Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

1985. JANUÁR 26. Irodalom» művészet 9 Bede Anna: Rózsák rögök Kapaszkodom szavak, konok. lépcsőibe megmarkolok rózsát rögöt az éjszakák, ezüsthideg fénybokrait a mély a józan álmokat mert minden más örvényes és halálhozó s ha szédülök kapaszkodom vezérlő fényívek parázs rözséibe tűzvészbe mely nem öl csak old jajokba mosolyokba és a szélbe mely nem zúg imát de indulót barát kedves kezébe s az ha el taszít mindenbe és mindenkibe mert egymagám fenn nem maradhatok soká s nem halni vágyom élni csak. s közös gondokba vágyak, zöld f ócskáiba fészkekbe szélvert ágakon kapaszkodom s föld ha reng ha fölhasad fenntart egy hangya egy virág egy szó egy jel s a megcsonkít/1 kövek között felvetem felhős homlokom — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan, és összehajtva visszanyúj­tottam az „igazolványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közö­nyös volt. — Hogy lenne rendbe! — rep- likázott fentről az öreg. — ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel! — kapta elő a ma­gáét. — De ő állami rákász — felel­tem nyugodtan. — Neki másmi­lyen van. — Le van pecsételve? — nyug­talankodott tovább az öregem. — Le. .. Na, nézzük, hogy csi­nálja — szóltam a hallgatag rá­kászra. Eltette a kartonlapot, aztán fel­gyűrte nadrágja szárát, a vízbe gázolt, majd lemerített két mar­kával húzott egy hosszút, s mikor­ra kiemelte, három kis rák csün­gött rajta. A fazékba seperte őket, aztáp újra a víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott, és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mu­tatványát. — Hát halat mivel fog? — kér­deztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón roko­nom. — Mit tudni, nem fog-e ha­lakat is?! — Csak rákot. .. — De ha... mondjuk, halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorogtam. Sej­tettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazol­ványa” — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől ka­pott —, de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Ab­ból, hogy eddig nem szóltam, jó­indulatomat kellett kiolvasnia. Így is volt. ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta. — Hát... azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjára, s a gal­lérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga igy nem sokat fog — legyintett rokonom megköny- nyebbülten. és újratömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmókot. — Meg madárból. —fl síneken túl, a Iák mögött élelőtt tíz óra, s már úgy tűz a nap, hogy hevétől csik­landós izzadság- erecskék folynak alá a hátunkon. Strandszatyorral, pokrócokkal és görögdinnyével a kezünkben bandukolunk az utcán a Balaton felé. Az ég felhőtlen és világoskék, a járda hajlékony, a házak forró tömbök, a SíZén telep széles hátú lovain fehér tajték szegélyezi a hámot. Ilyenkor minden csomag sokkal nehezebb a súlyánál és minden megteen­dő távolság megnyúlik, mint a jól megdolgozott rágógumi a játszadozó, szakállas hippik aj­ka és keze között, ahogy egyik végét kihúzzák, majd gyorsan visszaszürcsölik. Családom fel­nőtt és serdülő tagjait viszi, hajtja előre a zöld víz látomása, a hűsítő délibáb víziója; nem panaszkod­nak a melegre, inkább örülnek neki, azért vagyunk itt, hogy a napsugarak megpörköljenek, ki­szikkasszanak, hogy esténként har­madfokú égési sebekkel a hátun­kon dőljünk forró párnánkra. Ez a nyaralás rendje, mindenki tudja ezt. Csupán hároméves kislányom nem tudja még. S így természete­sen azt sem tudja, hogy ez a bol­dogság, amit meg kell becsülni, mert az ember évente csak egy­szer jut hozzá, s akkor is csak néha sikerül. Tapasztalatlan em­berke, tanítani kell. Fel kell őt világosítani a dolgok rendjéről, és meggyőzni, mert Maja elégedetlen. Erősen kifogásolja a meleget. Pa­naszkodik. Azt állítja, hogy jobb lenne a hűvösön ücsörögni, és Bundival, a bozontos, barna plüss- ebbel játszani, vagy Bumberlicsek. a telhetetlen nagyevő cseh fiúcska kalandjairól szóló képeskönyvet nézegetni. Sőt, még labdázni is jobb lenne, mint most a strandra menni ebben a kozmikus sugár- özönben. Persze tapasztalatlan és fejletlen agya nem társítja még a jelenségeket, nála még nem kötik nehéz és verítékes utunkat a lágy víz fogalmához a képzettársítás fi­nom szálai. Számára most csak az út fáradalma és nehézsége létezik. Ä jelenben, a pillanatban él, nincs érzéke a jövő iránt. Nem ve­szi tudomásul, hogy a kellemes­hez, az élvezeteshez, az eredményt jelentő végcélhoz legtöbbször ne­héz, göröngyös és nagyon gyakran kilátástalannak tűnő utak vezet­nek, és hogy az ember nem min­dig teheti azt, amit szeretne, ha el akar érni valamit, sőt nagyon gyakran azt kell tennie, amihez semmi kedve nincs. Ezért nyűgös- ködik, néhány lépéssel mögöttünk jár, ajkáról panaszok és sirámok csöppennek alá, mint rólam a ve­rítékem sós ízű, súlyosi cseppjei. Meg-megáll, nem akar tovább jön­ni. Szabotálja a mai fürdőzést. Meg kell őt győznöm, felnőtt módra, okosan és fölényesen. Atyaian. Nem sértő demagógiával, hanem észokokkal, hogy érezze, nem a lenézés szól hozzá, a kishi­tűség iránti megvetés, de az érett tapasztalat. Fel kell őt világosíta­nom életünk értékrendjéről. Visiz- szamegyek. Áll a járda szélén, s a messzeségbe néz. Láthatólag sze­rencsétlen. Jóindulattal szólok hozzá, hangom komoly, rábeszélő. — Azt hogy fogja? Most már teljesen megnyugo­dott. Kirázogatta ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította, és fütty­szerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pü-pü, prü- prüp ... A sajátos madár-morzejelre vá­lasz érkezett, valahonnan a nádas­ból. — De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyors kaszáló mozdula­tot tett, jelezve, hogy így. — Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Apámtó. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom nyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort, és jó­ízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén derű és nyugalom honolt. Attól féltem: sírnom kell. azért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem, és utánoztam a madárnyelvűt: — Prü-prü-prü-pii-pii, prü- prüp... (Történet a gyermeki tanulékonyságról) — Gondolj a Falaton vizére, Maja! Emlékszel, tegnap milyen lágy és simogató volt? Belefek­szünk majd, mint Gömböc Miska kalandjaiban a víziló néni a tóbá, és csak a szemünket hagyjuk kint belőle, hogy lássuk, ha felénk úszik egy gőzhajó, meg az orrun­kat dugjuk ki, hogy néha-néha szippantsunk egy nagyot a finom párás levegőből. Elismerte, hogy tudomása van a Balaton létezéséről, de erősen két­ségbe vonta, érdemes-e egyáltalán odamenni. Erre kézen fogtam és vezettem, úgy beszéltem hozzá. — Te most elégedetlen vagy, mert úgy véled, hogy hiábavaló ez az izzasztó menetelés, de később majd látni fogod, hogy a fürdés mindenért kárpótol. Hiába, kislá­nyom, ez az élet törvénye, a sors ajándékait meg kell. szolgálni, és áldozatkészséggel kiérdemelni. Bi­zony, mindenért áldozatokat kell hoznunk. De ha meghoztuk az ál­dozatot, utána már a mi időnk kö­vetkezik. Egész nap pancsolunk, és a nap erőlköködésén csak neve­tünk. .. — Olyan homokvárat építesz magadnak, amilyet még nem lát­tak ezen a környéken... — biztat­ta a feleségem. — Ebédre finom sült kolbászt eszünk és hideg kakaót iszunk ró... — agitáltak a nagyobb lá­nyok. ikerült őt átvon­szolni a Sió-hídon. A forgalmas útke­reszteződésben ösz- szerezzen és meg­szeppent a rendőr vészes sípolására, kissé magába szállt, de a vasúti, síneken átérve újra megmakacsol­ta magát. — Most már olyan messze va­gyunk, hogy haza sem érdemes menni... — siránkozott. S a tavat még mindig elrejtették előlünk a nyaralók és a fák. — Ejnye, Maja, ne légy kishitű! Apádnak nem hiszel ? Szülőanyád szava semmi neked? Két perc múlva az árnyékos utcába érünk, a hatalmas platánfák alá, ahol már gyerekjáték lesz a menételés. S onnan már csak egy ugrás a tó. — Meglátod, milyen gyönyörű látvány a haragoszöld lombok kö­zül elővillanó, zöldeskék víztükör — ígérte a feleségem. — Mi már érezzük a sült kol­bász illatát — bizonygatták a lá­nyok. Becsalogattuk őt az árnyas, nagy fák alá, de ott is elégedet­lenkedett. Számára a járás ott sem volt élvezet, sem gyerekjáték. Szerencsétlenül csetlett-botlott mögöttünk, mint a hitehagyott, akiben megrendült az élet értel­mébe vetett bizalom. Végre, egy lángossütő deszkabódéja mögött megpillantottuk a Balatont. — Látod, kislányom, nem csap­talak be. Ott van. Győződj meg róla a saját szemeddel, és felejtsd el oktalan pesszimizmusodat. Min­den lépés közelebb visz hozzá, s „ . .. Oh, antik karcsúság, szelíd ivek Márványfiúk, s lányok kecses köre, Oh, sürü ágak. eltiport füvek, Oh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese!. . (Részlet John Keats: Oda egy gö­rög vázához c. költeményéből. Tóth Árpád fordítása.) Irodalmi oldalpárunk illusztrá­cióit REICH KAROLY Kossuth- dijas grafikusművész PASTORALE című sorozatából válogattuk. ígérem, egészen rövid időn belül benne ülünk. De jól jegyezd meg a tanulságot: a céltudatos kitartás a fegyelmezett ember számára ne­mes gyümölcsöt érlel. De a kis­hitű, az állhatatlan, a türelmetlen semmilyen gyümölcsben nem ré­szesül. .. — Nézd azt a fehér vitorlát a tavon! Mint egy kecses pillangó szeszélyes búzavirág-csokron lelkesítette elragadtatva a felesé­gem. — Jeges kakaó tejszínnel — csettintettek a többiek. A víztükör egyre gyakrabban bukkant elő a fák közül. Végre a strand bejárata elé értünk. Kislá­nyom felélénkült, tudatából kiröp­pentek az út kellemetlenségeinek varjai, helyükbe eljövendő örö­mök valós képzete költözött. — Az élet nem könnyű — mondtam én az ügy lezárásakép­pen —, de az erős legyőzi a ne­hézségeket, és diadalt arat. Néhány napig így jutottunk reggelente a vízhez, de a helyzet — sajnos! — nem javult, és elér-* kezett az idő. amikor lányom sem rábeszélésre, sem kérésire, sem fenyegetésre nem volt hajlan­dó egy kilométert gyalogolni a melegben. A rendőr is hiába füty- tyentgetett nagy mérgeseket, ő csak állt leszegett fejjel a járda szélén és nem mozdult. Karomra kellett őt vennem. A nap most különösen „ rosszindulatúnak, go­nosznak tetszett. Maja kényelme­sen elhelyezkedett, mellemhez si­mult, jobb karjával vörösre égett vállamra könyökölt, minUia egy mesebeli házikó muskátlis ablaká­ban könyökölne, másik kezével se­bes nyakamat markolászta, és rop­pant elégedett volt a sorsával. Élénken érdeklődött, forgolódott — sebeimen olyat szorított néha, hogy felszisszentem —, örült az életnek. Rogyadozó lábbal, verejtékben úszva vágtattam vele az utcákon végig, hogy hamarább odaérjünk. Közben hangosan méltatlankod­tam. Dühöngtem. Erősen bíráltam lányom önzését és tekintetnélküli­ségét. Háborogtam, a szívtelensé­gét emlegettem és úgy véltem, hogy jogosan. Tömzsi kis terem­tés a kislányom, súlya húsz kiló körül lehet. S a könyökében ko­rához képest meglepően kemény és szögletes csontot éreztem. Fele­ségem megértésemet kérte, a nagylányok a kicsit dicsérték, hogy milyen nyugodtan ül a karo­mon. és milyen édes. Ö egy ideig némán hallgatta méltatlankodáso­mat. Váratlanul megszólalt. — Gondolj a vízre, apa...! Meghökkentem. —■ Milyen vízre? — A Palatonra. Ott van a síne­ken túl, a fák mögött. Megnémultam. A feleségem mo­solygott. A lányok kuncogtak. Ve­gyes érzelmekkel és komor arccal fokoztam a vágtát, családom alig bírt követni. A vasúti síneknél kislányom tárgyilagosan megjegyezte. ■— Mindjárt az árnyas utcába érünk... Ott már könnyű lesz a gyaloglás... — Kínzó belső nyug­talansággal néztem rá. Gúnyoló­dik velem éz a kölyök? Alig nőtt ki a földből, és már csúfolja aty­ját, aki esendő létét lehetővé te­szi? De az; arca komoly volt, te­kintete megfontolt; őszintén gon­dolta, amit mondott. Jót akart ne­kem, biztatott. Magától értetődő nyugalommal ült a karomon, és tovább bölcselkedett. Amikor a lángossütő bódéját megpillantot­tuk. felkiáltott. — Ott... már ott van, apu, ne légy kishitű! Minden lépés köze­lebb visz hozzá... Családom vígan zajongott körü­löttünk. — Jeges kakaó... dinnye, fagy­lalt, főtt kukorica... ziszüphosz érezhette úgy át a kín lénye­gét,- amikor á sú­lyos sziklát görget­te a hegyre fel. Ka­rom zsibbadt, lá­bam rogyadozik. Vállamat mintha maró savval ön­tötték volna le, és besózták volna, mint disznóöléskor a szalonnát és az oldalast. A bejárat előtt a lányom még azt mondta: — Az élet nem könnyű... Tudom, tudom... ne folytasd, Maja! Az erős legyőzi a nehézsé­geket. .. Ugye, ezt akartad mon­dani? összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents