyát. Soha nem éreztem annyira az emberek közelségét, mint az alatt a negyedszázad alatt. De hát a fejlődés azt követelte, hogy megszűnjenek a tanyai iskolák.” Lehet, hogy az ablakon betolakodó napsugarak teszik, de az utolsó mondatát párás szemvillanás kíséri, a derűs mosoly is mintha ke- sernyésebb lenne... „Bartán, ezen a mára szinte elfeledett tanyán megszerveztem a rendszeres mozielőadásokat, hetenként kétszer tartottunk filmvetítést az egykori gazdaköri épületben. A fiatalok összefogtak, helyrehozták a rozoga házat, mert szükségük volt a közösségi együttlétekre. A mozizás mellett színházi előadásokat is rendeztünk, természetesen csak úgy, amatőr módon. A helyiségben könyvtár is volt, rendszeresen lehetett kölcsönözni olvasnivalót.” Amikor eljött a nagy körzetesítések ideje, Herkely István vállalta, hogy ha már nem taníthatja a felsőtagozatosakat, tanítja az alsósokat, hogy amíg lehet, maradhasson a tanyán. „Aztán ennek is végesza- kadt, az iskolák megszűntek, választanom kellett: vagy valamelyik városi iskolában tanítok, vagy a termelőszövetkezet függetlenített népművelője leszek. Ez utóbbi tetszett jobban, hiszen így azok között maradhattam, akik többségét a tanyákon ismertem és szerettem meg”. Nem titkolt büszkeséggel emlékszik vissza, hogy az ő szervezőkészségének köszönhetően sók felnőtt végezhette el az általános iskolát, de legalábbis megtanult írni-ol- vasni. „Rájöttek az emberek, hogy manapság kevés a hajdan megszerzett két elemi, vagy egy se, az idő nagyobb tudást követel meg mindenkitől.” A termelőszövetkezetnek 1970-ben lett tagja, botorság volna, ha megkérném, sorolja fel az eltelt másfél évtized népművelői sikereit, kudarcait. Ö azonban nem várja meg a kérést. „Szerencsére több siker", mint kudarc ért. Megszereztem az országjáró túraveze-- tői jogosítványt, bejártam a határainkon belül minden megismerésre méltó szépséget, bújtam a múzeumokat, megcsodáltam hegyvidékeinket és az Alföldet, közben amit csak tudtam, feljegyeztem, hogy később átadhassam környezetemnek. A szövetkezet 1968-ban vásárolt egy autóbuszt, azóta nem sokat pihent a jármű. Tavaly huszonöt alkalommal vitte a busz a tagokat az ország különböző tájaira, de nemcsak kirándulásra használjuk az autóbuszt, hanem rendszeres színházi járatokra is. A múlt esztendőben harmincnyolc színházi előadást láttak dolgozóink, megfordultak a Vidám Színpadon, az Operett Színházban, a Tháliában, a Madáchban és a Budai Vigadóban, Szegeden, Békéscsabán, Kecskeméten... Elhiheti,. mennyire örültem, amikor telt busszal utazhattunk a Pesti Vigadóban rendezett Verdi-művekből ösz- szeállított hangversenyre. Pedig már évek óta nem ingyen látogathatják az előadásokat a tagok, mert a jegyek árát. néha annak csak egy részét, elkérjük tőlük. Aki nem élte végig azt az időt, amikor szinte rá kellett erőltetnünk az ingyen megszerezhető kulturálódási lehetőséget az emberekre, talán fel se tudja mérni, mekkora eredmény, hogy ma már alig férnek el az autóbuszon a színház és a zene iránt érdeklődők.” Nem merül ki a tennivalók köre a kirándulásokban és színházlátogatásokban: a népművelőtől várták, hogy népdalkört alakítson, citera- zenekarokat szervezzen és általában gondoskodjon a művelődési és önművelési lehetőségekről. Hogy mindezt Herkely István sikerrel tette és teszi, bizonyítja az is, hogy megkapta a Szocialista Kultúráért miniszteri kitüntetést, valamint a Kiváló Népművelő címet. Három év múlva nyugdíjba megy, van mit átadnia leendő utódjának ... Bendó János Hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére a Hetényi Géza kórház gyermekosztályának KISZ-alapszervezete pályázatot hirdetett az intézményben ápolt gyermekek, továbbá a kórházhoz közeli Üjvárosi Általános Iskola tanulói számára. A pályázatra közel 50 gyermekrajz, metszet, és 20 írásos pályamunka érkezett. A pályázók a felszabaduláshoz fűződő élményeiket jelenítették meg, illetve békevágyuknak adtak kifejezést. A legérdekesebb, legjobb munkákat tartalmazó kiállítás szerdán nyílt meg a kórház gyermekosztályán. A legszebb munkákat beküldő gyerekeket könyvjutalomban részesítették. Eltűnt ízek nyomában Nagyapámnak csak akkora kertecskéje volt, hogy kötszerre, háromszorra „átugrotta” egy veréb, de Péter- Pálkor már a fáról ettük az aratóalmát, aztán folyvást érett a többi, az ilyen piros, az olyan piros, a borízű, az édes, majd a csörgőalma, a kormosalma, a rétesalma, — most meg, ha elfogy a piacról az a néhány téli érésű fajta, mintha nem is teremne meg mifelénk nyáron az alma! — panaszolta ismerősöm. Hol vannak már azok az idők, amikor minden kisvendéglőnek volt valami tájjellegű egytálétele, s tudtuk, hogy a Makkhetesben kedden paprikás krumplit főznek füstölt oldalassal; szerdán a Fehérlóban rácpontyot kínálnak; az Aranykerékben mindig volt velő, pirított kenyérrel, friss tormával; máshol savanyú vese, bormártásban .. . Ilyenkor hümmög az ember. Nosztalgia, gondolom. De vajon csupán a „bezzeg az én időmben” szemléletről van szó? Nem azért az egy tál lencséért... Az elmúlt évtizedekben a korszerű mezőgazdaság megteremtését követően kialakultak a hobbikertek százezrei. Vagy milliói? Az egyik is jó dolog, a másik is. Szerencsés esetben kiegészítik egymást. Netán amit nagyüzemben nem érdemes termeszteni, majd megterem a kiskertekben, gondolnánk. Így kellene, hogy legyen. Csakhát... A napokban francia lencsét vásároltam egy szolnoki boltban. A Falurádió hajnali műsorában másnap viszont azt hallhattam, hogy az egyik állami gazdaságunk — „egyelőre csak óvatosan, 30 hektárnyi területen”, mondta a nyilatkozó — lencsetermesztéssel kísérletezik. A lencse nagyüzemi termesztésének megfelelő technológiáját kell megtalálni, nyilatkozták a szakemberek-, Igazukat1 rVem vonom kétségbe. Találják is meg mielőbb a legcélszerűbb termesztési módszert, mert a lencsefőzelék pirított, füstölt szalonnával egyenesen mennyei eledel. De, hogy eltűnt ez is az étlapjainkról? Már leírtam, hogy egyszerű, nagyon finom, s milyen olcsó étel, amikor rájöttem, hogy csak a mondat első fele igaz! Egy felpucolt, konyhakész csirke áráért nem vásárolhatunk ugyanolyan súlynyi lencsét. A falusi ételek homokján nagyanyáink korában mindenhol megtermett más fél-két szakajtónyi lencse. Nem furcsa, hogy miközben az „egymillió kertész” országa lettünk, elfelejtettünk lencsét termeszteni. Nem hiszem, hogy csupán a kiskert-_ tiíjajdonosok „feledékenysé- géről”, mulasztásáról lenne szó; megnéztem néhány kézikönyvet, a lencse ter mesztésének „háztáji” leírását nem találtam meg. Állítólag, igen kényes növény, nehezen termeszthető. Lehet, csak hát „eleink” is megtanulták valahogy ... Olyan, mint a fű Olyan mint a fű, legyintettek régen az éretlen, ízetlen gyümölcsre, zöldségre. S mit mondunk ma a túladagolt műtrágyákkal, vegyszerekkel, vízzel, „hizlalt’ terményekre? Semmit. Megvesszük, megesszük. Pedig nem is olyan régen, még bökverset is írtak a „tápos” élelmiszer-nyersanyagról. Gumicsirke, guminyúl, éljen Rotschild Frigyes úr! — ez volt a refrén. De félre a helyzethez egyáltalán nem illő komolytalankodás»íil. A kisárutermelők — tisztelet a kivételnek — szakszerűtlen, túladagolt műtrágya és vegyszer felhasználása a szakemberek számára egyre nyugtalanítóbb gond! Hovatovább, már nemcsak arról van szó, hogy ízletes, vagy kevésbé ízletes a mesterséges „tápokkal” termesztett zöldség, gyümölcs, hanem élettani tényezőkkel is számolni kell. A növényvédő vegyszerek ki- várási idejét betartják-e a kisárutermelők, vagy netán akkor viszik piacra az árut, amikor „keletje” van? A termelő lelkiismeretén, szaktudásán kívül erre nincs már garanciánk, — míg a nagyüzem esetében a technológiai fegyelmet ellenőrzik. Jó, jó, mondják a hobbi- kert-tulajdonosok, szívesebben trágyázzák mi a földet természetes anyagokkal, még akkor is, ha több munka van vele, de honnan vegyünk szervestrágyát? Beszéltem néhány „szerencsés” hobbikertésszel, aki hozzájutott egy-egy kocsi istállótrágyához. A műtrágya nagyon drága, a „valódi” trágya, meg méregdrága, mondták. Mi a megoldás? A szakemberek nem bíznak a biotermesztés hazai jövőjében, s felelősséggel állítják, hogy a megfelelően megválasztott, megfelelően adagolt műtrágyával termesztett zöldségek íze nem károsodik. Igazukat támasztja alá egy NSZK-beli kísérlet, amely azt bizonyítja, hogy a „fogyasztók pusztán íz szag és látvány alapján nem képesek különbséget tenni a modern és a hagyományos, ’természetes anyagokkal termelt növények, zöldségek és gyümölcsök között”. Nem elhanyagolható viszont, hogy az említett kísérletben bioműveléssel almából hektáronként csupán 4 tonnát, modern műveléssel viszont 17,3 tonnát értek el. Guba, göncö, tocsi és egyebek Mit gondol, kérdezte tőlem egy életmódkutató, hány féle, fajta ételt ismer a ma embere? Itt és most. Nem tudom, feleltem, nagyon sokat. Kiderült, az aprócska faluban, ahol a kutatást végezte, sokkal több ételféleséget is mernek az emberek, mint a nagyvárosiak. S, hogy menynyi a sok, s mennyi a kevés, azt is érzékeltette beszélgető parnerem: elém tett egy 1904-ben kiadott szakács- könyvet, amelynek tartalmát egy pályázatra beérkezett 80 ezer recept közül választották ki. Népszerű és változatlanul terjed a különös hobbi, a szakácskönyvek gyűjtése. S ami nagyon érdekes, nem csupán a gasztronómiai élvezetek kedvéért gyűjtik ezeket a — főleg — régiségeket, hanem a különböző korok emberének étkezési, táplálkozási szokásait kívánják megismerni. De érdekes az is, miért írtak annyit — és annyian — szakácskönyvet a múltban, előkelő úriasszonyok is. Volt rá idejük, ez bizonyos, de valószínű, amit leírtak, azt a gyakorlatban is tették, azaz megfőzték vagy főzették saját receptjeiket. Mert a családi tűzhely melegét ily módon is erősíteni vélték, saját ízeikkel. Talán vitatható megállapítás, de ehhez kapcsolódik: a családi élet akkor kezd fellazulni, amikor elfelejtjük anyánk főztjének ízeit. Ha nagyon áttételesen is, de van ebben valamicske igazság, úgy hiszem. S vajon nem a gyökereink gyöngítése-e, hogy az uniformizált étlapok árnyékában elfelejtjük azokat az egyszerű, ám szívvel, szeretettel főzött ételeket, amelyeken őseink kapáltak, arattak, kubikoltak, a satupadok fölé görnyedtek, falakat emeltek, utakat, vaspályákat építettek. Néhány évvel ezelőtt a jászárokszállási főtéren levő boltban még lehetett kapni az „ütött” olajat. „Hajában” sült vagy főtt. krumplival fenséges eledel. Messzi földekről Árokszállásra jártak az olajért. Ma már csak az emléke él: a körülötte zajló „herce-hurca”, s a tulajdonképpen vadonatúj olajütő, az Egyesült Jászsági Áfész tulajdona. Már Bécsben járt az árok- szállási olaj jó híre, vevők is lettek volna rá ott is, amikor az illetékesek „megállapították” az olaj kereskedelmi árát. Ennek lényege: minden liter itthon eladott olajra négy forintot fizetett volna rá a termelő áfész. Azóta nincs hagyományos módon „ütött” napraforgó olaj. Talán a közeljövőben, ha '„elhárulnak” az akadályok Egy újabb rendelet ugyanis szabadárassá tette az „ütött” olajat, de csak hordós árusításban. Most már tehát tisztességes haszonnal árulhatnák finom terméküket a jászságiak; dehát’ üvegben* literes „kiszerelésben” szeretnék) forgalmazni* mondván hordónyi tételre nem akad vevő... Köti őket a gazdaságosság Ügy tűnik, kiinduló példánkból is” — hol a nyári borízű?” — hogy „nagytételekben” szívesebben gondolkozunk. A vásárlók, a piacbiztosok a megmondhatói, hogy néhány gyümölcs és zöldségféle — választékról nem is szólva — az utóbbi években csaknem eltűnt a városok piacairól. De maradjunk az almánál. A Pethő Ferenc szerkesztésében tavaly megjelent remek könyv 19 féle nyári és őszi érésű, 31 féle téli érésű, és 29 féle egyéb almafajtát ismertet. A kiskerttulajdonosok viszont panaszkodnak: nem tudnak hozzájutni a nyári és az őszi érésű fajtákhoz, és sok egyéb máshoz sem, — pedig szívesen ültetnének. A nagyüzemi faiskolában megvan a jóakarat, de köti őket — okkal, joggal — a gazdaságosság. Ha valaki százas tételben akar vásárolni, a speciális igényeket is kielégítjük, mondják, de öt-tíz facsemetével nem foglalkozhatunk. Nemigen vétózhatjuk ezt, a maguk nézőpontjából igazuk van. De az változatlanul jogos igény — az eltűnt ízek újra felfedezése s a honosításra váró új ízek érdekében, — „ hogy a kiskertek ne maradjanak a nagyüzemek zsugorított másolatai. A célnak megfelelő fajtákból legyen választék, ne az „ez van, ezt kell szeretni” szemlélet hasson. Mindez szoros összefüggésben van a Csipkerózsika- álmát alvó, állítólag világhíres magyar konyhával. Azt már megértük — hellyel- közzel, — hogy télen is van fejes saláta a boltokban, de közben elfelejtettük a régi falusi telkek futball-labda nagyságú barna, vörös és citromsárga színű nyári salátáit, — ahogy a kiflikrumplit, a „rózsát”, a Gül Babát, vagy akár a régi szegénynép pótolhatatlan és utánozhatatlan ízű. tavaszi vitamintortáját, a csíramáiét. Ami viszont nagyon örvendetes, hogy — elsősorban a vetőmag vállalatok jóvoltából ■— egyre népszerűbbek lesznek, s étrendünkbe „beépülnek” az új jövevények: a bimbós kel, a kínai kel, az endivia, a spárga, a brokkoli, stb. 77 féle recept Csak csupán arról van szó, hogy megváltozott az étkezéskultúránk szerkezete? Arról is. De, hogy gazdagabban étkezünk — mert ez kétségbevonhatatlan és örvendetes — még nem jelenti azt, hogy változatosabban is táplálkozunk. Nem hittem volna el, ha nem látom: négy, 1886 és 1912 között megjelent alföldi — szegedi, debreceni, kisújszállási és szolnoki szakácskönyvben — a tiszai hal elkészítésének 77 receptjét adták közre. De azt sem csupán a fikció kedvéért kérdezzük,, hogy a hétszilvafás szegény emberek kertjében hány féle ringlót érlelt a nyárvégi nap? Tiszai Lajos
