Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

1984. DECEMBER 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Csevegés a teáról Az angolok számára a tea majdnem annyira fontos, mint a levegő. „Ö az én teácskám, a .csésze teám” — említik szimbólumként ked­veskedésképpen. A teahason­latot nemcsak emberrel, hölgyekkel, személyekkel kapcsolatban, hanem autóra, hajóra stb. vonatkozóan is használják. Az angolok azt állítják, hogy csak Angliában lehet igazán jó teát inni. és nem a nyilvános helyeken, hanem otthon. Az átlag angol egy nap 20 csésze teát megiszik. Van, aki ennél többet. Az angol tea sötét, mint a kávé. Ezzel a nagy mennyiséggel — leszámítva a tibeti arisz­tokratákat — az angolok a világ legnagyobb teafogyasz­tói. 250 évvel ezelőtt Angliá­ban még ismeretlen volt a tea. Abban az időben a lon­doniak több kávét ittak, mint a törökök. Ügy tartották, hogy a kávé a bölcsességTor- rása. Hamarosan megválto­zott azonban a vélemény a kávéról, miután megindult a teakereskedelem Indiával és Kínával. Ezután a kávét mint a boldogtalanság for­rását kezdték említeni, azt állították, hogy a nőket ter­méketlenné, a férfiakat fér- fiatlanná teszi. A tea fogy ászt ók meglepőd­ve tapasztalták, hogy a tea­levelekből készített ital öt­ször több koffeint és teint, azonkívül csersavat, és éter­olajat is tartalmaz, mint az azonos mennyiségű kávé. A frissen leszedett teale­vélnek nincsen sem íze, sem aromája. Különböző eljárá­soknak vetik alá a zöld le­veleket. mielőtt teaitált főz­nek belőle. A közel kétezer féle tea íze és aromája a származási helyétől, a feldolgozás mód­jától, valamint az aratás ide­jétől függ. A legismertebb teatermelő országokban: Kí­nában, Indiában, Japánban, Vietnamban, Szovjetunióban, Pakisztánban, az indonéziai szigetvilágban. Sri Lankán (Ceylonban) külön techniká­ja van a tea. vágásának, fermen t á 1 ásá n ak, szá rí t ásá - nak, osztályozásának és cso­magolásának. A legértékesebb és egyben legdrágább a virágillatú első szedés, mert a zsenge tea­levelekből első alkalommal viszonylag keveset tudnak leszedni, a második szedés aromája már karakteresebb, íze és minősége igen kiváló. Egy évben, harmincszor szü­retelnek, s mindig csak a két legfelső levelet és egy levélrügyet szednek le min­den cserjéről. A teafajták keverése kü­lön tudomány. Ügy keverik, mint a dohányt, vagy a ká­vét. Vigyázva az aroma, az illat és ízanyagok helyes párosítására. Az indiai és a ceyloni teakaverék erős és frissítő hatású tea készítésé­re alkalmas. A teakészítés módja or­szágonként változó. Az orosz tea igen erős. Szamovárban készítenek teasűrítményt, majd felöntik forró vízzel. A kínaiak néhány zöld tealevelet tesznek a csészé­be, és forró vizet öntenek rá. Leisszák róla a teát, azután újból leöntik vízzel. A tibetiek, akik az ango­loknál is nagyobb teafo­gyasztók. a teát nem ital­nak. hanem élelmiszernek tekintik. A préselt teából le­tört darabot teszik a forrás­ban levő vízbe, 20 percig fő­zik. Majd sóval, nátronnal és vajjal ízesítik a főzetet. A '«át még forró állapotban habosra keverik. A jó módú tibetiek naponta 60 csésze teát is fogyasztanak. Az angolok hideg vizet tesznek fel forralni a teás­kannában. Egy porcelán teásedénybe fejenként egy kávéskanálnyi és egy plusz kávéskanál teát szórnak, majd a forró vizet ráöntik a levelekre. Egyszer megkeve­rik, majd 2—4 percig állni hagyják. Cukorral és tejjel ízesítik. K. E. Csehszlovákia Úszó malom a Dunán Az úszó malom képe Valamikor az úszó vízimal­mok szinte behálózták a Dunát. Azon túl, hogy őrölték a környék gabonáját, a fo­lyó díszei, a vidék termény­raktárai is voltak. Még száz évvel ezelőtt sem volt a felső Duna mentén egyetlen olyan kis falu sern, ahol legalább egy víz malom ne zakatolt volna. De volt olyan idő is, amikor Dunaradvány és Mo- csa között három sorban áll­tak a malmok a folyón. A gőzmalmok kiépülésével azonban az úszó malmok el­vesztették jelentőségűket. A hetvenes évek elején a komáromi járási műemlék- védelmi igazgatóság a járási tanáccsal közösen úgy dön­tött, hogy az egyik úszó malmot rekonstruáltatják. Azt akarták, hogy a komáro­mi járásban, ahol a vízi­malmok valamikor igen el­terjedtek ! voltak, legalább egy képviselőjük maradjon fenn. A tervezési munkákat szé­les körű történeti-építészet? kutatások előzték meg. Át­nézték a régi malmok be­rendezéseit és maradványait, tanácskoztak ,a még élő molnárokkal, tanulmányoz­ták az idevonatkozó törté­nelmi, és technikai irodalmat. Ezt követően a bratislavai Szlovák Műszaki Egyetem építészeti karának munka­csoportja a malommechaniz­musokkal, meghajtó beren­dezésekkel és statikával fog­lalkozó szakemberekkel, va­lamint a komáromi hajógyár dolgozóival együttműködve valóban értékes alkotást ho­zott létre. Milyen is a malom? A tartórész két hajótestből áll. A föhajón áll a malom gépterme és a malomkerék csapágyának egyik része, a mellékhajón van elhelyezve a csapágy másik része. A hajók súlya 70 tonna, hosz- szuk tizenhét méter, s majd­nem 18 méter a szélességük. A malomkerék körülbelül 7 méter széles, átmérője 3,6 méter. A kerék 20, akácfából faragott lapátját a vízáram fokozatosan hajtja meg. Mit hoz a Télapó? Talán megbocsátja nekem az olvasó, hogy belgiumi utamról szólván — két hé­tig voltam a királyság ven­dége — ezúttal nem turiszti­kai érdekességgel állok elő. bár volna mit regélnem e kellemes kis ország szépsé­geiről. mely sokkal több ér­tékkel büszkélkedhet, mint amennyit mi ismerünk belő­le. Városai közül nem egy élő múzeum, építészeti re­meklésekkel. Bruges például, melyet eddig csak labdarú­góiról ismertem. Velence hangulatát idézi a várost át meg átszelő, a házak, utak alatt bujkáló csatornáival, vörös téglás középkori házai­val. Lehetne mesélni Rubens antwerpeni otthonáról, halá­láig itt töltötte életének né­hány évtizedét a mester, ma­ga tervezte háza most is ere­deti szépségében várja láto­gatóit. De hagyjuk most az .effajta érdekességet, néz­zünk egy kicsit bele e kis ország mindennapi-hétköz­napi életébe. Ha az ember hivatalos úton a királyságba érkezik, mindenekelőtt az a meglepe­tés éri, hogy valójában két ország vendége, Wallóniáé és Flandriáé. Mindkettő önálló adminisztrációval, külön kasszával, külön nyelvvel és mondhatni külön szemlélet­tel is. Az első belgiumi él­mény tehát számomra az ország megosztottságának él­ménye. Tudtam én erről egy és mást eddig is, a két nép közötti villongásokról is, a kérdéses megosztottság és az azokból származó feszültsé­gek azonban csak a konkrét tapasztalás során váltak kéz­zelfoghatóvá. Amikor a Bécsből Osztendé- be igyekvő expresszel a brüsszeli Déli pályaudvarra érkeztem és leszállván egy hordárhoz fordultam, hogy a fogadó flamand hivatal címe után tudakozódjam, — uram, merre találom a Trevers straat-ot, az idősebb korú hordár gorombán vála­szolt, „fogalmam sincs, hogy mit kérdez? Hogyan? Trevers straat?” Amikor pedig taxit fogván ugyanezt tudakoltam a franciául beszélő sofőrtől, először ő is idegenül néz rám, s csak hosszas gondol­kodás után adja meg a vá­laszt: ön, uram, ugyebár a Tue de Tréves-be igyekszik? (Ez a kérdéses utca francia neve.) Tudtam én, hogy Brüsszel kétnyelvű város, a francia és a vallon egyaránt használatos. De hogy az ugyanabban a városban élő francia nyelvű belga ennyire „ne értse” a másik nyelvét, ez mégis igen meglepett. Eb­ben az egyetlen mozzanatban rá kellett döbbennem: a két nép közötti kapcsolat egyál­talán nem felhőtlen: sőt! Ahogy József Attila monda­ná, furcsa „félelem” igazgat­ja őket. Ezt azonban már sok-sok szerkesztőségi be­szélgetés, francia éa .flamand nyelvű lapoknál tett látoga­tásaim alapján szűrtem le tanulságul. (Egyébként fur­csa dolog: a többségben levő flamandok általában beszé­lik a franciát, míg a vallonok között alig akad, aki értené és használná is a másik nép nyelvét, a flamandokét.) Feszültségek, konfliktusok, összetett probléma ez, a fel­színén talán legszembetűnőb­bek a nyelvi-etnikai eltérés­ből származó vonások, de végül is minden ellentétnek igazi gyökere egy szociális feszültségből, de azt is mond­hatnám félelemből fakad. A vallonok ellenszenvének iga­zi oka ugyanis az a minden­napi szorongás, ami arra a gondolatra fogja el őket, hogy vajon mit is hoz a hol­nap? Lesz-e munkahely, ahol keresethez juthatnak, nem kerül-e megint csődbe egy- egy újabb üzem. s akkor az­tán jön a kapuzárás és a dol­gozók számára a könyörtelen elbocsátás. Erre vonatkozó baljóslatú hírek nap mint nap látnak napvilágot a novemberi sajtóban, tömeg­kommunikációban is. S az országot járó idegen is gya­korta szembe találja magát a tiltakozó dolgozók meg­mozdulásaival. Belgiumi ősz — kérdőjelekkel A kommunisták lapja, a Le Drapeau Rouge arról szá­mol be például november 12- én, hogy a Henricot üzem csődje miatt az egyik város­ban nyolcszáz munkahely megszűnése fenyegeti a dol­gozókat; egy nappal koráb­ban arról ad hírt, hogy az egyik vallon településen a Verlipack üzem szerkezeti át­alakítása következtében be­zárandó gyár munkásai ho­gyan tüntettek valamennyien kivonulva az utcára. Szinte minden napra esik hasonló esemény: tiltakozás, üzem elfoglalása, eszmecsere, vita a munkát adó tulajdonosok­kal. Aztán tudósítás szól ar­ról, hogy korszerűsítés áldo­zatául miként eshet Wallónia cementipara, s hogyan kerül­het 450 munkahely ezáltal veszélybe. Az átszervezés, a korszerűbb technológia al­kalmazása ugyanis rendsze­rint együtt jár a munkaerő csökkentésével. A robotokra is — több mint 1500 dolgozik makáMk Okirierd-kM már Belgiumban — ezért te­kintenek gyanakodva, sőt, haraggal egyes munkáskörök­ben, mert szerintük „eleszik” a kenyeret a dolgozóktól. A provinciában megjelenő La Wallonie is azt közli: decem­ber 23-án csőd miatt bezár­ják a Valfil üzemet. A brüsz- szeli Libre Belgique pedig két nappal ennek előtte készít mérleget, megállapítván, hogy egyetlen év alatt ’83 végéig 26 ezer munkahely szűnt meg, „veszett el” — vigasztalásul hozzátéve ugyan, hogy ha semmilyen sajátos politikát nem alkal­maztak volna ezzel kapcso­latban, az „elveszett” mun­kahelyek száma elérhette volna akár a 60 ezret is. Hát így — főképp a vallon tar­tományban. A jobban pros­peráló iparú Flandriában — újabb és korszerűbb üzemek, gyárak — kevesebb az ezek­hez hasonló baj, bár ott sem felhőtlen az ég. Sajátos tartalmat ad a fe­szültségnek, hogy az elöre­gedett iparral rendelkező vallonok nem tudnak beletö­rődni — nem is akarnak — hogy államuktól sem kap­nak oly mértékű központi segítséget, amely jelentősen Csökkenthetné a dolgozók el­helyezkedési gondjai.t. A La Wallonie című szakszervezeti lap szerkesztőségében példák­kal, is szolgálnak az említett elégedetlenség jogos voltára. Mert például milliárdokban számolva, s egyetlen eszten­dőt véve csupán a vasipar­nak nyújtott támogatás ösz- szege ugyan felülmúlja a Flandriának adott milliárdo- kat, itt 59,5 és 17,4 az arány, de már a szénbányáknak nyújtott állami támogatás 4 és 60 százalékos eltérést mu­tat a flamandok javára; a hajóépítés szektorában pedig míg a vallonoknak semmi, ugyanakkor 28 milliárd jut a flamand országrésznek: a textilkonfekcióban . a Wallo- niának adott 6 milliárd el­lenében 28 jut az előnyösebb helyzetben levő Flandriának. Durván számolva: valójában minden vallonnak adott fo­rintra kettő esik Flandriád­ban. Ez az aránytalanság kétségtelenül nap mint nap újabb és újabb feszültségek forrása. Vallonjában sokan úgy ér­zik, kissé mostoha gyerme­kei az államnak, pedig még hogyha egyenlő arányban zek tőlük, azt tudakolván, mi az, ami legdrágább most számukra az életben, egy­öntetűen válaszolja a közép­iskolai tanárnő, az üzemi szakmunkás, az irodai alkal­mazott, az iskolai tanító, a technikus és a mérnök (fog­lalkozását tekintve vegyes a társaság) a legdrágább: a sécurité d’ emploi, azaz a munkahely biztonsága. Ami­kor megemlítem, hogy ná­lunk ez a fajta bizonytalanság teljes mértékben ismeretlen, csodálkozva, hitetlenkedve néznek rám. Igaz, az egyik fiatalember azt is nehezen tudja elképzelni, hogy ná­lunk már nincs „tulaj” az üzemben, aki a munkás szá­mára megszabhatná a bért és a munka feltételeit.- Egyébként talán nem ér­dektelen. mit is szerettek volna megtudni rólunk a lel­kes aktivisták, akik csupán azért vállalták az öthetes tanfolyamot, ahogy elmond­ták, hogy felkészüljenek ar­ra a harcra, amely munka­helyükön vár rájuk érde­keik védelmében. Addigi ismereteik meglehetősen so­ványak, a jelenlevő vasmun­kások ugyan tudtak a mi Csepelünkről, a az egyik sportrajongó aktivista, ami­kor a labdarúgásra került sor, gondolkodás nélkül vág­ta ki Nazsi nevét, akiről ki­derül, hogy nem más, mint Nagy László (a franciák nem sokat törődnek a nevek eredeti kiejtésével, nekik fonetikusan a Nagy egysze­rűen Nazsi), aki a Standard Liége jobb napokat is látott csapatában szerepelt egy ideig „vendégmunkás­ként”, valójában azonban igen keveset tudnak a hall­gatók rólunk. A tanárnő, aki történelmet tanít egy középiskolában, ő pedig azt firtatta makacsul, hogyan érvényesül nálunk a közösség szava és vélemé­nye a nagy, jelentős hordere­jű döntések meghozatalában, miként működik demokrá­ciánk; az irodista asszony az­után érdeklődött, hogy le- het-e nálunk nő képviselő a parlamentben, továbbá, ho­gyan állunk mi a válással, mert ő úgy tapasztalja, álta­lában válságba került ez az intézmény; a vízvezetéksze­relőt az foglalkoztatta, van­nak-e Magyarországon ma­szekok, az egyik szakmunkás pedig bőszen tudakolta, megjelenhetnek-e nálunk Szolzsenyicin művei, és hogy miként állunk a lengyelek­kel. Lényegében a gondolat szabadságát feszegette, s bi­zony elámult, amikor meg­tudta, hogy az emigrációba vonult szerző egyik kisregé­nye magyarul már a '60-as években napvilágot látott. (Mellesleg szólván, amikor azt kérdeztem tőle, mit olva­sott a szóban forgó szerzőtől, csak nézett, nézett, egyetlen munkáját sem ismerte. Lát- hátóan nem a szerző irodal­mi értékei érdekelték, sok­kal inkább az ügy „pikanté­riája”.) Van-e cenzúra Önöknél, kérdezte a franciát tanító középiskolai tanárnő. Vála­szomat, hogy nincs, s pél­dákkal igazolván, hogy mi­ként jelennek meg nálunk nyugati szerzők értékes mű­vei. láthatóan jólesően vette tudomásul. Azon pedig már- már elámult, hogy a náluk is oly népszerű és kapós Bo­tho Straussnak, a modern dráma fenegyerekének egyik darabját egy vidéki színház, a mi színházunk is bemutatta Magyarországon. Akárhogy is vesszük, a beszélgetésből sze­minárium lett, amelyből ter­mészetesen nem maradhatott ki a rakéták kérdése sem, az atomháború, melyről kö­zös, erővel együttesen állapít­hattuk meg: a nagy fokú nyugati fegyverkezés hasznát valójában a tőkések látják, a rakéták az emberiség ve­szedelmét jelentik „Azt akar­juk — hangsúlyozták, megle­hetős elszántsággal —, hogy Belgium ne legyen az ameri­kai rakéták szálláshelye’”. Amikor utazgatásaim során, Flandriában járva elvetőd­tem Florennes-be, ahová az amerikai rakétákat szánják telepíteni, s a település la­kóival beszélgettem, ők is ugyanazzal a hévvel szóltak a gyilkos fegyverekről, sőt még hevesebben, mint a liégé-ielc, s fényképet mu­tattak, hogyan tiltakoztak a telepítés elllenében, • ember­láncot alkotva a térség vé­delmére. Milyen jó is volt érezni, hogy a béke ügyében teljes az egyetértés vallonok és flamandok között! November közepe, már túl is a hónap felén. Brüsszel­ben is megjelentek az ünne­pi készülődés első jelei. A metropolis nagyon készül. Az elmúlt években — mondják — mióta náluk is erőteljesen érezteti hatását a válság, kis­sé már el ia felejtették, ho­gyan kellene igazán örülni, ünnepelni. Mintha eltompult volna erre való érzékünk — hallom a Hét Laatste Nieuws szerkesztőségi titkárától. Most újra felölti majd fény­ruháját a város, pompás ki­világítást kapnak a centrum utcái és terei, főképp a Grande Place, ahová a leg­magasabb fenyőfát állítják, de további tizenöt helyen csillognak-villognak majd a díszített karácsonyi fák: a főtéri fenyő alá faházikó kerül, — a finnek ajándéka — ahol a nap minden órájában Télapó fogadja a brüsszeli gyerekeket, de ugyanitt fel­állítják a bibliai jászolt is, méghozzá élő állatokkal, az áhitat és az attrakció jegyé­ben. Karácsony napján hat­száz tagú nagy kö­zös kórus zengi majd az öröm dalát. Hetente pedig addig két alkalommal — így döntött a városi veze­tés, — pici vonat pöfög majd végig a fényárban úszó bel­városi utcákon, megrakva kíváncsi gyerekekkel. „Visz- sza kell nyernünk régi ked­vünket, mondja beszélgető újságíró partnerem”, és ebben bizonyára neki igaza is van. Nekem azonban mégis az jár egyre csak a fejemben, amit a liége-i szakszervezeti isko- 'ában hallottam, tapasztal­tam. Ugyanis fényesen csil­loghatnak majd az ezüst- és aranyszalagok a fenyőfákon és a fényárban úszó utcák felett, Télapó megrakhatja majd puttonyát mindenféle jóval, de vajon lesz-e putto­nyában az, amire Belgium­ban oly sokan várnak, s amit legszebb ajándékként fogad­nának: új munkahelyek, szo­rongás nélküli hétköznapok, sécurité d’ emploi? Valkó Mihály részesülnéneik is az állami támogatásból, tekintettel a különösen válságos helyzetbe került nehéziparra és a bi­zony elhasználódott ipari üzemekre, náluk akkor is csupán arra tellenék a ka­pott milliárdokból, hogy szinten tartsák iparuk álla­potát. További fejlesztésre aligha jutna belőle. „A belga munkások és al­kalmazottak legfenyegetőbb réme: a chomage, azaz élet, munka, munkahely nélkül — fogalmazza meg tömören a liége-i szakszervezeti köz­pont oktatási igazgatója. így azután egyáltalán nem lepő­döm meg, amikor szakszer­vezeti aktivisták kö­rében, ahová meghí­vást kaptam (vegyek részt az egyik tanfolyam foglalko­zásán), s ahol beugrássze- rűen hallgatóból professzorrá kell válnom, hogy kérdéseik­re a mi dolgainkról szóljak, de amikor végül megfordí­tom a sorrendet, s én kérde-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents