Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. JANUÁR 12. 8 Irodalom, művészet gyetlen cimborám! Sokat gondolunk rád, s a minapában megszületett a családi elhatározás, hogy meneszteni ezt a levelet. Látogass meg bennünket kies vidéki magányunkban, add át magad egy kis gondtalan gyönyörnek, szippants egyet a benzingőzök után a jó falusi levegőből, s tudom, Istenem: üdült lélekkel távozol! Most virágzik az! akác, tele a határ illattal; tépd ki magad egy napra a főváros emberzsivajából, és merítkezz meg szerény, de csendes otthonunk tisizta légkörében. Elvirácska is szeretne már látni, s azt ígéri: kolozsvári káposztával vár. Egyszóval: amint akad egy facér vasárnapod, tisztelj meg bennünket. U. i.: Mondanom sem kell, én is alig várom, hogy újra láthassam azt a hülye, vigyori pofádat. Árpád Lett egy „facér” vasárnapom és elutaztam. Boldog és türelmetlen várakozással bámultam ki a hajnali vicinális ablakán; legszívesebben leugrottam volna, hogy gyalogosan közelítsek a csipkés gerincű, távoli halmok irányába, ahol utam végcélja volt. A jegenyékkel szegélyezett, kicsiny állomáson Árpád karjaiba futottam, s az álmos szemű parasztutasok ámulatára fel-felkap- tuk, jól megropogtattuk egymást, miközben azt kiabáltuk: — Pá-pámm! Pá-pá-pá-pám! Afféle harci üvöltés volt ez, öngerjesztő artikuláció, mint a sámánok éneke. Szavakkal már ki- fejezhetetlen belső feszültséget jelzett: a diákéVék szertelen kan- murijait, idézte. Ám úgyszólván csak erről a jelszóról ismerhettem fel Árpádot, mert egyebekben alig hasonlított hajdani önmagához. Rosszul szabott zakója még inkább elárulta a kappanhájat, s kihullott haja helyén szeszélyesen dimbes-dom- bos koponyaforma fénylett, amely teljesen idegen jelleget adott a megzsírosodott, felpuffadt arcnak. Mindez azonban nem csökkentette bennem az örömet; vidáman öleltük egymást és trappoltunk hazafelé, hogy mihamarabb meg- oszthassiuk mámoros érzéseinket Elvirácskával is. Ha Árpád kivetkőzött korábbi formájából, akkor Elvirácska maga volt a megtestesült metamorfózis. Egész biztosan díjat nyert volna valamilyen átváltozás-versenyen. A hajdani rózsás arc mostanra rezessé lett; az egykor karcsú termet megvastagodott, akár egy úthenger. Az volt az érzésem: behorpad a föld a léptei alatt. Jobban meglepett azonban, hogy ennek a két embernek az egyénisége is döbbenetesen elváltozott. Híres, diákszerelem és diákházasság volt az övéké; róluk lehetett volna mintázni valamennyi diákházasságot — a hozzátartozó bűbájossággal, bohémséggel, cifra nyomorúsággal. Harsogó természetesség, nyíltság, őszinteség jellemezte őket akkortájt — de mára mindez semmivé lett. Ellenszenves pedantéria, undorító tisztaság taszított minden irányból. Undorított ez a tisztaság, mert embertelenül steril, heréit életet jelzett, vagyis: élettelenséget. A fotelok huzataira húzott huzatokra is nylonhuzatot húztak . . . Egy halottasház, egy kripta díszlete volt a bútorzat. S a tengernyi horgolás, amelyeket szintén nylontasak- ba burkoltak, nehogy bepiszkolódjanak! Mielőtt a szobába léptem, papucsra kellett cserélni a cipőmet. Ittam egy pohár vizet, s a padlóra hullott csöppeket azonnal feltörölte a háziasszony. Rágyújtottam és az udvarra kellett mennem, mert nem volt a lakásban hamutartó. És úgy tűnt, hogy ők boldogók ebben a kórtermi létben. „Édes Elvirácskám”, „aranyos Árpádkám” — állandóan ez járta. Merő szertartás volt, amit műveltek: nyálkás, negélyes, hazug volt a beszédjük. Ügy tűnt, mintha egy sematikus regénybe mozognék, ahol minden szabályosan zajlik, mert beprogramozott parafadugó van az emberek fejében agyvelő helyett. Vártam, hogy mikor pukkan ki belőlük a fékevesztett röhögés, mikor leplezik le ezf a kedvemért kitalált marháskodást — ám hiába lestem a felszabadító pillanatot. Növekvő rosszkedvvel üldögéltem köztük, s tűrtem, hogy ..Árpádka” megmutogassa a fotókat, amiket „Elvirácska” készített Jugoszláviában. Végighallgattam Karády-lemezeiket, s megettem El- virácska túlcukrozott kompótját. Akkorra azonban elegem lett. — Tinta nincs? — tekintettem körbe. Árpád összerándult, mint akit farba rúgtak, s alamuszi képpel pillantott feleségére, aki viszont felfújta magát. ' — Nincs—jelentette ki — Ügy tudom... talán egy üveg . .. hebegett Árpád. Elvira azonban közbevágott: Csák Gyula: Pá-pámm — Azt az ebédhez vettem. Akkor majd kaptok egy pohárral. Egyébként itt nem lesz részeges- kedés! Ha azért jöttél, hogy vedeljetek, akkor már vissza is fordulhatsz. — Meghülyültetek? — tekintettem rájuk elképedve. — Komolyan megsértődöm. — Sértődsz, nem sértődsz, itt ez a helyzet. És ezt te sem fogod megvátloztatni! Otthon azt csinálsz, amit akarsz, itt ez a rend. — Kérlek szépen — szólt közbe bizonytalanul és továbbra is alamuszi ábrázattal Árpád —, az a véleményünk, hogy az alkohol a legszörnyűbb méreg, ami valaha is pusztított az emberek között.. . Volt idő, tudod, amikor én is nagyon belemerültem ... Csak hálás lehetek Elvirácskának, aki átsegített a nehézségeken. Mert Elvirácska a legcsodálatosabb feleség .. . Én, kérlek, megfogadtam, hogy soha az életben egyetlen kortyot sem . .. Legfeljebb, ha Elvirácska szép keze adja ... Elvirácska összehúzott szemekkel ellenőrizte a szavakat, mintha vizsgázó gyereket hallgatna, s a végén egyetértőén bólintott. Káromkodni vagy sírni vágytam, de legyűrtem indulatomat. Azt ajánlottam Árpádnak: sétáljunk egyet délig. Boldogan pattant és nekivágtunk a poros főutcának. Dúsa Lajos: Füstölgő négy patával Ami nem lehet - csupa dallam. Van, de nincs. Mert ntegfoghatalan. Kezdettől - s míg vagyunk - örökké hív és előttünk válik köddé. A zene is csak csodaszarvas, nincs fölötte nyerges hatalmad és ne is legyen. Hisz úgy messze. lelked mélyéig mi vezetne? Ez nyugalmad, ez velőt rázó sikolyod, fajjal gurgulázó kínod; s ha öröm, álmod álma utólag sajdul rád - hiánya. De így is, úgy is benned jajgat. Nem szolgád, így lehet hatalmad, s törvénnyé emelve a jajszót üzeni kemény moll ban Bartók:- Iszonyit, hogy mozdítsa lelked, hogy pusztulásod ne szeret hesd! Füstölgő négy patával jajgat sorsod mélyén a csodaszarvas. — Akarod látni a harangtornyot? — kérdezte Árpád. — Nem. — Nincs igazad, ha azt gondolod. hogy Elvirácska ... — Menjetek a fenébe . .. Nincs itt valami paraszt, akinek bora van? Itt vagyok az ország egyik híres borvidékén, s meg se kóstolhatom a hegy levét? Megálltam és szembefordultam Árpáddal, aki tűnődni látszott. Nehezen lélegzett, sokáig hallgatott. majd váratlanul köpés fény villant a szemében, és alig hallhatóan suttogta: — Pá-pámm . .. Ugyanakkor a mellettünk lévő házra bökött hüvelykjével — De te menj be. Rólam nem is tudsz, nem hozzám tartozol. Erre jártál, és bementéi... Bementem, a3tán rövidesen egy liter aranyló borral tértem vissza. Árpád ajánlatára egy mellékutcába kanyarodtunk, ott kiosontunk a falu alá, s a vasúti töltés oldalában leheveredtünk. Vége felé jártunk az üvegnek, amikor felpattant Árpád és a töltés tetején nyargalni kezdett, az állomás irányába. Integetett, s kiabált, hogy semmit ne kérdezzek, csak kövessem. Éppen indulásra készen állt egy kis vonat, s Árpád felugrott a lépcsőjére. — Gyere! — kiáltott rám. — Bemegyünk Fehérvárra. Lelkes előadást tartott a mesés helyről, ahová most elvisz. Fehérvárra érve azonban mást gondolt. — Édes egyetlen cimborám, csak most az egyszer, most egyszer utoljára tedd meg, amit kérek, s vigyél el Pestre. Nyolc éve nem jártam Pesten, megőrülök, ha most nem mehetünk oda ... Éppen csak fussunk be a Délibe, aztán fordulhatunk vissza, de látnom kell azokat a házakat, érez- nem kell az atmoszférát, csak egy pillantásra, csak egy szippantásra vigyél fel. Utólag mindent megfizetek, elküldöm a pénzt postán, de tedd meg ezt a -kedvemért, drága egyetlen cimborám. Felléptünk a Pestre induló vonatra, bevettük magunkat a büféskocsiba és Pestig söröztünk. Pestre érve újabb, s még újabb kívánságai támadtak. Minden helyet látni akart, ahol valaha megfordult. Most már nem kért, követelőzött. Az izgága részegek' fajtájából való volt, nem győztem elhárítani a fejünkre zúduló veszedelmeket. Nőket szólított le, járókelőkbe kötött bele, s kétszer majdnem megvertek miatta. Erőszakkal átcipelt a piros jelzésen, s ott helyben kifizettem a rendőrnek az ötven forintot. És örülhettem, hogy ennyivel megúsztam. — Pá-pámm! Pá-pá-pá-pámm! Növekvő hangerővel üvöltötte az emberek fülébe, s mikor nagy nehezen taxiba tuszkolhattam, ösz- szeveszett a- sofőrrel, aki rövid úton kitessékelt bennünket. Sírva borult a nyakamba, és minduntalan azt hajtogatta: élete végéig hálás lesz nekem. Késő este lett. mikorra visszacipelhettem a pályaudvarra. Gyűrötten, mocskosán, büdösen kapaszkodtunk a vonatra, s most már csak azért itattam, hogy teljesen megsemmisüljön az alkohol hatása alatt, könnyebben kezelhessem. Nem haragudtam rá — inkább szántam. A nap folyamán elhul- lajtott zavaros szavaiból megértettem, hogy nagyon boldogtalan emberek ők. Nincsen gyerekük, nincsen semmilyen igazi életrogram- juk, ezért találják ki a mesterséges programokat, amelyekkel aztán megnyomorítják magukat. Homeopata gyógymódokat alkalmaznak : minduntalan ross/.abbal gyógyítják a rosszat. lvirácska egy szót sem szólt, amikor hajnal felé behúztam Árpádot a szobába, és a díványra fektettem. Idétlen magyarázatba kezdtem, önmagamát ostoroztam. Árpádot mentegettem, de tisztában voltam vele. hogy fölösleges. Köszöntem, aztán eljöttem. Kiültem az állomásra, és néztem a távoli halmok csipkés gerincét, hallgattam a hajnali csendet, szívtam az ákácok illalát. hogy élvezzek is valamit a jó falusi levegőből, ha már egyszer meghívtak, és ilyen szépért átadhattam magam egy kis gondtalan gyönyörnek. Galambos László: Sárospataky Csaba: Mi At meg át... A fények Tiindérsubában vándorol „Senki se takarjon be téged a fehér fejű hószirom, ezentúl, csak én.” a fehér fejű hószirom. (Beduin házassági szertartás) Mit lát a bolyhos légen át? Ezüst íveken fény gurul. Ezüst íveken fény gurul. Almosak a fények felébred az éjjeli lepke, imáinkat elhiormolták a hegyek. A fény kékjében rózsaszín, Csendben megyek páranyeregben lovagol. rejt ekedre. Páranyeregben lovagol. A székek állnak őrt. Puhán bolyong a rózsaszín. A Nap öléig meg sem áll, A Nap öléig meg sem áll. Ágyadon bordó paplan vakon áll a lámpa. A válladat betakarjam, Meddig szunnyad a Nap ölénj te kezemet védjed. Ha jő a Hold, tovább repül. Felmutatlak hajnalban Ha jő a Hold, tovább repül. testvérednek, a fénynek. A kém A kérő este érkezett, s mint az árnyék, kicsi ajtónyitással lépett az almaillatú szobába. A neszre az ablak felé fordított fotelból habfehér hajú asszony áLlt fel, lesimította meggyűrődött pongyoláját, kezét előre nyújtotta, s úgy ment a férfi elé. — Isten hozta nálam, Sándor — sugárzott a szeme, s arcát mosoly lepte el. — Boldog vagyok, hogy újra látom. A férfi kezet csókolt, majd elgondolkodva szólt: — Hová gondol, kedves Anikóm? Mi boldogság lehet egy ilyen vénember érkezésén? — Bízza rám — kacsintott a nő. — Van benne boldogság. Elég biztosíték éz magának? — felvonta a szemöldökét. — Ha kegyed mondja — szólt az öregember bizonytalanul, s a nyugalmat árasztó cserépkályha mellé telepedett. Nagy nap a mai: asszonykérő. Lánykérőt nem mondhatunk, hol van itt hamvas arcú arának való? Mindketten özvegyek, öregek már, az asszony jóval túl a hetvenen, s a férfi alig innét a nyolcvanon. Egy hónapja ismerkedtek meg a nyugdíjas klubban, közös ismerősük hozta össze őket, s amint tekintetük találkozott, elfelejtettnek hitt fények gyúitak ki az öreg szemekben. Bemutatkozás után a férfi kezet csókolt, s a kézcsók űröket töltött meg, régi érzéseket keltett bennük. A klub- foglalkozáson már egymás mellett ültek, s azon az első estén a férfi engedelmet kért, hogy otthonáig kísérje a fehér hajú özvegyet. Nap nap után találkoztak, a férfi többnyire virággal, vasárnaponként az első osztályú cukrászdában vásárolt finom süteményekkel érkezett az almaillatú szobába. Képesek voltak hosszú órákig, csendben elüldögélni, hiába jött az alkonyati villanyt sem gyújtottak, nem szóltak, emlékeiket mor- zsolgatták, s nem győzték egymásnak bizonygatni: még emlékezni is jobb. könnyebb, ha társat érez maga mellett az ember. Bölcsek voltak, amilyen bölcsek csak a sokat megéltek lehetnek, tudták, hogy évekkel előre már nem tervezhetnek, mert ebben a korban minden nap, minden óra ajándék csupán, és tudták, sietni kell, egybe kell kelni mielőbb, s megosztani egymással a kenyeret arra az időre, ami még hátra van. Az asszony hellyel kínálta a kérőt, s a töpörödött, hajlott hátúvá zsugorodott férfi nehézkesen ereszkedett a fotel öblébe, sálját is magán hagyta, hadd melegítse. Az asszony a hátát a cserépkályhának
