Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
8 Irodalom» művészet 1985. MÁRCIUS 23. Hóviharban Győri László: Szégyen A test hibái számlálatlanok, nem. a nyelv, az egész mű dadog. Motyogva, hadrin, selypegőn beszél, restellenem kellene mindenért. Idétlenül képezi R-jeit. És rajta már semmi sem segít. Hiába van a logopédia, a nyelv alá tolt hurkapálcika, a tudomány nem szoroz, nem oszt. Kívánjam hát ezért a Tajgetoszt? Ez a versmérték amilyen kimért, olyan méretlen az a mennyiség, a más• ami eltér, a más ami jó, jó, elmegy, mégsem az igazi. Méretlenül annyira rengeteg, hogy összeadnom ujjon nem lehet. Számlálhatatlan csorba, csonkaság, de mondja ki egyetlen mondatát. Herceg Árpád: Mért nem vagy olajsejk, apu? Illés Béla: arancsot kaptam:igyekezzek megtudni, hogyan vélekednek a magyar hadifoglyok a háborúról, amelynek áldozatai, és mát tudnak arról az országról, amely ellen a frontra hajszolták őket. Március írtunk — az 1943-aS év márciusát —, de még hideg volt. A davidovkai templomban, melyet jó kilenc hónap előtt lo- váslakitanyává alakítottak Hitler tisztjei, amelyben a partizánok agyonverték a német lovasokat, és amely néhány nap előtt még hadikórház volt, ahol a szovjet sebészek és a fogságba jutott magyar zsidó munkaszolgálatos orvosok szinte futószalagon operálták a sebesült hadifoglyokat, ebben az ajtó és ablak nélküli templomban fázósan álldogáltak, elnyűtt köpenyeikben az odairányított magyar honvédek: kétszázötven és egynéhány közlegény, akik már túl voltak a veszedelmek nagyján, de azért mindentől tartottak, mindent gyanúsnak találtak, azt is, hogy most a templomba hívták őket. Fásultan, de ugyanakkor gyanakodva pislogtak a két fegyveres őrre, kíváncsian rám, aki velük szemben, egy rozoga asztalon ültem. A honvédek nem ülhettek le, hisz’ a padokat már rég elfűtötték. A beszélgetés nagyon nehezen indult. Amikor mindannyiukhoz intéztem kérdéseket, senkitől sem’ kaptam választ. Amikor rámutattam egy-egy honvédre, az vagy azt válaszolta a kérdésre, hogy igen, vagy azt, hogy nem. Egyik- másjik ezt feleltei ahogy parancsolja, őrnagy úr. Az első sót- bal szélén egy agyagszín bajuszai, ösztövér honvéd állott. Köpenye gallérját fel tűrte, sapkáját baljában szorongatta. Rámutattam. — Hogy hívják, bátyám? — Saras József a nevem, jelentem alássan. — Hagyja a jelentést és az alázatosságot. Hány éves? — Harmincnégy múltam januárban, jelentem alássan. — Hm! — A honvéd, akit bátyámnak tiszteltem, 14 évvel fiatalabb nálam. A továbbiakból megtudtam, hogy Makó környéki kubikos, felesége és három gyereke van, nyolc hónapot töltött a fronton, a voronyezsi éjszakán esett fogságba. — Imi, olvasni tud? — Tudok, jelentem alássan. — Űjságot olvas, már úgy értem, otthon olvasott? — Olvastam. — Rendszeresen ? Garas nem értette a szót, de mikor megmagyaráztam, vállalta, hogy rendszeresen olvasott újságot. — Mindennap? — Nem, jelentem alássan. — Minden héten? — Nem, jelentem alássan. — Minden hónapban? — Nem, jelentem alássan. — Hát, mikor? — Minden országos vásáron szereztem újságot, jelentem alássan. — És hányszor volt Makón országos vásár? — Minden esztendőben, négyszer, jelentem alássan. Valaki egészen hátul hangosan nevetett és a nevetés ragályos volt. De csak hátul. Az elölállók mogorva, fenyegető arcot vágtak, nehogy őket gyanúsítsam tiszteletlenséggel. 2n természetesen nem hallottam meg a nevetést — de jólesett. A honvédek még nem háborodtak fel azon, hogy milyen volt az élet otthon, de már tudtak nevetni. Ez, nem sok/ de mégis valami. Jó ideig ismét csak egyszavas válaszokat kaptam, a lényeghez mindjobban közeledő kérdéseimre. Most megint Garasra mutattam: .— Miért harcolt az oroszok ellen? — Küldtek, jelentem alássan. — De maguk, szegény emberek, többen voltak azoknál az uraknál, akik küldték magukat — miért en gedelm es ked tek ? Garas nem válaszolt. Más oldalról igyekeztem megközelíteni a problémát. — 'Haragudtak az oroszokra? — kérdeztem. — Csak a bolsevikokra haragudtunk — felelte őszintén, minden szenvedély nélkül. — És miért haragudtak a bolsevikokra? — Mert azok elvették a paraszttól a földet és odaadták a gazdag zsidóknak. — És ezt honnét tudja, Garas közhonvéd ? — Több ízben is felolvasták nekünk, hogy ez így történt. A többiek bólogattak a szóra, hogy úgy van, ez az igazság, ezt előttük is többször felolvasták. Pár pillanatig, talán pár percig tanácstalanul hallgattam — aztán feltettem a nagy kérdést: — Mit gondolnak, emberek, mi lesz, mi történik Magyarországon, mikor Hitler és Horthy elvesztik a háborút? Mert hogy elvesztik, az bizonyos. Abban senki sem kételkedhet. Hát mi lesz akkor Magyar- országon? Semmi válasz. A honvédek lopva nézték egymást, itt-ott lökdösődtek, egymást biztatták a beszédre. De senki sem szólalt meg. — Hát ha maguk nem tudják megmondani, megmondom én. A dolgozó paraszt elveszi a földet a hercegektől, grófoktól, báróktól és a gazdag zsidóktól. Ez lesz! Vagy maguk nem így gondolják? Nem ezt akarják? Csend — idegtépő csend —, amelyet csak egy-egy sóhajtás enyhít. — Na, emberek? Hát maga mit gondol, Garas közhonvéd? Így lesz? — Jelentem alássan, őrnagy úr, jó lenne, ha így lenne, de én már régen nem bízom annyira az úristen jóságában, 'hogy ilyet várnék tőle. — Ne az úristenben bízzanak, hanem saját magukban! — Saját magunkban? Nem ismer minket az őrnagy úr, jelentem alássan. Ha ismerne, nem sok jót várna tőlünk. Nagyon megnyomorítottak minket az urak meg a csendőrök. Garas József elhallgatott, de még mielőtt én megtalálhattam volna az ide illő szót, ismét megszólalt. — Én még a papnak se hiszek, jelentem alássan, mikor azt mondja, hogy halála után boldog lesz a szegény ember is. Hát hogyan hihetném el azt, hogy még életében boldog lesz a szegény magyar? Ne haragudjon, őrnagy úr, tisztelet, becsület, de bizony rosszul ismer minket, nem ismer minket az őrnagy úr, alázatosan jelentem. Előbb nevettek Garas szavain, most morgás volt a szomorú beszéd visszhangja. Tiltakozásnak is beillő morgás. Majd egy-két indulatszó — melyek végül egy sokatmondó kiáltásba tömörültek: majd! — Nos? — kérdeztem. Csend. Még a morgás is elült. Csend. Garas közhonvéd, aki eddig a szemembe nézett, most lehajtotta fejét. Csend. De nem úgynevezett templomi csend. Minden idegszáTóth Endre: Át az erdőn Gyere, menjünk át az árnyas úton, ahol sűrű a vadon. Meghallod majd, mennyi szárnyas csöpp dalos zeng szabadon. Kétoldalt a zúgó tölgyek borulnak ránk védve, sátorul. Elönti a fény a földet, s egy szirom hajadra hull. így kellene: együtt járni, egymást óva minden úton át, Jöjj velem hát megtalálni a tisztább harmóniát. Há szeretnél holtomiglan, a nagy útra társul jöjj velem, s így vonuljunk örökifjan át az erdőn, életen. larnmai éreztem, hogy a hallgató hadifoglyok sírni szeretnének, jaj- veszékelni, kiáltani szeretnének, ordítani, üvölteni.. g -— — Majd!... Ezzel a szóval fejeztem be az értekezletet. Kint az utcán egy zömök, fekete bajuszos honvéd állított meg, és a Horthy-hadsereg előírásai szerint engedélyt kért arra, hogy beszélhessen. Kérdésemre közölte, hogy Szappanos Andrásnak hívják, 32 esztendős kispesti kőműves, nős, egy gyermek apja, két hónapot és négy napot töltött a fronton. Sati- lovónál esett fogságba, január 19- én. — Nos, mit akar mondani, Szappanos honvéd? — Csak azt, őrnagy úr, csak azt akarom kérni, hogy ne tartson minket olyan ostobáknak és gyáváknak, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat. Reménykedünk mi valamennyien, hogy a háború után más világ lesz, mint amilyenben eddig éltünk. Csak hát... — Sokat átéltünk már. őrnagy úr, többet, mint amennyit szabad lenne átélnie egy embernek. Ezért nehéz szóra bírni a magyar honvédet. De ha egyszer ezek megszólalnak. .. és — hm — talán el sem hiszi az őrnagy úr, pedig —, hm... — Mit nem hiszek el? — Azt nem hiszi el őrnagy elvtárs. hogy Magyarországon is keményen dolgoznak a kommunistád Nagyon keményen. — És ezt maga honnét tudja, Szappanos? — Hát... Tudom. Több szót harapófogóval sem tudtam kivenni belőle. Még akkor is hallgatott, mikor (másnap) közöltem vele, hogy tanulni, iskolába küldjük. A szája akkor is zárva maradt-, igaz, de a szeme — mélyenfekvő, dióbarna szeme — annál többet mondott. Többet, de nem eleget. Három-négy nappal későbben, mikor viharos hófúvással küzdve a kórház felé igyekeztem az utcán, megállított Garas József. „Kihallgatást” kért. Intettem neki, hogy jöjjön utánam. Mikor tető alatt voltunk, egy marék mahorkát adtam neki és egy darab újságpapírt. — Sodorjon cigarettát. Garas nem tudta kezelni a mahorkát. Megmutattam neki, hogyan kell. Aztán tüzet adtam. Csak most néztem meg alaposabban Garas József közhonvédet. Néhány nap alatt megváltozott. Nagyon megváltozott. Ezt rögtön láttam, csak nem tudtam, hogy miben áll a változás. Ugyanolyan kopott, mint volt és ugyanolyan beretválatlan. — Na, mi baj van? — Nincs baj. Legalábbis... — Nincs baj — ismételte rövid hallgatási után —, csak éppen... Egy nagy kérésünk van. összebeszéltünk vagy kétszázan. Megegyeztünk. Valamennyien ugyanazt akarjuk, ugyanazt kérjük. — Mit kérnek? — türelmetlenkedtem. — Fegyvert kérünk, jelentem alássan. Harcolni szeretnénk. Ügy tessék 'érteni, hogy H’itler ellen akarunk harcolni, meg Horthy ellen isi. A földért. — Nem egészen értem — mondottam. — Hisz maga... maguk, három-négy nap előtt még úgy beszéltek. .. — Nem ismer minket az őrnagy úr! Beszéltünk, hogyne beszéltünk volna. De mikor megrágtuk a szót, és. megértettük, amit meg kellett érteni... Ha teljesíti a kérésünket, ha fegyvert kapunk, meglátja, őrnagy úr és meglátja mindenki, hogy a magyar sem hitványabb a világ bármelyik népénél. Majd meglátja, hogyan tudunk mi harcolni — a magunk dolgában. sak most értettem C meg, miben >s áll a nagy változás: Garas egyenesen állott, magabiztosan, bátran a szemembe nézett és a szeme fiatalosan csillogott. Már nem reménytelen fogoly, hanem tettre kész ember volt. — Majd meglátja, őrnagy úr. 90 éve — 1895. március 22-én — született Illés Béla Holnap hová megyünk? — kérdi a nagyobbik gyerek. Szemében huncutkás mosoly és kíváncsiság; mit találok ki megint? Három napiig isi eltartott, mire érezhetően kezdtek megszűnni kommunikációs zavaraink; arcáról eltűnt a koravénes komolyság, ami mindig kétmarokra fogja szívemet, ha látom más gyerekeken is. Három nap múltán kezdtek egyértelművé válni a nemek és az igenek, egy hét múltán már szemünk villanásával is tudtunk szót váltani. És azután már könnyebb volt szavakkal is. A hatéves Balázs, ki tudja, hányadszor, megint ráeszmélt, hogy az új ideiglenes helyzet nem hogy ellenére nincs, de egyenesen kedvére van; hogy a világ itt és most körülötte forog, két ember — apja és a röpke találkozásokból már ismert ,■ Éva néni” — egy hónapig "Z ő érdekében igazgatja a dolgokat. És a kisebbik fiú. Zoltán érdekében. Zoltán, több gondot jelent. Négy eves. Épp csak, hogy lábrakapó csöppség volt a válás idején; a válás, a költözködés zajos hónapjaiban túl sok ember volt körülötte; mindig mások. Pátyolgatták, becézgették, kényeztették; megfeledkeztek róla. Nem sok fogalma lehetett arról, mi történik. Balázs ekkor már tudatosabb volt, több mindent felfoghatott a körülötte zajló eseményekből. Még nem tudni, mi tapadt meg bennük. Balázsnak könnyen pittyre áll a szája, ha akarata a felnőtt akartával ütközik; nyivácskol, de nem jönnek könnyei. Néha már-már zsarol. I Zoltán „egyszerűbben” intézi el az ilyesmit: nem szól, nem ellenkezik — érzelmeinek-gondolatainak produktuma az ő korában már oda nem illő kis kupac a nadrágjában. Bár nehezebben, de vele is eljutottam a szemek és a kezek érzékeny párbeszédéig. Azt hiszem, így lesz ez mindig; újra kell tanulnunk egymást, valahányszor elhozom magamhoz őket — elmúlt házasságomból seármazó két fiamat. Holnap hová megyünk? — kérdi Balázs; s ahogy szokta, a kicsi is rákontráz: Hová megyünk, apu? Holnap Ázsiába megyünk! — mondom. A szemek tágra nyílnak előbb, aztán Balázs indián-hangokat hallatva körberohanja a lakást: Hurrá! Holnap Ázsiába megyünk. Ázsiába megyünk! A pici is fölpattan, rohan a másik után, Kisrakás a Nagyrakás után: Hurrá! hurrá! hurrá! Afrikában már voltunk; mégpedig az egyenlítői Afrikában. Fekete vízfestékkel mázoltuk be az arcunkat; mire észbekaptam, Ea- lázs valamelyik fiók mélyéről tustintát varázsolt elő, így ő lett a legnégerebb néger; Zoltán a rúzst és a körömlakkot kaparintotta meg. Szóval, igazi „vademberek” lettünk pár perc alatt. A gangról csakhamar le is szólt egy hang: Vademberek! Ilyenre tanítani a gyerekeket... Ez most dicséret vagy dorgálás? — kérdezték a Balázs-szemek; a Zoli-szemek „Évaném” után kutattak. Az őserdőben vannak rossz emberek is, meg alattomosan támadó állatok is, magyaráztam a fiúknak; úgy, hogy kicsit csöndesebben lopakodjunk, mindig tartani kell a támadásoktól. így hát lejjebb csavartuk a játék csodalámpását; csak pár per-
