Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. FEBRUÁR 23. lArckénvazlatl Évtizedek a közösség szolgálatában — Épp az este mondtam apjának, nem elfelejtettem annak a csinos barna asz- szonynak a nevét, aki az ötvenes években járt hozzánk az MNDSZ-től, Pestről? Hát már ilyen az em- ben, ha gyorsan futnak fölötte az évtizedek. Aztán ugye, csak nagy kár és a mi kárunk, hogy annyi, de annyi írásos emlékűnk elveszett. Itt van ni, valahogy megmaradt a régi névsor, meg ez á jegyzőkönyv, de hát ezek is már az ötvenes évek végéről. Pedig az én emlékeim, a legkedvesebbek, a fölszabadulással egyidősek! Kisújszállás, Honvéd utca 16, Szilágyi Lajosék háza. Ketten élnek már csak a tágas otthonban, három gyerekük családos, a kun városkában találta meg a boldogulását. A héten sok látogatója volt Szilágyi Lajosné született Szél Juliannának. Nem csoda, február közepén mindig sok a vendég. Nyomukat karcsú szálú szegfűk, illatos tulipán, jácint mutatja. Juliskát köszöntötték. Nemcsak a gyerekei, az öt unokája, hanem sok jó barát, egykori harcostárs, kenyeres cimbora. Juliska szép rendben, nagy nylontasakban tartja munkásélete emlékezetes papírjait. Oklevelek, emléklapok ezek többnyire. Mind azt bizonyítják, amit ma is vall: érdemes a közösségért a társadalomért dolgozni, s amíg él az ember, tegye a dolgát legjobb tudása, ereje szerint. — Egy nyolcgyerekes kun iparoscsalád gyereke csak úgy élt, mint én, meg a testvéreim. Voltam tízévesen kiszolgáló, utóbb pesztra, aztán szobalány, szolgáló. 1937- ben, hogy házasságot kötöttünk, volt öt pengőnk, meg egy háromliteres bődön, zsírral telten. Aztán ’38-ban érkezett Lajos fiam, ’39-ben Juliska lányom, végül ’41- ben Erzsikénk. De akkor már házas család voltunk, bankkölcsönnel egyszobás házat vettünk, hogy fejünk, gyerekeink fölé fedél legyen, saját. Szótlanul hallgatja, csak szeme villanásával éli vele a múltat a párja. Szép két ember, arcukon hordozzák az emberséget, a megértést. — Hát így élni, dolgozni, csak megértő családban lehet — találja ki gondolatom. — Először a férjemmel indultunk, a Népfront mai ’48-as körében alakítottuk meg a II-es számú párt- szervezetet. A férjem 1945 januárjában, én utána februárban, épp most negyven éve léptünk a pártba. És attól kezdve a sorsunk meghatározott lett. Ma is mondom, csak így szabad, csak így jó élni, s csak így szabad emlékezni. 1945 tavaszán a kisúji lányok, asszonyok ott a párt- szervezetben döntötték el: megalakítják a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének helyi szervezetét. — Az alapító, Nagy Emi jött: gyere közénk Juliska, segítsél! Persze, hogy mentem. Kultúrműsort rendeztünk, a kaszinó minden este megtelt. Szavaltak, énekeltek a kicsi gyerekeink. Aztán a fiatalok kultúrgárdát alapítottak, de sok szép, emlékezetes este volt együtt. Mi nagyon szerettük egymást, a közösséget, a közös célokat. Igaz, apjával felváltva mentünk esténként, mert a gyerekeket nem hagytuk magukra. Hej, sokszor elgondolkozom azon is, de sokszor csak este láttam, láttuk őket, hisz’ apjuik ’45- ben a kisúji határ három felében Varga Illésékkel mérte a földet, aztán meg a földmívesszövetkezetben dolgoztunk mind a ketten. Nem is akárhogy ám! Estig a földszövben, hajnalban a Petőfi Tsz földjén kapálni, nyáron délután ugyanott kévét szedni! Onnét emeltek ki, a földmívesszövetkezet- ből, s lettem városi MNDSZ- titkár. Szilágyi Lajosné már tíz éve nyugdíjas. Munkásélete utolsó évtizedeit a tanács szolgálatában töltötte. Mint tanácstag és mint tanácsi alkalmazott. Betegség csak egyszer talált rá, hónapokig törött lábbal feküdt, s akkor szólt, a városi pártbizottságiban ott már a fia, Lajos, a mezőgazdasági mérnök, hadd folytassák a gyerekek, amit anyjuk, apjuk elkezdett. Mégse mondja senki ma se nyugdíjasnak — a közéletből, a társadalmi munkából nem nyugdí- jaztatta magát Bizonyítja a három aranyjelvény, amit társadalmi munkáért kétszer a megyei tanács, egyszer a városi tanács ítélt oda neki. A Munka Érdemrend bronz fokozata volt egészen szülővárosa felszabadulásának negyvenedik évfordulójáig a legnagyobb kitüntetése. Akkor, tavaly október nyolcadiikán a város tisztelte meg, a legnagyob- bal, amit helyben kiérdemelhet az ember-. Kezében a gyönyörű diplomával mondja: — Hát az biztos, nő még nem kapta meg, az első vagyok, aki a városért kitüntetésben részesült. Nohát, örültem is nagyon, mert adni a legjobb a világon, de ha az embernek kalapot emelnek, ha elismerik az évtizedek szorgalmát, akkor ugye az gyönyörű? És ón egy tudatlan asszony voltam, akit az élet nevelt és iskolázott. Jó körben, okos elvtársak, barátok, megértő családi körben ennyire jutottam. Gondosan minden oklevelet, emléklapot visszarak a helyére. Elteszi a megsárgult régi papírokat. Ha nem tudnám, hatvannak se nézném. Szép, sima arca van, s hihetetlenül gyors észjárása. Az ember azt hinné, épp pár percre hagyta félbe mindennapos munkáját, rögtön siet vissza, a dolgára. — Mert az akkor jó, s élni akkor szép, ha az ember nemcsak mondja, hanem éli is: amíg kettőt lépni tud, egyiket a családjáért, másikat a közösségért. Nekem ezelőtt negyven évvel szóltak: Juliska, segítsél, gyere! Nekem máig szólhatnak, s hívás nélkül is megyek, szívesen. Mit csináljak? Erre nevelt az életem! Sóskúti Júlia síneken Hóban, fagyban, hidegben. Képeink a MÄV Jászapáti Fűtőházfő- nökségen készültek Madarasiak, akik maradnak A gyökerek erősek, de elszakadhatnak — Visszaköltözőket Kunmadarason? Ezerwattos égővel kereshet! — legyint Karcag határában fölvett hu- szon-harminc körüli stopo- som. — Néhány nevet kigyűjtöttem magának — fogunk kezet később a tanácsházán Nagy Balázzsal, az igazgatási csoportvezetővel. — Rajzolja föl nekem Madaras utóbbi negyedszázadának demográfiai képét! Fogyóban vagy növekvőben a lakosság jelenleg? — Az 1960-as népszámláláskor 8484, 10 évvel később 7117 — ugye könnyű volt megjegyezni? — ember lgk- ta Kunmadarast. 1980-ban hatezerkilencszáznyolcvanan voltunk, mosit hatezerhatszáz- hatezerhétszáz között lehetünk. — Ezek szerint nyugodtan beszélhetünk elvándorlásról. — Igen. Gondolom az okokra kíváncsi. Munkaalkalmat kizárólag a tsz kínál, az emberek — különösen a fiatalok — az iparba vágytak. Pest környékén — Gyálon, Halásztelken, Érden — sok olyan utcát talál, ahol madaras! kunok sorban a szomszédok. Hogy most mi a helyzet, azt találóan a „stagnál” kifejezéssel jellemzi az igazgatási csoportvezető. Mi volt és mi várható? — ennek igyekeztem nyomába eredni. Ezért kérdeztem olyan fiatalokat, akik már otthon is, másutt is kipróbálták, aztán valami mégiscsak hazafelé kormányozta szekerüknek rúdját. De mitől állt meg az elvándorlás? Faggassuk tovább a tanácsi szakembert! — A fiatalok megpróbálnak elhelyezkedni a környék — Hát akkor miiért jött haza? — Meguntam az utazgatást, a munkásszállásokat. Nem szeretem a zsúfoltságot, a rohanást. Itt nőttem fel, itt ismerek mindenkit. — Na, de a kereset, a lehetőségek....! — ’78 szeptemberében nősültem, itthon — pattintja fel Imre a cselekvés mélyebb mozgatórugóit. — Hetedikes volt Beatrix, amikor megismertem. A nagyobbik lányom 6 éves, a kicsi 3 hónapos. Tavaly kezdtünk építkezni a Batthyány utcán. — Segítség? — A feleségem gépírónő a tsz-ben. Az ő munkahelye 40 ezer, az enyém 32 ezer forint kölcsönt adott, egy százalékos kezelési költséggel. Cserébe 15 évet írtam alá. Meg segítettek a sógoraim, a brigádtagok. Sugárban „köpi” a szikrát a köszörű a lakatosműhelyben. Szél Ferenc leteszi a vasat, egyik kezével a kapcsolóhoz nyúl, a másikkal a védőszemüveget tolja föl a homlokára. Harmincéves. — ’69-ben mentem föl ipari tanulónak. Építőgépszerelő lettem a KÉV-Metrónál, aztán átléptem a budapesti Füszérthez targoncakarbím- tartónak. A katonaság után próbálkoztam itthon elhelyezkedni. Nem sok lehetőség közül válogathattam. Ide jöttem egyből a szövetkezethez. — Bevált? — Rossz üzlet volt! — így a bosszús summázat. — Sok a munka, kevés a pénz. A .^gazdasági válság” ugyancsak hat Madarason is, csakhogy ezt mi közvetlenül a bőrünkön érezzük. Huszonhárom hetven az órabérem, — Maga madarasi? — Tősgyökeres. — Sose vágyott el? — Bevallom előfordult. Amikor a gyerekek közép- iskolás korba értek. — És? — Mindkettő más-más kollégiumba került, jó helyre. Én meg maradtam. üzemeiben; a berekfürdői üveggyár, kunhegyesen a híradástechnika, Karcagon a Hajdúsági Agráripari Egyesülés tápszergyára és a SZIM kínál munkalehetőséget. — Milyen oda a közlekedés? — Nagyon jó. De hadd folytassam! Ma is ingáznak Madarasról vagy hatszázan jóval messzebbre, főleg Pestre, az építőiparba. Azoknak könnyebb, akikért vállalati különbusz jön hétfőn hajnalban. Több időt tölthetnek itthon, kényelmesebben utaznak, mint vonaton, ök nemigén szándékoznak lakóhelyet változtatni. Kun Imre 26 éves fiatalember, most éppen targoncavezető a „KTSZ”-ben, azaz — legyünk pontosak — a Vas és Elektromos Ipari Szövetkezetnél. Idehaza kezdett dolgozni, majd ’75-től ’78-ig ingázott. — Ugyanitt dolgoztam, a szövetkezetben, mint szerelő. Egyre kevesebb lett a munka. A végén azt ajánlották, állja be segédmunkásnak a kőművesek mellé. Ennél jobbat tudok — gondoltam — és nem bántam meg. Fölmentem Pestre, a posta építkezésein megkerestem az öt, öt és félezret. Jó hét éve jöttem vissza, de itthon még most sincs meg annyi! egy takarítónő többet keres. A városi munkástól nagyon el vagyunk maradva más téren is. Madarason van egy mozi, meg egy művelődési ház. — Hát ebből a fizetésből nem is vágyunk annyira szórakozni! — szól közbe az ugyancsak „megtért” Molnár Imre. ö huszonhat éves. — Pesten tanultam ki a szakmát, aztán hazajöttem lakatosnak a tsz-be, de csak visszafordultam. — Hogyhogy? — Megcsillant a „nagy lehetőség”. Hűtőtornyokat építettünk, szereltünk. A katonaság után géemkáztam is, abból a keresetből tudtam hozzáfogni az itthoni építkezéshez. — Tehát itthon.... — Igen. Néztem ugyan telket Dabason, de a feleségem nem egyezett bele a költözésbe. Hát most nyito- gathatja a borítékot! A múlt hónap végén fölírhattuk a kéménybe, hogy én vittem haza többet, mint ő; háromezer hármat! Egyébként 2 900 az átlagom. — Hát akkor....? — Ha beköltözünk és az építkezés nem viszi el az időmet, átjárok majd én is Karcagra, vagy Kunhegyesre. — Mondhatjuk, hogy nem vágyik már el Kunmadarasról? — Hát, csak nem szeretném eladni a házat, amit nagynehezen összehoztunk. Porkoláb Dezső a „végeken” áll őrt; 33 évesen «vár- vezető-helyettes a termelő- szövetkezet téglagyárában. Debrecenben végzett, építőgépész üzemmérnök. Nem a fél, majdnem az egész országot bejárta. — Egy mammutvállalat- tal, a Vegyépszerrel kötöttem tanulmányi szerződést a főiskolán. A gyár „mérnökóvodájában” végigjártam a cég munkahelyeit: Szeged, Petőfibánya (Selyp mellett van), Székesfehérvár és a vállalat budapesti központja voltak az állomáshelyek. A feleségem is feljött utánam Pestre. Albérletben laktunk. Újsághirdetésre kerekedtünk fel a Győr-Sop- ron megyei Beledre. Gépészeti osztályvezető lettem a Cementáru Ipari Vállalatnál. Ott már kezdtünk megmelegedni, amikor a kun- madarasi szövetkezet állást hirdetett. A szülők is nagyon hívtak, hiszen mégiscsak az ország másik végében laktunk. — Jobb lett-e itthon? — Hát a szövetkezet nem jött be. A tsz-ben már jobban keresek, a vezetők is másként számítanak rám. A szüleim portáján építkeztünk. Megvan a családi nyugalom, a munkahellyel is elégedett vagyok. Munkahely kellene — És az igények? A nagyvárosok után hogy érzi magát egy értelmiségi Madarason? — A szolnoki, a pesti társulatok nívós előadásokkal jöttek a művelődési házba, igaz nagyon kevés néző gyűlt össze. Nyáron jobb. Kocsival köziéi Abádszialók, Berekfürdő. — De milyen lehetőségei vannak egy mai kunmada- rasi tizen-huszonévesnek? — Nem rosszabbak, mint az országban bárhol, a hasonló adottságú településeken felcseperedőknek. Igaz, középiskolába ingázniuk kell. — Akad-e itthon szakmunkástanuló? — Igen. A tsz-ben néhány fiatal. Mezőgazdasági gépszerelők, lakatosok lesznek. Egyetértünk Porkoláb Dezsővel abban, hogy a madarasi fiatalok sincsenek rosszabb helyzetben a más, hasonló adottságú településeken élőknél. De ez csak így, önmagában igaz. — hogy messzebb ne menjünk — bizony rosszabb a helyzetük, mint mondjuk a hatvanas évek ottani fiataljáé. A madarasi gimnáziumban 1972-ben érettségizett az utolsó osztály. Aztán munkahely kellene, mégpedig jól fizető, közeli. Tavaly a tápéi háziipari szövetkezet indított egy gyékényfonó. tanfolyamot. Tizenöten végezték el — férfiak, nők vegyesen — mindannyian otthon dolgoznak. Ez is valami. A gyékényfonóknak nagy dolog, mert munkához, keresethez jutottak. De az „egészhez” képest mégiscsak csepp a tengerben. Kiváló adottsága ma a településnek, hogy a földgáz 1969-ben elérte határát. Éltek a lehetőséggel a közületek, gázzal főznek, fűtenek vagy másfélszáz családi házban is. Az OTP-társasházak, az új szövetkezeti lakások mind gázfűtésesek. Hogy is mondta az igazgatási csoportvezető? A lakosság száma napjainkban „stagnál”. Nem fogy, de nem is nő. Azaz, az emberek várakozó álláspontra helyezkednek. Mert szerintük a „helyzet stagnál”. Sok mindent jelenthet ez; egyhelyben topoáást, állóvizet, vagy felkészülést valami lendületes nekirugaszkodáshoz. Utóbbinak jelei — egyelőre — halványan látszanak. Pedig a gyökerek — tegyenek bármilyen erősek lis — láthattuk, elszakadhatnak. Egri Sándor Kunok Pest környékén A városi munkástól...
