Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. FEBRUÁR 2. Irodalom» művészet 9 Ágh István: Reggeliznek a madarak Ez a korai ablak rám tár egy péter-páli hajnalt, madaraim kimaradnak az égből, akár telefonszámos naptáramból halottaim, kereszt -{--re, minden madár ia földön, billegős galamb sétál, a rigó hármakat ugrik, az a kis szeleburdi veréb is köztük szürkül, sürgős reggelizés, amíg teázgatok száz rózsaszín kukaccal lett feketébb az udvar, a fmacska kefe-sámli, aztán meg a törpe párduc hátulról a galambra micsoda kedves ragadozás! dúlás. ölés, falás, egészségiekre! föl a fára! s velük emésztenek a fák, de nagy békére van ikilátás! harangszóig a szél is áll. Szepesi Attila: Limlomok dicsérete „Szeretem a tárgyakat, hallgatag társakat...” J. Wolker Váza patak-kimosta hús anyag örzöd-e a lábnyomokat sárkányok csigolya-sorát hegyomlások iszonyatát Gyűrű az ékköve most nem ragyog tompa tükörfényébe nézek és gyúlnak izzó távolok szemsugarak hellaszi-kékek Telefon nem csöng most senki nem üzen az éteren át sehova kagylójában a hang pihen a tárcsán egy pók fut tova Gesztenye az asztalon mint ősbölény áll dermedten és mozdulatlan körülötte az odvas éj árnyakkal-sürgő téli barlang most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdében már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy telefont, amitor ... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackiból csak szól. csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza, anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, -mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gomlbócos-nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? A Petit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, köbben mintegy véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyl ja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, mondom óvatos izgalommal, rendben? A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót. Most már csak az intézmény zt mesélik, élt egy furcsa kis ember a városban. Gyerekkorában szeretett külön utakon járni. Alkonyaikor néha magányosan kóborolt a békató felé, olyankor, ha mások már hazaindultak. Halászni arra nem lehetett, nem volt más a réten, csak a soha ki nem száradó, békanyáltól zöld felületű víztükör, meg óriási, repedt törzsű fűzfák. Sötétedéskor, ha feltámadt ott a szél, kísérteties, távoli hangon zúgott és jajgatott. Olyankor már nem volt kedve senkinek ottmaradni. Lehet, hogy a hang tovább sírt ennek az embernek a lelkében évek múlva is, mert néha egészen furcsán viselkedett. Volt. hogy eltűnt hónapokra, aztán úgy bukkant fel megint, mint aki átaludta az eltelt időt. A szeme ismeretlen boldogságtól csillogott, és valami bölcs, nyugodt mosoly ült a szája sarkában, ha kíváncsiskodók kérdéseire felelt. A válaszok persze nem világosítottak fel senkit afelől, merre járt, amióta nem látták. Olyat is mondott, hogy dolgozott, de hogy mit és hol, arról nem beszélt. Az emberek úgy gondolták, örökölhetett valamit, abból él, mert munkahelye sem a városban, sem a környéken nem volt, mégis fenntartotta magát, ha szerényen is. Egy kis házban lakott, egyedül. Nem lehetett belátni az udvarára, mert szürke kőkerítés takarta el. Néha, estefelé, nyitott ablaknál hegedült, és olyankor megálltak kint az emberek. Volt azokban a dallamokban valami az esti szél jajongásából, az erdő zúgásából, és a fák közt megbúvó madarak hangjából. Egy kisgyerek azt mondta, málnaíze van a hegedű szavának. Olyan, mint amikor nyáron nagyon süt a nap, a bokrokon langyosak a málnák és édeseik. Kinevették. Úgy látszik, bolond ő is. mint az ember, aki az ablaknál hegedül. A szemébe nem mondták a férfinek, erősebb nézése volt, minthogy meg merték volna tenni, ha szemben álltak vele, de a háta mögött bolondnak tartották. Mi egyéb lehet, aki mindig mást csinál, mint a többiek? Egyszer árvíz volt a városnak abban a részében, ahová a hegyekből sebesen lezúduló patak iramlott. Tavasszal kiöntött a víz, és befolyt a házak pincéjébe, menteni kellett az embereket, mert egyik-másik régi épület összedő- léssel fenyegetett. Akkor megjelent a hegedűs is. Éjfélig segített a károsultak holmiját kihordani a teherautókra. Kicsit szégyellték magukat azok, akiknek segített. Szégyellték, mert olyan sokszor lebolondozták. Megkínálták borral meg kaláccsal, de ő nem fogadta el. Mosolygott, és dolgozott tovább, amíg szükség volt az erejére. Ütána megint eltűnt, egy ideig senki nem látta. Valami barátja vagy rokona felkereste nyaranta. Szerették volna tudni, ki az idegen, de a bolond erről sem mondott érdemlegeset. Arra is gondoltak, talán ez az ember küld neki néha pénzt, mert jómódúnak látszott. Finom holmikban járt, és a foga közé szorított kurta pipájából illatos, drága dohányfüstöt eregetett. Az az igazság, hegy erre a különös lakójára a városnak már csak az öregek emlékeztek. Ha mesélni kezdtek róla, talán csak azért, mert eszükbe jutott az erdei kunyhó, amelyben egy őszi délelőttön holtan találták. Ha megkérdezte valaki a hallgatóságból. merre és hol van az a kunyhó, ingerülten pillantottak a közbeszólóra, és azt felelték, régen nincs már a helyén. Lerombolták. Hogy miért? Hát mert... lényegében a kunyhó meg is maradhatott volna, de akkoriban olyan nagy volt a megdöbbenés, hogy egészen természetesnek vették a kunyhó megsemmisítését. — De miért? Hát igaz. Ha már elkezdtek mesélni, végig kellett mondani. Az úgy volt, hogy rőzseszedő asszonyok felfedezték a megritkult ágak között a kunyhót, és bekukucskáltak az ablakán. Megnyitották az ajtót, engedett, hát beóvakodtak. Akkor pillantották meg azt az embert az ágyon feküdni. Napok óta halott lehetett már. Sem öreg, sem beteg nem volt, mindenki úgy gondolta, talán tett magával valamit. Evett olyat, amitől elköltözött a másvilágra. Ahogy életében nem értették, halálát sem firtatták sokat. Senki nem tudta, mit miért csinált. Az asszonyok riasztották a hatóságokat dél felé, és amikor a hivatalos emberek is ott topogtak a deszkapadlás kunyhóban, csak akkor figyelt fel valaki a falaknak több rétegben nekitámasztott festményekre. A szájuk is tátva maradt, amikor a képeken a várost látták, és saját magukat. Ott volt az árvízi mentés is egyiken, a piszkosan kavargó víz, a benne lábaló, elkeseredett emberek, motyókkal. bútorokkal megrakott teherautók. Mire kiteregették a kunyhó körül a színes vásznakat, az egész város megelevenedett körülöttük álmos délutánjaival, vasárnapi nyüzsgésével. Templombajáró vasárnap reggelek, téli alkonyok a kéményekből alacsonyan szálló füsttel, mely szétterült a város házai fölött, mint egy szürke nagykendő. Az első órában gyorsabban dobogott a szívük, a festményeket látva, aztán valami bizonytalanság kezdett eluralkodni rajtuk. Megmagyarázni nem tudták, de volt azokon a képieken valami, amitől egyszercsak feszengeni kezdtek mindannyian. Valahogy több volt rajtuk, mint az életben, mint ami bennük, az emlékeikben. Több, de sajátos módon kellemetlen is, feszélyező. Hogy jobban megnézték a vásznakat, nem is volt olyan, amelyik ne váltotta volna ki ugyanazt a kellemetlen érzést. Mindenesetre beszállították őket a tanácsra. Úgy tervezték, kiállítást rendeznek belőlük. Egyízben még az is felvetődött: a keskeny utcácskát, melyben a festő háza állt, elnevezik róla. Aztán az a feszengető érzés lett úrrá rajtuk is, mint a városban mindenkin, aki a kép>eket jobban megnézte. Rossz lett a szájuk íze, és elzárták a vásznakat egy szekrénybe. Akkor még úgy volt. hogy gondolkodnak kicsit, mit csináljanak velük, de ahogy múltak a hetek, furcsa változást kezdtek tapasztalni magukon az.emberek. Ahogy élték megszokott életüket, járták a város utcáit, belenéztek otthon a tükörbe, már nem a saját szemükkel látták életüket, szokásaikat. önmagukat — hanem a festőével. Elromlott a kedvük tőle. Zavarba jöttek, valahányszor a bezárt szekrény eszükbe jutott. Aztán egy tanácsülésen valaki felvetette, hogy talán meg kellene azokat a vásznakat semmisíteni. Ez a város is csak olyan, mint akármelyik. Megy az élet a maga kerékvágásában, vannak hibák is, de hol nincsenek? A kép>ek azonban hamis oldalról mutatják be az egészet. Sose lehet tudni. Még kellemetlenség is lehet belőle, ha később elemezgetni kezdik ezeket a festményeket. Kaptak a javaslaton, a festménypusztításnak egyetlen ellenzője sem volt. Így történt, hogy elégették a vásznakat, és a nagy buzgó- ságban ezidőtájt rombolták le az erdei fakunyhót is. A városblli kicsi házat árulta egy ideig az illetékes hatóság, de nem akadt rá vevő. A következő év nyarán megjelent az a rokon vagy barát, aki a festőt szokta látogatni. Kérésére kinyitották a házát, és hagyták, hogy megszálljon benne arra ap»ár napra, amit itt akar tölteni. Megmutatták neki a sírt is a temető egy félreeső zugában, aztán magára hagyták, hadd tűnődjön barátja rejtélyes életén és halálán. Egy napion az idegen felkereste a város vezetőit, és a képek felől tudakozódott. Mindenkit meglepett, hogy ő már a festő életében látta őket, de azt mondták neki, rajta kívül senki más nem tudott róla, hogy az a különös ember piktorkodott is. Megtalálták az erdei kunyhóban, eltemették, de képeket senki nem talált. Hogy a kunyhó? Ügy látszik elhordták az emberek, miután gazdátlanná vált. z idegen elutazott, és a dolog feledésbe ment. Később a városbéli kis házat is lebontották, nyoma sem maradt annak, hogy élt itt valamikor egy bolondos- ember, aki különös dallamokat heged ifit néha, estefelé. Illetve mégis. Az öregek emlékezetében ott motoszkál, és hol egyik, hol a másik kezdte el: — Te, emlékszel még a bolondra? A fiatalabbak felfigyeltek, így hát végig kellett mondani. A békató, az megvan még. Ugyanolyan, mint akkoriban lehetett. Estefelé most sem járkál arra senki, mert furcsa és- fájó hangja van ott a szélnek. Felborzolja a fűzfák levelét, panaszkodik a mozdulatlan, fekete víztükörben. Bán Zsuzsa írása a Központi Sajtószolgálat 1984. évi Drózapályázatán ni. dijat nyert novella kategóriában. *■■■ ■( számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk nápi- rendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akinek gyereke van, arra könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A pjalackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről-piercre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet, hogy soha többet. Mert már tudom, mi volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok látott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a sarkokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépc.söházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. Dehát az ő ablakuk előtt nem ballag el senki. A ház előtt a piádon se ül senki, nincs is piád. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél, talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólon- gatni, de senki sem felelt, márpi- tyergett, de senki se szólt rá, már sírt, de senki se törölte le a köny- nyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklóit, a szörnyek körvonalai elködösül- tek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyerek nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint felhívni? Mert az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni... Miért nem írod föl? De hát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsopiortos vagyok az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. Hallania Erzsébet írása első díjat nyert tárca kategóriában a Központi Sajtó- szolgálat 1984. évi prózapályázatán. Összeállította: Rékasy Ildikó Pusztulás után Irodalmi oldalpárunk képeit Zala Tibor knunkáiból válogattuk Bán Zsuzsa: m • N, Ének egy bolondról
