Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
8 Irodalom, művészet 1984. DECEMBER 8. Tardi Gábor: Nem sikerül semmi... I. ó nyolcvan kilométer volt még a városig, gyalog semmiképpen nem vághatott neki az útnak, nyilván alkalmi kocsit kellett fognia; a fiú mégis ballagott előre, görnyedten a hátizsák súlya alatt, s csak amikor egy-egy motor felzúgott mögötte, fordult az út felé integetni. Vágóállat-szállító teherkocsi állt meg végül előtte. Éppen előtte, csak kettőt kellett lépnie az ajtóig — ezen elvigyorgott, hiszen annyira megszokta már, hogy ilyen alkalmakkor szaladnia kell a fékező kocsi után . . . A pilóta negyvenes lehetett; haja vállig érő, de gondozott, szakálla, mint némely ótesitamenfúrni prófétaábrázolasokon, kétágú. Megvárta, amíg a fiú felkászálódik, indított, aztán végigmérte utasát: — Szedd magad elé a zsákodat. Ha eldől, éppen a sebváltóra esik. Hol tegyelek le? — A kempingnél... valamit meg kell mondanom. — No? — Nincsen pénzem, nem tudok fizetni a fuvarért. — Miért most mondod ezt? Szólhattál volna akkor, amikor leszállsz. — gondolom, így becsületesebb. — A kempingben meddig maradsz? — Két-három hétig... amíg futja... — Akkor helytelenül fogalmaztál, öreg. Ügy kellett volna mondanod, hogy nincs elég pénzed. Mert te becsületes vagy, ugye... A fiú hallgatott. — Ne izgulj, én soha nem kérek pénzt. Sőt, nem is fogadóméi. — Ritklaság — hízelgett a fiú —, mit szállít? — Disznókat. Disznókat a vágóhídra. Hat tonna visító, tipró- dó, büdös disznót. Odakintről nem látni? — De igen — súnyta le a fejét a fiú. A sofőr néhány perc múlva ismét ránézett: — Jártál már vágóhídon? — Nem ... milyen? — Izgalmas. Normára dolgoznak a legények, tudod ... ahogyan ledöfik a disznót, ugyanazzal a mozdulattal lökik is bele a forróvizes medencébe. A disznó visít, és próbál kimászni, de közben már fő ... nagyon • szórakoztató. — Hihetetlen. — Ne is hidd el. Hazudtam. Csáki döglött disznók kerülnek a medencébe, erre nagyon vigyáznak. Külön állatorvosaik vannak, akik megtapogatják a disznó pulzusát, felhúzzák a szemhéjukat, és megállapítják, hogy beállt az exitus... — Ne haragudjon, de ha lehet, ne csináljon hülyét belőlem. — Jó — mondta a sofőr. Megint hallgattak egy sort. — Maga mindig sofőr volt? — 'kérdezte aztán a fiú. Kiss Benedek: Zene BagaroUhomály volt, bagarol- [éjjel. . Bagarol-rekedten dadogó [néger forgott a korongon, antracitlarca bogárlott vágya vérvörösében. Gyötrődött: egy szép-, egy [szép-, a legszebb lány felé hangja kobrázva [kúszott, rángatta, rángatta koloncát — [nyelvét, s hallottam,: a szép lány [kuncog. Máglya volt már a zene [alattam, már izzó hasábok trónusán [ültem, a fülledt, sercegő kárminIhomályban zörgött rajtam a bőr: [Megf eke tültem! Senki nem tudhatta, hogy [cigarettám füstjén egy lányalak parázslóit [át kinek ruad szépsége ugyanígy [égetett egykor — s mint szénégetők [a boksát. — Miért kérded ezt? — Nem úgy beszél, mint... mint a sofőrök általában. — Hogyan beszélnek a sofőrök általában? — Hát... nem úgy, mint maga. — Mindig sofőr voltam, öreg. Már úgy születtem. Csikorgóit a fék, a kocsi megállt. Éppen az integető öregember előtt, annak csak két lépést kellett tennie az ajtóig. — Jó napot, elvinne a városig? — Egy: oda megyek. Kettő: megálltam. Magának mi a véleménye, mi következik ebből? — Hehe ... köszönöm. Az öreg felmászott, a fiú átcsúszott a pokróccal letakart motortetőre, hogy amaz leülhessen a kocsikísérő helyére. A vezető indított. — Kényelmesen ülsz ott? — kérdezte a fiútól. Palotás Dezső: Stop — Igen ... kényelmesen. — De nem olyan kényelfhesen, mint az imént a széken, ugye? — Hát... nem éppen olyan kényelmesen. — De nem ám ... mit gondolsz, igazságos az, hogy a régebbi utas. a kényelmetlenebb helyre szoruljon az új utas miatt? — Nem igazságos. — Miért nem az? — Hiszen mondta... én régebbi utas vagyok. Az öregember ijedten pislogott, feje alig észrevehetően jobb rábaira ingott. — És maga mit gondol, öregúr — firtatta tovább a vezető —, igazságos dolog volna az, hogy egy fiatalabb utas a kényelmes széken üljön? Az a fiatalabb utas, aki eddig különben is a széken terpeszkedett? Az öreg hallgatott. — No? Igazságos! volna ez? — Nem volna igazságos — nyöszörögte az öregember. — Tehát maradjon minden úgy, ahogy van? — Maradjon ... — Szerinted is így igazságos, fiam? — így — mondta a fiú. A sofőr néhány percig sziszegve fütyöréslzett. — Aztán mi dolga a városban, öregúr? — Izé... személyes ügyek ... — Annyira személyesek, hogy nem akar beszélni róluk? — Dehogy — ijedt meg az öregember —, kezelésre megyek ... innekcióra... a busizt meg lekéstem, ugye, hát... A munkáskülsejű, középkorú férfi már messziről lengette a karját; aztán látva, hogy a vezetőfülke tele van, elfordult. De a kocsi megállt előtte — természetesen éppen előte. — Nyissa csak ki az ajtót, öregúr... halló, a városiba menne? A férfi már a felhágón állt; bó- ' lintott. — És mi dolga van ott? A férfi bamba képpel, feszengve válaszolt: — El kell érnem a hathúszas személyt... — Miért olyan fontos ez? — Hát... én vagyok a segédmozdonyvezetője. — Akkor meg mit keres itt? A férfi elpirult, zavarodottan bámult a sofőrre, nem felelt. — Hát nézzék — kezdte a pilóta —, én pénzt nem fogadok el maguktól. A kocsiban csak két utas számára van hely. Az jön velem, akinek sürgősebb, fontosabb dolga van ... így igazságos. Csend. — Lásd be, fiam, hogy neked kell leszállnod. Valamivel később találkozol a haverokkal, a nyaralásba ez még belefér ... ennek a kettőnek itt sokkal fontosabb dolga van. A fiú hallgatott. — Szállj ki, öreg. Sajnálom, de nincs más megoldás. — Minek áll meg, ha tudja, hogy nincsen már hely?! — tört ki a fiú. — Nyomás. A fiú morogva elnyomakodott az öreg mellett, a hátizsákját is maga után cibálta; a középkorú férfi felmászott a fülkébe, és behúzta az ajtót. Az induló kocsiból valamennyien az elmaradó fiút nézték a visszapillantó tükörben; az dühös arccal, mutatóujjával a halántékát furkálva bámult utánuk. — Így volt igazságos, nem? — kérdezte végre a sofőr. Vigyorgott. em válaszolt senki. — Talán nem így volt igazságos? — De igen, így ... — hagyta rá az öregember. — Így — mondta a másik. — Kényelmesen ülnek mind a ketten? — érdteklődött a vezető. — Igen, nagyon, nagyon kényelmesen^— sietett válaszolni az öregember a motortetőről, és könyörgő pillantást vetett a sofőrre. — Mondják meg nyugodtan, ha másl véleményük van... én igazán nem akarom magukra erőszakolni a magámét. Semmi jelentősége annak, hogy én ülök a volánnál ... csak az igazság számít. Csak az! — mondta a sofőr. A másik kettő nem válaszolt. Hosszú ideig hallgattak, a sofőr halkan fütyörészett. Aztán egy kanyar után feltűnt egy integető alak. A kocsi előtte állt meg, éppen előtte, az illetőnek csak két lépést kellett tennie az ajtajáig. Kovács István könyvelő fiatalkorában grafikus szeretett volna lenni, csakhogy a „képzőművé- sizetire” nem vették fel, jelentkezési lapját automatikusan átirányították egy közgazdasági gimnáziumba, amit az anyja firkan- tott a rubrikába, mint mondta, a biztonság kedvéért. A gimnáziumiban erős szimpátiát érzett Bakos Ágnes nevű diáktársa iránt, a fiút viszont Juhos! Aranka, a korpás hajú, csám- pás eminens szemelte ki magának. Bakos Ágnes elutasította, miután Arankának megkérte a kezét, s feleségül vette. Két gyereket akart: egy fiút meg egy lányt. Aranka viszont tartott a terhességtől, az alakját is féltette; a férj hallgatott nehogy megbántsa. Így aztán nem lett gyereke. Sem fiú, sem pedig lány. Munkahelyén kedvelték ugyan a 'halk szavú könyvelőt, ám rendszerint kihagyták mindenből; előléptetésből, fizetésemelésből, még az ünnepek előtti dáridóból is. Családi házra vágyott konyhakerttel, mégis egy panellakásba költöztek be, házasságuk huszadik évfordulóján, eddigi szálásadójuk, az anyós savanyú szagú bútoraival; a háromajtósi szekrény szállításakor nem fért be a lépcsőháziba, szét kellett szedni. Az újdonsült lakástulajdonos öszerakni többé nem tudta. Arankának az évek múlásával egyre nagyobb szája lett: sipító hangon perelt, utasításokat adott. S ha ezeket idősödő férje olykor elmulasztotta véghezvinni, általában két kézzel mellbetaszította. Egy ízben sípcsonton rúgta. Akkor a férfi megelégelte, s ütésre emelte a kezét. Ezután olyan pofont kapott, hogy rázuhant a kisi- asztalra, amely összetört. A javítási költséget Aranka levonta a zsebpénzéből. 2. Kovács István azon a délutánon üresen találta a lakást. Nemcsiak képletesen: Arankán kívül hiányzott a részletre vásárolt perzsaszőnyeg, a bútor, a televízió. A falon ellenben ott volt a grafika, a „Báb és acsa”. Ezt a fiatalkori próbálkozását Aranka lekicsinylőén csak párzó pondrónak nevezte. Kifordult az ajtón, leszédelgett az utcára. Elindult valamerre. Egy kirakatüvegben meglátta a képmását: fáradt, öregedő arc, szeme mintha omló falú gödörből nézne vissza ró. A múló időre gondolt, mely becserkészte őt is. Pedig nem ivott, nem éjszakázott, barátnőket se tartott. Utólag kicsit bánta. De most már úgyis mindegy. Minden. A folyó felé vette az útját. Jó széles folyó volt, legalább nyolc- száz méter. És mély. örvény is keveredett a vízben, tehált éppen megfelel a számára. Rálépett a hídra, lassan közeledett a középtáj irányába. Gondolatai tompábbak lettek, a múlt sikertelensége távolabb és távolabb került a tudatától. Amikor elérte a kiszemelt pontot, már olyan könnyűnek érezte magát, mint kiskorában. Nem esett nehezére fellépni a korlátra. Iluh István: Csillaghó-lepke lebeg Még tartja magát a mályva De már a gyökere beteg Fölötte fehér bogárka Csillaghó-lepke lebeg Síitán köröz a fa körül HM a idérütött levél Alája vigyázva simul A föld az óriás tenyér
