Szolnok Megyei Néplap, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-19 / 65. szám
1985. MÁRCIUS 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A grafikus, aki felfedezte a színeket Szabó Ágnes műtermében A grafikusművész, aki felfedezte a színeket, az izzó vöröseket, a meleg barnákat, az acélos szürkéket, a vakító fehéreket, a sejtelmes lilákat ... s mindezek ezernyi árnyalatának szép harmóniáját, a természetet. Azt a természetet, amelyben ott az ember, és a parányi bogár vagy egy napfényben kibom- ló virág éppolyan csoda, mint a zajló jégtáblák a Zagyva folyón. A grafikus- művész, aki ecsetet vett a kezébe s most színekből rakja össze” a képeket, Szabó Ágnes. Műtermében járva, munkáit nézegetve mindenekelőtt ez tűnik szemébe a látogatónak s talán ettől támad az a benyomása, hogy új korszak kezdődött a művész pályáján. — Annyiban feltétlenül, hogy többet festek, mint korábban — mondja, — hogy az utóbbi esztendőkben jobban elmélyültem a festészetben, a „sz/ínek világában”. Festeni azonban mindig szerettem, jobban mondva éreztem, hogy szeretek festeni, akkor például, amikor batik- jaimat készítettem. A színek mindig lenyűgöztek, sokáig a textilben találtam meg azt az örömöt, amelyet a színek, formák, harmóniája, egyfajta dekorativitása jelent. A pedagógiai főiskola elvégzése után az Iparművészeti Főiskola textilszakára vettek fel. A textilt, a fonalakat ma is nagyon szeretem. — Végtl is nem végezte el a főiskolát. — Nem számíthattam anyagi támogatásra s ez visz- szariasztott. Időnként sajnálom, hogy nem mertem vállalni a négy évet, de elsősorban azért, mert így nem lehetett részem ieazi műhelymunkában. Később — amikor már évek óta tanítottam Szolnokon — a nyári, makói művésztelepek némiképp pótolták ezt. Rengeteget tanul- itamj ott ismerkedtem meg a különböző grafikai eljárásokkal, úgymond Makón lestem el a „mesterfogásokat”. A Képzőművészeti Alap majd egv évtizede Szabó Ágnest felvette tagjai sorába. Rendszeresen kiállító művész lett, az országos és a megyei tárlatok állandó résztvevője és önálló kiállításokkal is gyakran bemutatkozik. Az utóbbi időben különösen sokasodnak ezek az alkalmak. — Ügy éraem, meg kell mutatni a munkáimat. A festményeket, akvarelleket, és természetesen a grafikáimat is. Végül is az ember nem „bújhat ki saját bőréből”. Azt hiszem a festményeim is őrzik a grafikus ujjnyomát, „rajzosak”, kon- túrosak, precízek és újabban megtörténik velem az a „furcsaság” is, hogy megfestek egy képet és utána ugyanazt „áttes^em.” grafikába. Most éppen egy rézkarcom készült így. — Mások fordítva szokták ... — Nem is tudom, hogy állok most a műfajokkal... Tény, hogy a festészet nagy .örömöt okoz. Ahhoz, hogy elkezdjem kellett az a fel- szabadultság, amelyet azóta érzek, mióta műteremmel bővült a lakásom. Óriási élmény, hogy szinte „besétál” az ablakomon a természet, — a műterem a Zagyvára néz — és ez újabb inspirációkat ad a munkámhoz. Szabó Ágnest nyilván az a siker is ösztönözte, amelyet 198F-ben a magyar akvarell- festők londoni kiállításán ért el. önmagában véve már a kiállításon való részvétel is elismerés, de a képek Londonban is maradtak ... Ugyancsak festőként pyert díjat az Egerben megrendezett VIII. Országos akvarell- kiállításon. S tervei? Annyit mondott szeretne jó képeket festeni, rajzolni és persze azt is szeretné, ha a közönség tetszéssel fogadná munkáit. T. E. Fotó: N. ZS. fl Pártélet márciusi számából Füstölgők magamban Az előkelőség látszatai Nem is tudom miért, mostanság egyre többször gondolkodom a szelektív szenilitás lehetőségén. Óriási dolog lenne kitalálni, hogy az ember élete alkonyán csak arra emlékezzék, ami kellemes volt számára. A háborúkat persze legjobb lenne mindenestől elfelejteni. Legfeljebb a mulatságos helyi csatározások emlékei maradhatnának. így az I. szolnoki lazaciháborúé. Ennek tciírté- netét az 1960-as évek közepén végigkacagta az egész ország. A háború kirobbantásában lapunk gyomrára és szerelmi életére oly igényes munkatársa volt a ludas. Megírta ugyanis, a legteljesebb felháborodás hangján, hogy népszerű kisvendéglőjében két (tengeri) rántott halszeletért, a hozzávaló pirított burgonyáért és egy fej salátáért, majd húsz forintot számoltak fel! Ez már kész rablás, háborgott barátunk. Másnap jött a levél az ötasztalos kisvendéglő elsőszámú vezetőjétől: bepereli az újságot, ha nem írják meg, hogy nem egyszerű tengeri halszeletet eszik őnála a kedves vendég a húszasáért, hanem rántott lazacszeletet! A történelem ezúttal nagyon furcsán ismétli önmagát. Ügy érzem küszöbön a II. szolnoki lazacháború. De remélem, elkerüljük! A casus belli — háborús ok — a tengeri lazac olcsósága. De menjünk sorjában. A helyzet akkor vált drámaivá, amikor megjelentek a szolnoki boltokban — ügyes üvegcsében, pléhdobozban — a 10, 15, 20 dekás, gyönyörűségesen rózsaszín lazacok. Nem olcsón, dehát a lazac, az lazac, ahogy a már említett szakember nyilatkozata annak idején. De mit ad isten, a helyzet tovább mérgesedett, amikor ugyanazon boltokban a csuda finom tengeri lazac kilóját 80 forintért kezdték mérni. Az egyik lazacból 20 forint 10 deka, a másikból 80 egy kiló! Igaz, a nyolcvanforintos tengeri lazac nem rózsaszínű, fehérke, mint a tonhal, de biztos kiszívta színét a sós tengervíz. Bár lehet, hogy lazacéknál sem mindegy hogy ki, melyik tengerben, hol születik, az egyik megtartja eredeti színét, a másik meg nem... Ezen gondolkoztam fejmosás után, amikor belebúgta a fülembe fodrásznőm a kérdőmondatot: főnözzem a haját? Végtelenül zavarba jöttem, mert történt már ugyan egy s más velem, de még nem főnöztek meg soha. Valami felderengett bennem ama bizonyos szélről, de hogy kerülne az ide, ahol legfeljebb a böjti szelek fúj - dogálnak már jó ideje. A fodrásznőm szerencsére hamar észrevette, hogy vendége, túl élete delén is meg- ronthatatlan és hamisíthatatlan népi káder, azért kisegített: szárítsam a haját? Ahá, szóval ezt jelenti a fönözés! Ne szárítsa, feleltem neki, tessék csak főnözni, úgy szebb leszek. Sőt. titokban arra gondoltam, okosabb is. Mindenesetre a főnözés után bementem a már idézett kedvenc kisvendéglőmbe, végigsimítottam főnözött hajamat, és kértem egy lazacot, a la Szolnok, utána pedig egy grönlandírozott sört. Nagy tisztelettel néztek rám: ez aztán a vendég...! — ti — A folyóirat szerkesztőségi cikkben elemzi a kongresz- szusi előkészületeket. Megállapítja: elismerés, kritika és önkritika, türelem és türelmetlenség, tárgyilagosság és végletesség egyaránt jellemezte az eszmecserét, de a pártért, a szocializmus ügyéért való felelősségben teljes volt az egység. Kovács Péter az alapszervezeti pártmunka eredményeit összegzi. Rámutat: a pártélettel összefüggő kérdések közül a vitákban a leggyakrabban a pártegység, a fegyelem helyzetével foglalkoztak. Az alapszervezetek kádermunkája körültekintő volt. a változó, bonyolultabb körülmények és a növekvő követelmények ellenére a vezetőségek összetételében biztosítani tudták a folyamatosságot és a szükséges megújulást is. A Pártélet közli annak a beszédnek a szerkesztett szövegét, amelyet Grósz Károly, a budapesti pártbizottság első titkára mondott a főváros felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Péter János írása az eltelt négy évtized politikai tanulságaira irányítja a figyelmet. A Pártélet 1984 augusztus —szeptemberi száma vitát indított a vállalati pártszervezetek helyének, szerepének alakulásáról a gazdaság- irányítás korszerűsítésével összefüggésben. A kibontakozott eszmecserét Ballai László, a Központi Bizottság gazdaságpolitikai osztályának vezetője foglalja össze. Hermann István felidézi Lukács György gondolkodói hagyatékát, kultúrpolitikai munkásságát a nagy filozófus, esztéta, irodalomtörténész születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából. A továbblépés esélyei Kultúra és gazdaság A kulturális fejlődés mindig is szoros kapcsolatban állt a gazdasági növekedéssel és a társadalmi-gazdasági változásokkal. Ha a kultúra szerepe napjainkban mégis jelentősen módosult, a legfőbb ok abban keresendő, hogy a gazdaság jövedelemtermelő képességének növelése, a hatékonyság fokozása egyre nagyobb mértékben függ a gazdaságon kívüli tényezőktől. Így például a képzés színvonalától, a közművelődés eredményeitől. És ez a megállapítás akkor is igaz, ha a kultúra számos területén találunk olyan jelenségeket, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben függetlennek látszanak a gazdaságban zajló változásoktól. Akár a mindennapi életből is számos példát idézhetnénk, hogy társadalmi méretekben mennyire nagy jelentőségűvé vált a kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás, illetve a megújulásra — divatos szóval az innovációra — való törekvés. Lépten-nyomon beleütközünk ugyanis azokba a gazdasági kihívásokba, melyek csaknem kényszerítő erejűvé teszik szellemi erőforrásaink jobb kihasználását. S minél nyilvánvalóbb ez a felismerés, annál sürgetőbb feladat a megoldás, a továbblépés útjait keresni. Az extenzív gazdasági fejlődés lehetőségeinek beszűkülése, s ezzel az intenzív vonások erősítése azonban olyan időszakban került napirendre, amikor számos kényszerű körülménnyel kellett az egész országnak és benne a kultúrának is szembenéznie. Ellentmondásos helyzet alakult ki; a korábbi fejlesztési gyakorlat és módszer már nem alkalmazható, az új kulturális fejlesztési súlypontok kialakításához pedig nemegyszer hiányoznak a gazdasági erőforrások. A jelenlegi helyzetet így inkább a jövővel kapcsolatos remények, semmint az elért anyagi feltételek miatti elégedettség jellemzi. Ájn mindezt tudomásul véve, a megalapozott és kölcsönös bizalom azt mondatja velünk: túllépve a keletkezett hiányok pótlásán, a kultúra hazai fejlesztésének történelmi jelentőségű szakaszához érkeztünk, amikor a minőségi vonások erősítése, a színvonal, a teljesítmény, az eredményesség kell, hogy munkánk meghatározója legyen. Jól tudjuk, hogy a gazdasági hatékonyságot a beruhá- zíásoknak az elért eredményekkel való összevetésével mérhetjük legkönnyebben. De mit jelent igazából a kultúra hatékonysága? Mindenekelőtt abból indulhatunk ki, hogy a kultúra attól aligha válik hatékonyabbá, ha csupán a kulturális javak, értékek létrehozásának, megőrzésének és terjesztésének gazdaságilag ra- cionálisabbb feltételeit alakítjuk ki,'. Már csak azért sem, mert hosszú távon ez semmiképp sem vezet jelentős eredményekhez. S ha így szemléljük a kultúra és a gazdaság viszonyát, a kultúra fejlesztéséről alkotott hagyományos nézeteket is át kell értékelnünk. Hasonlóképpen meg kell haladnunk azt ,ia meghatározást, mely szerint a „kultúra anyagi és vszellejmi értékek, tevékenységek rendszere?’. Ment ha ezt a közkeletű, ám minden szempontból hamis meghatározást fogadjuk el, óhatatlanul a kulturális szférában is működő gazdasági törvényszerűségeket tesszük meg a tervezés alapfeltételévé. Más szóval: a kulturális produktumok, termékek, szolgáltatások áru jellegének elfogadásához vagy tagadásához jutunk el. Mivel a szellemi értékek előállításához, megőrzéséhez és terjesztéséhez pénzre van szükség, a legfőbb dilemma abból származik, mennyit adjon ehhez az állam és menynyit a fogyasztó. Csakhogy ez a dilemma kizárólag rövid távon lehet érvényes, s olyan gazdasági körülmények között, melyekben a szűkén vett gazdaságosság követelményei a meghatározóak. Ám ha a kultúra fejlesztését a társadalom egészét átfogó tervezés egyik összetevőjeként fogjuk fel, akkor hatását sem tarthatjuk másodlagosnak. Mint ahogy a kultúra fejlesztéséhez szükséges anyagi ráfordításokat sem értelmezhetjük a „maradék elv” alapján. Komoly erőfeszítések történtek ugyan az tiránytalanságok kiküszöbölésére, mind a mai napig hiányzik azonban egy olyan kulturális stratégia, ami az össztársadalmi szükségletekre támaszkodna. Egy ilyen stratégiának, mely a gazdaság teljesítőképességéből kiindulva, mindenekelőtt távlati gazdasági megfontolásokra kell, hogy épüljön, mindenképp figyelembe kell vennie, hogy a kultúra fejlesztését célul tűző jelenlegi elképzelések nem eléggé megalapozottak, s nem kellően veszik figyelembe a kultúra “távlati tervezésével 'összefüggő szempontokat. Jóllehet éppen az elmúlt időszakban született körültekintő állásfoglalás az oktatás távlati fejlesztésére, mindaddig azonban, amíg a végzett szakemberek társadalmi méretű szakirányú foglalkoztatása nem megoldott, az ellentmondások Szükségképpen újratermelődnek. Még ha mostani körülményeink között adottnak is tekintjük a gazdasági fejlődés ütemét és trendvonalát, az eddigieknél jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk a kulturális fejlődés és fejlesztés növekvő elsőbbségére. S ez nem kizárólag a szellemi értékek létreho- ■fcősának és terjesztésének gazdaságos megszervezése szempontjából fontos, hanem az össztársadalmi megújulás tekintetében is. És ugyanígy figyelembe kell vennünk a műveltség alakulását és társadalmi meghatározottságát. Bár a szak- és általános képzés folyamatos reformja szoros összefüggésben áll a kultúra távlati tervezésére irányuló erőfeszítésekkel, az optimális műveltségszint elérését mégsem tehetjük csupán az intézményes képzéstől függővé. Nem szólva arról, hogy a képzés mégoly tökéletes reformja sem szüntetheti meg azokat a hiányokat, melyek például a munka és az emberi érintkezések kultúrájában jelentkeznek. Nem tartozik ide, hogy akár csak vázlatosan is utaljak a kultúrához való egyéni hozzáférhetőség indítékaira, sem azokra a társadalmi feltételekre, melyek lehetővé teszik a kultúra értékeivel való termékeny emberi viszony kialakítását. A művelődéshez való hozzáférhetőség azonban elsősorban azon múlik, mjlyen mértékben tudjuk felszámolni azt a megosztott társadalmi-gazdasági gyakorlatot,. mely egyfelől a kulturális esélyegyenlőtlenséget teremti meg, másfelől pedig — a társadalmi munkamegosztás következményeképpen — a „specializálódást”. A munkamegosztásból következő túlzott szakmai specializálódás nemcsak az egyes embereket darabolja szét, egy-egy feladat részletmunkásaivá, hanem a kultúrához való hozzáférhetőséget is gátolja. Ezért is elengedhetetlen a kultúra és a gazdaság viszonyát az átfogó társadalmi tervezés oldaláról vizsgálni. Nem feledkezve meg arról az alapvető tényről, hogy a kulturális beruházásoknak az ösz- szes infrastrukturális beruházáshoz való arányán éppúgy szükséges változtatni, mint a szabályozó rendszeren. Erre biztató jelek már érzékelhetők az utóbbi időben. Dr. Kerékgyártó István Címerszerű csüngő (XVIII. század) Forgó, szintén a XVIII. századból Ismét a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában vannak azok az Esterházy kincsek, amelyeket 1948-ban egy betörés alkalmával loptak el a közgyűjteményből. A visszakerült anyag értékelését és feldolgozását most kezdik el a szakemberek, majd áprilisban időszaki kiállításon mutatják be a közönségnek
