Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1984. DECEMBER 31.

Az elmulasztott műsor

A kunhegyes! könyvtár felújítására a helyi tanács egykoron nem egészen háromszázezer forintot tervezett. Hogyan, hogyan nem, de a ma már országszerte nevezetes építmény amikorra elkészült, bizony a költségek meghaladták az ötmillió forintot. Bár a különbség „összegyűlt”, elhangzott olyan kijelentés is: no,

majd leüli ezt Kiszel Sándor vébétitkár, mivel 6 szorgalmazta az egészet a leghangosabban.

A megnyitón Keres Emil Kos- suth-díjas művész szerepelt és Kiszel Sándor arról érdeklődött, börtönökben vállal-e pést.

— \Elég sűrűn, bár oda más jellegű műsorokkal készülök — hangzott a felelet.

Telt, múlt az idő és a népszerű Kossuth-díjas művész az idén újra ellátogatott a nagyközségbe.

— Ni csak! — akadt meg

a tekintete a titkáron. — Örülök, hogy téged itt látlak. Pedig azóta jónéhány- szor megfordultam a büntetés-végrehajtási intézetekben is, de nem találkoztunk. Ügy látszik, annyira szép ez az épület, hogy megbocsátották neked is azt a ,kis” plusz költségtúllépést. Pedig jó a börtönműsor, hidd el nekem — nevetett.

A tanácstitkár jó diák módjára bólogatott, miközben megjegyezte az elmulasztott benti szavalóestekért valahogyan azért nem érez nosztalgiát.

— dszm r„Nyakig’* a vízben

Ugyan melyik kisfiú ne szeretne mozdonyvezető lenni? Melyik nem bámulja tágra nyitott szemmel a sínen sikló, sok kerekű vonatot? S aztán később — mint az a MÁV munkaerőgondjaiból ismert — mégiscsak inkább utasként találkoziikl újra a vonattal, a gyerekkori álommal.

Parács Imre is mozdony- vezetőnek készült. Ezért váltott munkahelyet immár több mint harminc éve. amikor is elszegődött a vasút; hoz. A mozdonyból persze mégsem lett semmi, az ifjú szakmunkást megválasztották DISZ-tifkámak, később megbízták az általános műszaki csoport vezetésével, tagja volt a szakszervezeti bizottságnak, jelenleg pedig a vasútüzemi pártbizottságban is tevékenykedik. Több mint húsz éve alakították meg a Damjanich János Szocialista Brigádot, amelynek ugyancsak ő lett a vezetője. Aligha akad Szolnokon olyan intézmény, ahol ne ismernék a brigád nevét. Nem hiába kopogtatnak be hozzájuk különféle kérésekkel, a nyolc szakmunkásból állő csoport lehetetlent nem ismerve, határidőre teljesíti a megbízást. Természetesen társadalmi munkában. Nem csoda, hogy háromszor is elnyerték a MÁV Kiváló Brigádja címet. Parács Imre pedig az idén számos eddigi kitüntetése mellé átvehette a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Patronálnak iskolát, öregek napközi otthonát, ha kell cukorrépát szednek a tsz-ben, segítenek a kórháznak, tekepályát alakítottak ki a Tiszai igeiben... S sorolhatnánk hosszan önzetlenségük kézzel fogható eredményeit.

Az idén sportpályát hozták létre a vasútállomás mellett. A határidő persze rövid volt. Hiába dolgoztak órák hosz- szat munka után a létesítményen, veszélyben forgott az adott szó. Parács Imre indítványozására kivettek egy nap szabadságot a brigád tagjai, s a kora reggel már ott találta őket a sportpályán, a vízvezetéket szerelték. Az időjárás azonban nem méltányolta elszántságukat, egész nap szakadt az eső. Lentről, föntről ömlött a víz. Parács Imre, s persze társai is — „nyakig” a vízben — alighanem ezúttal különösen irigykedve nézték a közelben elhúzó esőmosta, csillogó vonatok vezetőit. Már persze amikor fölnéztek. Hiszen nem ismernek lehetetlent, holmi eső nem ejthetett csorbát ezúttal sem a brigád jó hírnevén.

s— tál I—

A kutyának nem jár reggeli

Nem találok szabad helyet a parkolóban, feltehetően teltház van tehát a cserke- szőlői Touring Hotelban. Üres szoba azért mégiscsak akadhat, mert a recepción mindjárt teszi elém a bájos portásnő a bejelentkezési nyomtatványt.

— Köszönöm. — hárítom , el — nincs szükségem szobára. Kérek viszont egy szto" rit!

— Szívesen, akár kettőt is — vállalkozik készséggel derűs percek felidézésére Pecze Adrienn. — Ahol évente négy-ötezer ember, köztük sok külföldi megfordul, mindig történik valami érdekes. Ott voltak például az olaszok, akik szeptember végén gerlére vadásztak itt a környéken. Tizenöt szobánkat bérelték harmincegynéhá- nyan, két héten át. Amit azok a szép, dallamos, de számunkra enyhén szólva harsány nyelvükön összeszövegeltek, az élmény volt. Mármint nappal, de annál kevésbé éjszaka, meg hajnalban. Felverték az egész szállót, reggel fél négykor, amikor gyülekeztek itt az előtérben. és este tizenegykor még a gerlészés élményeit ecsetelő olaszoktól volt hangos az épület. Egy ideig elviselték a Cserkébe pihenni-gyó- gyulni érkezett fürdővendégek, de egyik éjjel, amikor éppen szolgálatban voltam itt a portán, éktelen üvöltést hallok az emeletről: Szilenci- umü!

— No, attól kezdve, — folytatja a Touring fiatal portásnője — csendesebben közlekedtek az olasz vadászok. A szilenciumot elrendelő német vendégünknek közben lejárt az itt-tartózkodási engedélye. Miközben a számláját készítettem, és invitáltam, legyen máskor is vendégünk, ő afelől érdeklődött, hogy mindig szeptemberben jönnek-e az olaszok galambászni. Mondom, hogy igen mire így a német: Oké, akkor jegyezzék elő nekem a mostani szobát jövő júniusra.

Akad frissebb sztori is a portásnő tarsolyában. A minap — meséli — álmosságát űzve az éjszakai szolgálatban, hozzálátott a kimutatások napi összegzéséhez.

— Sehogysem egyezett a szállóvendégek számával a kiírt reggeli adagok mennyisége. Végül rájöttem, hogy a két ünnep közötti napokra, négy személy részére lefoglalt lakosztályuknál hibád- zik a dolog. Alig győztem 'kivárni, hogy reggel a leváltó portás-társammal tisztázhassam a kellemetlen mulasztást. Megnyugtatott, de

meg is nevettetett a magyarázata: az említett szállodarészt három kedves hölgy és egy kutyus vette igénybe. Egy vendéghelyet ugyanis fel kell számítanunk a vadászebeknek, szobakutyáknak is. A négylábúaknaik viszont nem jár a kötelező reggeli.

— temesközy —

Színház „alulnézetben”

Nádor László, a Szigligeti Színház zenekarának karmestere — szokatlan nézőpontból szemléli a világot jelentő deszkákon folyó játékot. Az alatt a több mint két évtized alatt, amit végigmuzsikált a színházban, megírhatott volna egy szabálytalan színháztörténetet, saját élményei alapján.

Elmondhatná például, milyen volt négykezest játszani Mensáros Lászlóval. Mensáros vezető színész volt, ő korrepetitor, de a Schubert-darabok mindkettőjüket lenyűgözték.

Mádi Szabó. Somogyvári Rudólf... Felejthetetlen egyéniségek játszottak egykoron a szolnoki színházban...

— „Róza, |magában túlteng a próza” — ez egy háromnegyedes keringő A szabin nők elrablása című darabból, Rettegi Fridolin énekli amennyiben ,tud énekelni. Kérem, egy istenáldotta jó színészről van szó, aki erre az egyszerű ritmusra képtelen volt rátalálni. Pedig Berényi Gáborral, az akkori igazgatónkkal mindent 'alaposan tisztáztunk, a művész úrnak pkkor kell belépnie, amikor „ümszessza, üm- szessza, fimszessza, most...” iNe részletezzük, nem tudott belépni. Végül a felét \meghúztuk a szövegének, a koreográfus átalakította a táncot, de a tánc ipsak nem akart sikerülni. Persze, a jelenet is olyan lett. amilyen. Na, igen végtére is megmondhatom, hiszen túl vagyunk azon a pár előadáson: Halász Lacinak bizony nehézségei voltak, amikor egy zenekar |kíséretével kellett énekelnie.

„Sluszpoén” nincs. Az eltelt évek alatt ki-ki megtalálhatta a maga ritmusát.

— WJ —

Túlbecsülték a kapacitásom

Nem, én nem ültem a tükör elé, és nem kértem magamtól egy sztorit. Csupán szívesen mesélem!, ami; a közelmúltban Romániában történt velem, ahol a Dolzs megyei napilap szerkesztőségének vendégeként töltöttem egy hetet. Szálláshelyem portáján egyik reggel hallottam, hogy a beszélgető személyzet gyakran emleget, az ablakon kitekintgetve egy szót: erivát. Alkalmi tolmácsom, a házigazda Inainte című lap levelezési rovatának vezetője készséggel elmagyarázta, hogy meglehetősen hidegebbre fordul az idő, és hogy a erivát az a Kárpátok felől jövő hideg szelet jelenti.

Kísérőmnek még dolga akadt a szerkesztőségben, ígérte fél órán belül visszajön értem. No, gondoltam, én addig a szálló presszójában felvértezem magam a erivát ellen valami röviditallal. Egy szót sem beszél- vén-értvén románul, gyatra oroszt tudásomat vetettem be a pultnál;

— Dajtye mnye, pazsá- luszta, agyin vodka!- A presszós asszonyka készséggel fordult a polc felé, és máris hallottam az ital bugyogását. Kissé hosz- szúnak tűnt ez a bugyogás,

nein véletlenül! Visszafordulva láttam, egy fülespoharat nyújt felém a hölgy, teli vodkával. És mindjárt írja is egy cédulára, hogy huszonhárom lejt kér. Miközben legomboltam az ital árát, hol a pohárra, hol a plafonra mutogatva, zavaromban még gyatrábban beszélve oroszul, kérleltem, hadd vigyem fel a megmaradó majd kétdecinyd italt első emeleti szobámba, ahol aztán majd rájárok reggelenként.

A presszósnő csak mosolygott és ismételgette: norok, norok. No, ennek az egy szónak a jelentését már ismertem, annyit tesz, hogy egészségére. A közben visz- szaérkező, magyarul tudó román kollégámat hívtam segítségül, tud'akolja meg; miért becsülték túl ennyire az egyébként — szerénytelenség nélkül mondhatom — nem lebecsülendő vodkaivó

kapacitásom. Szó szót követett, mármint köztük, és láttam, a hölgy ugyancsak csodálkozó tekintettel kérdez valamit.

— Azt kérdi — fordította mosolyogva tolmácskodó kollégám —, hogy hát nem orosz a vendégünk?

T. F.

„Merénylet” a dűlőúton

A háború, még ha csak imitálják is békeidőben, komoly dolog — vallja Nagy István, a tiszaföldvári Lenin Tsz gépjármű-ügyintézője. Produkál azért sokszor vicces helyzeteket egy-egy nagy komolysággal, pontossággal végrehajtott gyakorlat is — vallja ugyancsak Nagy István, társadalmi munkában betöltött polgárvédelmi

törzsparancsnoki minőségében.

— Máig sem állom meg nevetés nélkül, ha eszembe jiút \a legutóbbi komplex üzemi ; polgárvédelmi gyakorlatunkon megtörtént eset. Felderítő Járőreink azt a feladatot kapták, hogy a hozzájuk irányított mező- gazdasági járművet és a rajta levő szállítmányt mentesítsék a \ sugárfertőzéstől. Nem sokkal a rádión leadott parancs elhangzása után fel is tűnt a dűlőúton egy cukorrépával megrakott pótkocsis traktor. Gázálarcban gyakorlatozó felderítőink feltartóztatták a járművet, gyorsan bevonták fóliával a rakományt. A traktoros tiltakozott ugyancsak, idehát a parancs, az parancs, és ráadásul időre kellett végrehajtanunk.

Attól kezdve — meséli a törzsparancsnok — felgyorsultak az események. A részleges mentesítés után a polgárvédelmisek kirángatták az MTZ fülkéjéből a vezetőt, és zárt gépkocsiban

vitték imáris a személymentesítő helyre. Járművét pedig egy gázálarcos elvezette először a teljes mentesítésre, /majd a mentesített zónának kijelölt helyre.

— Az akkor már nem is annyira ijedt, mint inkább dühös traktoros nyilván látta. hogy én irányítom a dolgokat, így hát nekem esett:

— Mondja elvtárs, meddig szórakoznak még velem? Miért nem hagynak elmenni békével?

Nagy István, ahogy meséli, rögtön látta, amit gázálarcos munkatársai nem, hogy idegen traktorossal van dolguk.

— Maga kicsoda, és hogy kerül ide? — rivalltam rá. — A válasza meglehetősen kétségessé tette a gyakorlat komolyságának megőrzését:

— Én kérem az öcsödi Szabadság Tsz traktorosa vagyok. Láthatják, hogy cukorrépát szállítok Szolnokra. Csak le akartam rövidíteni az utat, azért vágtam itt át a /földvári téesz földjén.

— Hát vesztére — szögezi le Nagy István, végére érve a sztorinak. — Nekünk viszont nem volt kárunkra a gyakorlás, mert a később befutó „valóban sugárfertőzött” járművön már sokkal jobb részidővel hajtottuk végre a mentesítési feladatot.- ty „Számítógép magyarosan”

A kishitű emberek körében makacsul tartja magát az a vélemény, hogy Magyarországon a számítógépes kultúra a „fasorban” sincs. Ók azok, akik azt állítják, hogy. hiábavaló minden erőfeszítés, az ipar, az oktatásügy, a köz- művelődés megannyi törekvése; kis hazánkból sohasem válik „számítógépes nagyhatalom”. Nos, örömmel jelenthetem, tévednek, s hogy állításom igazoljam is, közreadom azt a „receptet”, amelynek alapján, bárki építhet számítógépet a Duna-Tisza közén, sőt, még azon túl is, egészen Hegyeshalomig ... Tehát következzék a recept: „Számítógép magyarosan”. Aki elmondja, maga a „főszakács”, Nagy Lajos, „civilben” a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ csoportvezetője.

— A „magyaros” számítógép elkészítéséhez mindenekelőtt erős elhatározás szükségeltetik, nem árt, ha ezt némi bizonyítási vággyal is fűszerezzük, ebben rejtezik ugyanis minden dolgok „lelke”. Ha ily módon sikerült „felvértezni” magunkat, hozzáláthatunk az előkészületi munkákhoz. Mindenekelőtt végy egy „őrült” népművelőt, néhány megszállott számító- gépes szakembert, egy intézményt, amelynek „konyhájában megfőzheted, amit kifőztél” magadban. Ugyanakkor nyerd meg az „ügynek” azokat a vállalatokat, intézményeket, szerveket, társaságokat, akik önzetlenül segítenek a nagybetűs Cél elérésében. Nagymértékben megkönnyíti a dolgodat, ha rendelkezel egy olyan „csodaautóval”, amelynek nem ellenőrzi gazdaságvezetőd a kilométeróráját... Nélkülözhetetlen egy CB-rádió és Magyarország CB-hálózata, az amatőrök és a hivatásos tex'isok segítségei..,. Mindez a „chippek”, azaz a számítógép elkészítéséhez szükséges „fűszerek” — alkatrészek — beszerzését szolgálja.

Mindezek után lássuk a „főzés folyamatát”.

— Ebből már nem hagyhatjuk ki azokat az embereket sem, akiket éltet az a Hit, hogy meg tudnak építeni egy számítógépet, és majdan használni is tudják. Sokan vannak ilyenek, a szolnoki nyári táborunkban több mint ötvenen érkeztek. Tehát elkezdtük a „főzést”, és jó előre meghívtuk a „vacsoravendégeket” is. Akkor még csak azt tudtuk, hogy „mit”, de azt még nem, hogy „hogyan” főzünk. Az „ételrecept” ösz- szeállítása is reánk várt. Kiderült azt is, hogy „chippek” beszerzése úgyszólván emberfeletti feladat hazánkban. (ÍLásd: „csodaautó”, CB-rádió, taxi és egyebek...) Nincs olyan egységcsomag, amely tartalmazná a szükséges „fűszereket”, az alkatrészeket. Tehát magunknak kellett előállítanunk a „főzéshez” szükséges kellékeket is. Végül is sikerült „megkörnyékeznünk” egy gmk-t, amely segítségünkre volt ebben, és mit mondjak, „koldulásból” is szín yelesre vizsgáztunk. Nem adtuk meg egykönnyen magunkat,

ennek köszönhető, hogy kéthetes gigászi küzdelem után elérkezett a nagy pillanat: megszületett az első magyar számítógép, amely az első programsorok beírása után nagy költőnk szavaival köszöntött bennünket: „Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz ..

— török -