Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. DECEMBER 24. A fenyő útja Igaz mesék a karácsonyfáról Évtizedek után újra együtt Hol vagy apám, hol vagy testvérem? ?tl§fllll| Dolgozik i motorfűrész, vágják a fát a Rákóczi Tsz-ben. Kormos János (jobb oldalon) ezen a napon már százötvenet vágott ki Kedves Olvasó! Földíszí- tette már a karácsonyfát? A7. ezüstszálak, a színes üvegdíszek, a szaloncukrok csillogó csomagolása mindmind arra hivatott, hogy ragyogásával kiemelje a fenyőfa természetes szépségét. A távoli, haragoszöld erdők küldötte néhány óra alatt betölti illatával a szobát. S az ember nemcsak az orrával érzi ezt a kicsit nehéz, de mégis üdítő illatot; egész lényét átitatja. A fenyőfa csillogásában tiszta szépségében megfürdik az arcunk, és egy kicsit, ha csak néhány órára, néhány napra is, megbékél a lelkünk. Hadd tegyek le én is valamit a fa alá. A karácsonyfa története, igaz maséje az én „ajándékom”, annak is, aki népes családban tölti az ünnepeket, és annak is, akit egyedül ér az este. Tudja-e kedves Olvasó, hogy a karácsonyfát hazánkban — de Európa nagy részében is — alig több mint százötven esztendeje állítanak? Igaz, az ünnepek táján már korábban is szokás volt úgynevezett életfát állítani, rakni például a ház falára, a gazdasági épületekre. A karácsonyi életfa — amely bármilyen fa lehetett — a természet megújulásának szimbóluma volt, ha úgy tetszik, „tavaszváró”. Elődeink szőlőt. gyümölcsöt, perecet aggattak rá. Az igazi karácsonyfa a magyar arisztokrácia révén került hazánkba. A bécsi udvart utánozva — ahol pedig a Németországból átszármazók honosították meg — először 1824-ben díszítették föl az ünnepekkor a karácsonyfát. A szokás aztán terjedni kezdett, és ma már alig van olyan ház, ahol legalább egy földíszített ág ne kerülne az asztalra karácsonykor. És, azt tudja-e. Kedves Olvasó, hogyan kerül a karácsonyfa az Ön házába? Elmesélem. Valahol Magyarország északi részén, Salgótarján, Nagymaros környékén, a Kemencéi Erdészet területén gyönyörű fenyőerdők vannak: az Ipolyvidéki Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság erdei. Ettől a gazdaságtól vásárolja például a Szolnok megyei Élelmi szer Kiskereskedelmi Vállalat a karácsonyfákat. Sok éve már, hogy az ÉKV átvevői nrnden december elején, egy sötét, hideg hajnalon elindulnak észak felé, hogy elhozzák a több mint hat és fél ezer fát. Szolnokra Törökszentmiklósra, Martfűre, Mezőtúrra, Túrkevére, Karcagra kerülnek ezen az úton a fenyőerdők méregzöld gyermekei. Bizonyára ön' is sokszor bosszankodott már azon, hogy a karácsonyfa hullatja a levelét. A fákat ugyanis már november végén, december elején kivágják, és — különösen melegebb, száraz időben — elvesztik nedvességüket, kiszáradnak, mire eljön az ünnep. Jogosan vetődik föl a kérdés, miért nem közvetlenül karácsony előtt vágják? Az ÉKV áruforgalmi osztályának vezetője, Takács Mihály elmondta, hogy az erdőgazdaság nem tudja később vállalni a kivá • gást, hiszen nemcsak nekünk, hanem más megyékbe is szállítanak. Elmondta azt is, hogy az idén először kaptak a gazdaságtól szürkefenyőt, amelyik kikísérletezett fajta, és meleg lakásban több hét után sem hullatja leveleit. Amikor a fenyőfák a városokba kerülnek, szétosztják az elárusító helyek között. Szolnokon az ÉKV piaccsarnoki fenyőfavásárában jártam. — „Melyik a legjobb karácsonyfa?” — kérdeztem az elárusítótól, Molnár Imrétől. — „A duglasz, a feketefenyő, meg a szürke”. — válaszolta ő. — „Ez a közönséges. a megszokott, ez a lucfenyő, akár meg se nézze. Meg is mondom a vevőnek, hogy ez egynapos fa. A feketefenyő igazán jó, de hogy néz ki? Tessék, itt van. Hát fenyő ez? Nagy dudva. Nekem persze el kell adnom. Akkor még a piaci főnökök is jönnek nekem, hogy azt mondja, seperjem össze a gallyakat, amit a vásárlók út közben elszórtak. Hát mi vagyok én, utcaseprő? A fák nemcsak a hegyekből érkeznek a városokba, falvakba. A rákóczifalvi Rákóczi Tsz díszfaiskolájában évente 10—15 ezer fenyőfát vágnak ki. Ahogy közeledik az ünnep, egyre gyakrabban állnak meg a faiskola előtt a kiskereskedők, a magánosok, a közületek kocsijai. A faiskolában december elejétől az ünnepekig vágják a fát. Sok törzsvendégük van, aki minden évben az ünnepek előtt néhány nappal innen viszi haza a friss fát. Kedves Olvasó! Ez volt a karácsonyfa igen vázlatos története. Este gyújtson meg egy gyertyát a fán. Nézze a lángját. Nézze, hogy hajladozik, táncol, reszket. Talán ezért is kedveljük jobban, mint az elektromos égőket. Mert a gyertya lánga meleg, a gyertya lángja él. A technika ugyanúgy nem tudta kiszorítani, ahogyan a műfenyőfa sem az igazit. Mért bár a műanyag tartós és nem Hiujlat semmit, távoli erdő két idéző illata csak az igazi fának van, az élő fa tudja szeretetre igézni szívünket. Paulina Éva Fotó: Tarpai Zoltán A vevő mustrál, válogat Az első díszek a fán A család naponta leül a vacsoraasztalhoz és érzi az ösz- szetartozás melegét, biztonságát. Sokan évek, évtizedek óta vágynak erre a meghitt együttlétre. mert elszakadtak családjuktól, rokonaiktól. A két világháború, a kivándorlás a gazdasági válság idején, családokat szórt szét — szülőt szakított el gyermekétől, testvért a testvértől. A reményt, hogy újból talaiKozhatnak, sokan nem adják lel. Ki levélben, ki személyesen keresi lel Budapesten az Arany János utcában a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatát. Sokan kérnek segítséget hozzátartozójuk felkutatásához. Bodorkos József né, a keresőszolgálat vezetője 30 éve dolgozik itt, munkatársa Antal Józsefné pedig 27 éve. Fáradhatatlanok, mert emberszeretők. Köszönetét sem várva, sokszor a lehetetlent is megpróbálják ... — Már az első világháború alatt működött a Vörös- kereszt hadifogoly-tudósító irodája segített kapcsolatot teremteni a sebesült, fogságba esett katonákkal — kezdi a történetet egészen az elején Bodonkos Józsefné. — Majd két évtizeden át szünetelt a szolgálat, aztán a második világháborúban ismét a Vöröskereszt vállalta a humánus feladatot: a honvédek, munkaszolgálatosok aggódó szüleinek, feleségeinek kérésére igyekezett mindent megtudni a fronton harcolók sorsáról, a nyomtalanul eltűntekről, az elesettekről. — A háború után nem szűnhetett meg a keresőszolgálat, sőt, változtatta, kiterjesztette tevékenységét; foglalkozott a náci koncentrációs táborokba elhurcolt százezrek közül életben maradottak felkutatásával, s mindazok keresésével, akik a béke beköszöntése után sem tértek haza. — Negyven év múltán még ma is akad olyan jelentkező, aki a háború viharától elsodort családját, testvéreit keresi? — Igen, például egyéves keresés után most az ősszel sikerült két testvér között létrehoznunk a kapcsolatot. Megtaláltuk az Ausztriában élő fivért. Minkdetten hatvan éven felüliek, negyven esztendő telt el az életükben anélkül, hogy tudtak volna egymásról — mondja Antal Józsefné, majd így folytatja: — sajnos egyre kevesebb ebből az időből az örömteli hírünk. Legtöbb hozzátartozó már csak az eltűnt katona halálának körülményeiről kaphat tájékoztatást. Gyakran érkezik levél Lengyelországból is, azoktól, akik a háború idején Magyarországon voltak internáló táborokban. Igazolást kérnek, valószínűleg most érték el a nyugdíjas korhatárt. — Pontosan mekkora a forgalmuk?------Évente 4500—5000 levél érkezik hozzánk, ennél jóval több a tőlünk kimenő levél. A levelek jó része visz- szatérő kérelem. Tavaly 2078 új ügyünk volt, s 386-ot tekinthetünk eredményesen lezártnak. Az idén eddig 1683 új üggyel foglalkoztunk, 412 esetben pozitív eredménnyel. Ezek között például volt olyan, amikor gyermekeit felelőtlenül elhagyó apát kerestünk. Szomorú, hogy a (megtalált személyek között nem egy akad, aki nem hajlandó hozzájárulni holléte felfedéséhez. — Az év legérdekesebb esete? i — Még február elején egy fiatalasszony kérte közbenjárásunkat apja felkutatásában, akivel 1961-ben szakadt meg a család kapcsolata. A férfi 1956-ban disszidált, s Űj-Zélandban telepedett le. •A lány — nyomra vezető bizonyítékként — Arne Fáik Ronne dán újságíró: A déli tenger hét hulláma című, Magyarországon is megjelent riportkönyvét jelölte meg, amelyben a szerző új-zélandi útjáról beszámolva említést tesz egy évszázadokkal ezelőtti, ősi formáját megőrző maori faluról, ahol az idegenvezető, aki egyben az arawa törzs első táncosnője, Mrs. Rata ... meghívta összkomfortos otthonába. Ott megismerkedett a maori nő magyar férjével, aki az ötvenes évek második felében vetődött ide a déli féltekére ... A név, egy magánhangzó eltérésével azonos a budapesti fiatalasszony családnevével. v — Február 16-án adták fel a keresölevelet az új-zélandi Vöröskeresztnek címezve. Április lü-én megérkezett a válasz, benne az apa üzenetével, aki valóban a sziget- ország nagy idegenforgalmi területén, Rokorau maori „modelLfaluban” él és szerelne találkozni a lányával. — De mit mond a pesti fiatalasszony? — Nem emlékezhettem ti púmra, mert másfél éves voltam, amikor elment. Valójában azt tervezte, hogy együtt indulunk, de én éppen súlyosan megbetegedtem, s s anyám nem kockáztatta az életemet. Szüleim megegyezték, hogy majd apám után megyünk. így gondolták akkor ... Az évek teltek, változtak a körülmények és megkoptak az érzelmek is, hiába jöttek mentek — öt éven át — a levelek Űj-Zé- land és Magyarország között. Édesanyám férjhez ment, én is felnőttem, férjhez mentem, két gyermekem van. És egyszer csak ajándékba kapom ezt a könyvet. Képzelje el, amikor ideértem a két- százvalahányadik oldalhoz, és azt olvasom, hogy Mrs. Rata idegenvezető... az arawa törzs lánya, meggyőződése és ézrelmei szerint maori, ám férje magyar.wk”, hát alig kaptam levegőt! Álmomban sem mertem gondolni, hogy apám ott él a mennydörgő. füstölgő gejzírek földjén és felesége a Maori Idegenforgallmi Hivatal alkalmazottja. Képzelheti, milyen izgalomban éltem, míg bebizonyosodott, hogy valóban ő az apám. A nyáron eljött hozzánk. Még most is nagyon szép ember. Erős, napbarnított. A szakmájában dolgozik, autószerelő. Gazdag és fantasztikus világról mesélt. Azt mondta, hogy sehol a világon nem olyan tiszta a levegő, a víz, mint a maoriak földjén. Mégis, amikor a Velenceitó partján ültünk, így sóhajtott fel: — Kislányom, nem lett volna szabad idejönnöm, nagyon nehéz lesz újból nélkületek ... Horváth Anita AJANDEK Már az udvaron tudtam, hogy rosszkor jöttem. A kényelmes, szép falusi ház konyhájából hangos vita, veszekedés hallatszott. Azért csak bekopogtam, lesz, ami lesz. A szót a nyugdíjas családfő vitte, s ahogy ráköszöntem, folytatta tovább. Sőt, valamiféle váratlan segítségnek vélt. — Százszor mondom, nem és nem! Bemégy holnap a városba, s a lányunokának veszel egy jó meleg kötött kabátot vagy melegítőt, a fiúnak pedig pizsamát. Hozol mellé egy-egy kiló narancsot, ez az ajándék. A felesége — ki tudja, hányadszor hallgatta már ugyanazt — csüggedten a fiára nézett. Szeme mondta csak, látod, fiam, hiába minden. Nagy nehezen mondták el a vita okát, elejét. A lányunoka pár napja azt súgta a nagyanyjának, hogy órát, kvarcórát szeretne karácsonyra. A kisfiú meg távirányítós autóért könyörgött. A nagymama „vette1’ a megrendeléseket. s hazament, hogy a papával is közölje a vágyakat. A papa pedig azóta egyfolytában haragszik, veszekszik. Nem és nem akarja elhinni, hogy egy elsőosztályos lánygyereknek kvarcóra az igénye, s a fiútól is sokallja — sajnálja? — a drága autót. Szegény öregasszony, kínjában és vég^ő érvként már fiát, unokái apját is segítségül hívta. Ez volt a vita vége, a jó öreget senki se tudta meggyőzni, hogy más a világ, más a felnőtt, a gyerek, más az ajándék is. A fia szintén hiába érvelt: lám, mikor gondolták ki, hogy fürdőszobával is megtoldják a régi házat? Ugye, fürdőszobára se gondoltak évtizedeken át? Aztán a bútorok, a viselet, az étkezés, vegye már észre, hogy más a világ. Az öreg csak dohogott. Végül, mint a héten megtudtam, megvették a kvarcórát és a távirányítós autót. Biztosan nagy lesz az öröm a karácsonyfa alatt, s talán a gyerekek örömét látva a nagyapa is belenyugszik ebbe a sok „más”-ba. Aki karácsony előtt áruházakat, boltokat, butikokat járt, tapasztalt ennél cifrábbat is. Nem ritka, hogy tizenéves gyereknek sok ezerért aranygyűrűt vesznek a szülők, a nagyszülők. Láttam egy asszonyt, aki több mint kétezer forintot adott egy divatos csizmáért. Néztem, mi van a lábán? Bizony kopott, valamikor is olcsó csizma volt. Mentegetőzve mondta a kasszánál, nem magának a tizenhétéves lányának veszi, magának dehogy adna érte ezret is. És vettek méregdrága videojátékokat kisiskolásoknak, hatszázért kölnit — parányi üvegcsében — joghallgatónak, kékrókát a divatosan öltöző fiatalasszonynak. Nem baj. ha telik rá, miért ne, mondhatnánk, csak egy valami búj- kál örökké az ember agyában a nagy költekezéseket tapasztalva: ennyire nagyok az igények, vagy magunk nagyítjuk fel őket, a szeretet szép ünnepére készülődve? Még azt se mondom, köny- nyen jött pénz könnyen megyen — láttam én a nagy vásárlások közepette aggódó tekinteteket, s egy-egy döntés előtt félhangos fejszámolásokat is hallottam. Nincs annyi pénz. amennyi ilyenkor kellene — s csak nagyon keveseknek adatik, hogy minden álmot betelje- sültté varázsoljanak környezetükben, családjukban. Változó életünk, változó világunk tenné? Aligha. Túlságosak az igényeink, hogy mindig többet, jobbat szeretnénk? Ez se egészen így igaz. Mondják, sokat számít a képernyőről ránk kacsintó reklám, a boltok javuló kínálata a világjárók meséi és kézzel fogható emlékei. Lehetséges. Az idősebbek sokszor azt mondják: azért veszek ezt-azt, azért adok amazt-emezt, mert annak idején nekem senki nem vett, nem adott, mert nem volt rá tehetsége. Hát legyen az én gyerekemnek, unokámnak jobb, mint nekem, én se bántam volna, ha nem mindent magamnak kellett volna megkoplalnom és gürcölnöm. Tiszteletreméltó még a túlbuzgó gondoskodás is. Azt azért gyorsan hozzáteszem, hogy hasonló indítású embereket hallottam én már emigyen panaszkodni is: csalódott, keserű felnőtté vált a gyerekem. Azt mondja, semmire nem telik, folyik keze közül a nehezen megkeresett pénz. Jobb volt, amíg otthon élt, amíg mások gondoskodtak róla. Ez is következmény — a korai kvarcórák, a méregdrága aranygyűrűk, az ajándék motorok, autók, a „félpénzzel besegítek” lakások bútorok következménye. S. J.
