Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAF 1984. DECEMBER 8. I Arekéovázlat I Azért hiszek a munkában, mert én nem hihetek másban Haladék Hevenyészve odavetett félmondatok, sebtében fel- firkantott dátumok sodrában élünk. Olykor kivédhetetlenül változnak programjaink; időpont-módosítások, találkozó-lemondások sisteregnek végig percenként a telefondróton. Néha, amikor már erre sincs mód, bízunk a másik fél feledékenységé- ben, netán megértésében. Abban, hogy talán azon a megbeszélt randevún ő sem tudott ott lenni. Aki így él, annak Babarczi Roland,dal vigyázni kell! ö percre pontosan jelenik meg, ha megígéri. Aztán beszélgetés közben úgy utal a hetekkel korábban elmondott szavaira, mint aki biztos benne, hogy a másik is azonnal ugyanott tudná folytatni. Ha kortünet az, hogy ígéreteink devalválódnak, hogy nem figyelünk egészen egymásra, akkor ő élő anakronizmus. A beszélgetésünkre úgy készült, hogy monológja közben nem volt szükség az újságíró „szellemi mankójára”, a kérdésekből alkotott terelő korlátjaira. Amit mondott magáról, abból sem elvenni, ahhoz sem hozzátenni nem kell. — Azt hiszem, bgieszüiet- tem a sportba. Apám, akit nem is ismertem, hiszen hároméves koromban elvesztettem, az elbeszélések szerint sokoldalú sportember volt. Iparosként 1929-ben kivándorolt Franciaországba, ahol én megszülettem. Hazatérve Szegeden nevelkedtem a nagyszüleimnél, Ti- sza-parti gyerek voltam, a Lippaá fűrésztelep tutajai között tanultam meg úszni 5—6 éves koromban. A háborút Pesten éltem át tíz év körüli gyerekként. Már tizenhét éves voltam, amikor a Fradi úszószakosztályához keveredtem. Idősnek tartottak, egyhetes úszómúlttal átraktak a pólósokhoz. A Szolnokot is megjárt Földes László tanított a sportág alapjaira. Sikeresnek indult a játékos pályafutásom, 1950-ben újonc bajnokságot nyertünk, ám amikor átléphettem volna a felnőtt csapat küszöbét, elvittek katonának. — Az én életem soha nem volt könnyű. Zuglói gyerek voltam, munkásként dolgoztam a Danúviában. Előbb lakatosként, majd szerszám- készítőként 23 évig. A családalapítással, a napi 8 órai munkával nem fért össze az élsport. A közelünkben volt a BVSC uszodája, és ez a szerencsés földrajzi körülmény szabta meg a továbbiakban az életutamat. Itt időzzünk el egy darabig, hiszen jómagam is most nézek szembe ezzel az időszakkal. Egy nagy ember bűvkörébe kerültem, és ez Laky Károly volt. Munkások közt éltem le az éveim javát, onnan hoztam, amit hoztam: a cél- tudatosságot, a szókimondást és talán a szerénységet. A sportban a Szőnyi út volt számomra meghatározó. Itt döntöttem úgy, hogy edzőként próbálom szolgálni a vízilabdasportot. Nyitott szemmel jártam az uszodában, megfigyeltem mindent, ami szerintem a siker irányába hatott. Az erőt pedig éreztem magamban, hogy mindezt tovább is tudom adni. Jött még egy inspiráció: 1956-ban olimpiai bajnokságot nyert a magyar vízilabda-válogatott, aztán 1964-ig nem született számottevő pólóssiker. Aki a sportágat szerette, mindezt nem nézhette tétlenül — nekem szinte személyre szóló lelkiismeretfurdalásom volt. Be-bejártam a szövetségbe, feladatot kértem, szerettem volna, ha megismernek, reális képet alkotnak rólam, 1967-ben diplomát szereztem a 'Testnevelési Főiskola edzői szakán és a • Budapesti Postás utánpótlás játékosaival kezdtem foglalkozni. Amikor két év múltán már eredményt tudtunk volna produkálni, a szakosztály feloszlott. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy bekopogjak a BVSC-hez, ám legnagyobb meglepetésemre örömmel fogadtak. Laky Károly Kubába ment, meglehetősen nagy űrt hagyott maga után, és én az egyesületnél megkezdtem a „lépcsőmászást”. Rám bízták a Serdülő IV csapatát, és eljutottam velük az OB I-jg. Olyan helyzetbe kerültem, hogy 1972-ben a BVSC-néí felnőtt, ifjúsági' és , serdülő edző lettem, miközben napi nyolc órát dolgoztam a Danúviában. A vasutasok felnőtt csapatát úgy kaptam meg, hogy utolsó előttiek voltak a bajnokságban — milyen a sors, éppen Szolnokon debütáltam, és három ifjúságival fölállva, Gém, Horkai és Potyondi volt az — a 6:6-os döntetlen sikernek számított. Hogy ki volt a legkedvesebb sportolóm? Horkaira, az olimpiai csapat tagjára vagyok talán a legbüszkébb. — Főfoglalkozású edző 1974-ben lettem, és nem sokkal korábban kaptam meg azt a kedvezményt a Danúviában, hogy az edzéseket délelőtt megtarthatom. Ezt is egy sportszerető főnöknek köszönhettem. — Egy újabb feladat: 1971-től 1981-ig az utánpótlás-válogatott edzője voltam. Szinte az egész mai élvonal megfordult a kezem alatt. A szolnoki IBV-n a magyar B válogatottnak voltam a szakvezetője. — Amikor Szolnokra kerültem, bajnoki bronzéremmel adtam át a BVSC-t utódomnak, Gyarmati Dezsőnek. A magánéletem változott úgy, hogy új csapatot kellett keresnem. Azért választottam Szolnokot, mert véleményem szerint a sportág háttere alkalmas arra, hogy sok-sok munkával a középszerűségből elő lehessen rukkolni. A vidéki életforma számtalan buktatót hordoz magában. Nagy a kísértés a kényelemre: a „hobbi”, a vadászat, a pecázás könnyen elcsábítja az embert a valós munkájától, de én úgy érzem, egy sportvezetőnek — napi 24 órán át kell készenlétben lennie. Nem mindenkinek szimpatikus, amikor azzal állok elő, hogy a játékosoktól, de a vezető társaktól is legalább tíz hónapon keresztül elvárom a „vigyázzban állást”, amin azt kell érteni, hogy meglegyen a programja minden percnek, valamennyi órának. Nekem volt egy kollégám a BVSC-ben, ő ugyanilyen elkötelezettséggel járta végig ezt az utat. sokat beszélgettünk, nem tagadom, sokat tanultam tőle. Ezt az embert úgy hívják, hogy Mezey György. Amit én vállalok, azt ő a labdarúgó-válogatott eredményeivel tudja alátámasztani. — Hogy miért beszélek minderről ilyen sokat? Azért, mert Szolnokon sokan hiszik, hogy a jó eredmény itt természetes, magától értetődő dolog. Távolról úgy néz ki, hogy aki a medence partján áll, az mind szívvel-léltekkel előre tolja a sportág szekerét. Pedig nem így van. Sajnos, sokan csak a kritika szintjéig jutnak el a segítés helyett. Ami ebben az irigység, azt elfogadom: inkább irigyeljenek, mintsem sajnáljanak. De ha valaki csak a kényelmességét leplezi az ellendrukkerség- gel, azt én már nem bírom megérteni. Azért hiszek a munkában, mert én nem hihetek másban — erre tanított az élet. Palágyi Béla „Valaminek későbbi időre való halasztása; időben való eltolása: halogatás, késedelem, késlekedés. Ezen kívül: valami teljesítésének későbbre engedélyezése, halasztása.’’ (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára.) ! Az egyik ismerősömet utcabeli iskolatársa feleségestül együtt meghívta a lakodalmába, valamikor a hatvanas esztendők elején. A következő őszön az ifjú család szerrrefényét, a párnapos trónörököst is megnézték a szülőotthonban. Egyúttal a fiatalasszony lelkére kötötték: hamarosan ellátogatnak majd hozzájuk is. Telt múlt az idő, és ha az utcán véletlenül összefutottak, szabad- kozások közepette kértek elnézést, mondván azért most már sort kerítenek az ígért vizitre. Időközben a fiú felcseperedett, a katonaidejét, is kitöltötte, sőt, családot alapított. Néhány hete megszületett az unoka is. Az ismerősöm ae utcán gratulált a. boldog nagyszülőknek, majd újólag megjegyezte; a jövő héten ezután már tényleg semmi sem akadályozhatja meg a húszegynéhány évvel korábbi látogatás teljesítését. Rohanó, felgyorsult életünkben saját bőrünkön tapasztaljuk: valahogyan a napjaink egyre feszesebbek, mégis egyre több a haladékunk is. Ezzel a felhalmo- zódott tartozással vajon hogyan tudunk megbirkózni. mi, önmagunkat is hajtó, sokféle tevékenységet végző emberek? Bartus Andrásné városban lakik, bár a munkája falusi jellegű: egy baromfikeltetőben fizikai dolgozó. A lányai közül Dóri tizenhárom éves, Andi pedig kilenc múlt. —Reggel többször is korán csörög a vekker, mert hol ötre, hol hatra, hol meg hétre járok. A férjem pedig még hamarabb indul, mivel a tehenészetben hajnali négytől fél kilencig, majd délután fél háromtól hatig tart a műszak. Mindebből azt akarom kihozni, hogy klevelset találkozik, találkozunk a gyerekekkel. Menynyire szeretném látni egyszer őket, hogyan mennek el az ds'kolába, dehát akkor én már javában dolgozom! Amikor pedig estefelé hazaérek, még nem a férjemmel, hanem cetlikkel találkozom: kenyeret már vettem, vagy nem kaptam szép húst, délután lesz, és így tovább. Örök lelkiismeretfurdalás — — Egyéb tevékenység, munka? — Az aprólékon kívül tíz hízóval és anyadisznóval isi bíbelődünk, mivel a fizetés nekem is kicsi, meg neki sem sok. Sajnos, a napi nehéz fizikai munka után valahogyan húzza magához az embert a föld, sokszor olyan jól esik pár percre leülni. Tudom pedig, hogy ilyenkor kellene elővenni a gyerekeket: mi volt, hogy volt az iskolában, de bevallom, nekem erre nincsen mindig erőm. Ezért örök lelkiisme- retfurdalásom van: ha a kicsivel sokkal, de sokkal többet foglalkoznék, talán ő is jobb lenne. Nem tudom, mert valahol, valakinek, valamivel mindig adósa vagyok. Nem a pénzre gondolok, hanem a törődésre, a házi munkára, ési olykor úgy érzem, sose érem utol mindenben magam. Juhász Lászlóné alsó tagozatos szakfelügyelőt megye- szerte ismerik, hiszen pedagógiai pályázataival több országos és megyei elsőség, előkelő helyezés díjazottja. Az élete ma sem könnyű, mivel a hét három napján busszal, vonattal járja a falvak, városok, községek iskoláit. Bizony a korai szürkület viszi, és a késői alkony hozza haza. Nem beszélve arról, hogy édesanya, háziasszony és feleség is községi otthonukban. Sőt, a társadalmi munkából 6em húzza ki magát. — Foglalkoztat engem is: lehet-e ennyi mindent magas vagy legalább elfogadható szinten végezni? Nem tudok rá egyértelmű feleletet adni, mert noha imádom munkám, ési mégis olykor a főzés közben is ez jár az eszemben, sokszor érzem magam úgy: szaladok valami után. A múltkor is egy színházi társulat érkezett a községbe, . terveztük, hogy elmegyünk, de közbejött egy fontos, esti értekezlet és lemaradtunk róla. Az én adósságom érdekes; úgy is mondhatnám érzelmi haladék. Jó lenne többet beszélgetni a barátokkal, tanácsot kérni, vagy kiönteni a lelkünket egy-egy apró közösségben. Ezt nem valami vi- lágfájdalmi szintű panaszként említem, mert úgy érezzük a férjemmel, hogy szeretnek bennünket az emberek. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy több jó barátot is tudnánk szerezni, -ha nem lennénk ennyire elfoglaltak, hajtó- sak. Akár a taposómalom — Miért hajtanak? — Nem pénzért, mert ha valaki hivatástudattal rendelkezik. ez áz elkötelezettség forintban kifejezhetet- len. Belekerültünk egy taposómalomba, ési az sodor magával bennünket. Ma még harmincegynéhány évesen bírjuk magunkat, de olykor érezzük: de jó lenne valahová egy picike időre elbújni! Hódolni mondjuk a varrásnak vagy a szabásnak, dehát mindig adódik valamilyen sürgősebb elintéznivaló. Szórakozni? Lassan azt is elfelejtjük, hogy ez isi van a világon. Régi igazság, hogy a városi panelházban élő embernek kevesebb a munkája, hiszen egy emeleti lakásban nemcsak a komfort nagyobb, hanem a tennivaló is csekélyebb, mint a kertes házakban. Gondolnánk: itt kevesebb az adósság, jobban ráérnek az emberek arra, hogy ügyeiket időben rendezzék. A megyeszékhely piactér környéki, egyik tízemeletes épületében él Fazekas Miklósáé és a családja. Hét esztendeje itt van az otthonuk: a háziasszony lánya kilencéves^ a fia esztendővel idősebb. Fazekasné Ági a Kolozsvári úti rendelőben dolgozik. Amikor náluk jártam éppen nagy munkát végzett: az előszobát tapétázta a kislányával. — Már régóta tervezzük, de most szakítottunk rá időt, eddig halogattuk. Nem nagy dolog, ha már sokadszor csinálja az ember, hi- sizen az előző tapétázáshoz sem hívtunk mestert — tö- rölgeti a kezeit, miközben pár percre leülünk beszélgetni. — Igyekszünk a rohanó életmódhoz nem mindenben igazodni, de ez teljesen azért nem sikerül, hiszen amíg fiatal az ember, sokkal több a tennivalója. így a haladék se kevés: én például sók év halogatás után most jutottam el oda, hogy gépkocsi- vezetői vizsgát tegyek, pedig az a papír már régi álmaim között szerepelt. De hol időm, hol energiám, hol pénzem nem volt rá. Ha ez sikerül: újabb szakállas adó- ságom teljesítem; német nyelvtanfolyamra iratkozom, mivel egyik rokonom az NSZK-ba ment férjhez. Azután ilyenkor karácsony előtt pár héttel jut az ember eszébe: te jó ég, hány megíratlan rokoni levél nyomja a lelkemet! Ezt én is, mint legtöbben egy sebtében feladott üdvözlő lappal pótolom. Ennyire futja, mert közben a gyerekekkel is foglalkoznom kell; kikérdezem a leckéjüket, segítek nekik. — A szomszédok? — Szinte idegenként élünk velük, élnek mellettünk. Az az igazság, sűrűn cserélődnek ezekben a tízemeletesekben az emberek, és érezzük valahogyan nem vagyunk egymásra utalva. A mi barátaink máshol laknak, és ebből a sok helyről verbuválódott emberből nehezen lesz közösség. Falak a szívekben? Erről beszélgettünk Nagy Sándorral is, aki ma is fizikai munkás, és néhány házzal távolabb lakik a feleségével, a gimnazista lányával és kisiskolás fiával egy másik tízemeletes épületben. — öt éve költöztünk ide, és amikor berendezkedtünk, célul tűztem ki: na, majd én összehozom a lakókat! Faültetést szerveztem, a fiúknak focimeccseket, a kicsiknek vetítést, de azután szépen elmaradt minden. Ez az én szomorú haladékom. Hogy miért? Segítség helyett ilyen fülesek érkeztek; mit ugrál itt ez az esztergályos, tán a világot akarja megváltani? Dehogy akartam én ilyesmit, csak annyit, hogy a mérnök úr, meg a doktor úr is szóba álljon velünk, ha már a sors egy skatulyába zárt bennünket. Ügy tűnik, olykor nagyon vastagók a falak az emberek szívében. Rájöttem arra; minek ugrálok? Nőnek a gyerekek; több cipő, szebb ruha kell. Szabadidőmben géemká- zom, mert a bérházi élet sok pénzt megemészt. így is lelkiismeretfurdalást érzek, mivel Hatvan mellett lakó édesanyám augusztus óta nem láttam, pedig a múlt héten kaptam tőle egy lapot, amelyben írja: nem érzi jel magát. Mondtam is a srácoknak a brigádban: fiúk semmi baj, de most szombaton én nem megyek, hanem bevágom magam családostól a Trabantba és megnézzük a mamát. Többféle vélemény elhangzott már az írásban, de még az nem, hogy vajon orvosi szemmel hogyan látják mindezt azok, akiknél akár van haladékunk, akár nincs, előbb utóbb kikötünk. Nemesi József huszonhatodik éve egyetlen községben él, jelenleg körzeti főorvos. — A magam példájából indulok ki: jó húszegynéhány éve a rendelés végeztével kocsiba szálltunk a barátokkal, és felrobogtunk. Pestre. A színházi előadás után éjfélre már ismét Üj- sizászon voltunk, és csodák csodája, másnap sem éreztem fáradságot. Igaz, akkor még nem 56 esztendős voltam. Ez az életmód nekem már gyors, ha úgy tetszik ehhez viszonyítva sok a haladékom. De tudomásul kell vennem, hogy ebben a korban már lassúbb a tempó, és ha ezt mindenki belátná, az orvosi forgalom is kevesebb lenne. Az én legfontosabb haladékom: még legalábo tíz év az élettől. Az idősebbik fiam már szakorvos, de a kisebbik még gimnazista, őt még szeretném szárnyára bocsátani, kenyeret adni a kezébe. Felnevelni a kisebbik fiút — A szakirodalom? — Láthatja, most is van az asztalon néhány, olvasat- lan szaklap. Arra azért ügyelek, hogy ezek az újságok két-három hétnél ne gyűljenek tovább egymásra ekkorra mindenképpen szakítok időt a tanulmányozásukra. Igazán nem csattanónak szántam: de például ezt í cikket se nem hétfőn, se nem kedden adtam oda £ szerkesztőnek, hanem szerdán este. Ugyanis ez a szombati megjelenés leadásának az utolsó dátuma. Ügy is mondhatnám több haladékom nem volt. Legalább is erre az írásra. D. Szabó Miklós Évente több mint 1,2 millió üveg Mira gyógyvizet palackoz a Vízkutató és Fúró Vállalat tiszajenői Gyógy- és Ásványvíz Üzeme. A helyi forrásból származó Mirán kívül itt palackozzák a Salvus gyógyvizet is (évi 1 millió palackot) amelyet Bükkszékről szállítanak TiSzajenőre
