Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-15 / 294. szám

Irodalom, művészet

1984. DECEMBER 15.

béd végeztével lopva pillantott az órájára. Azon tűnődött, hogy illendőségből még marad egy félórát anyja nem túl gyakran látott vendégeként, aztán elindul, mert az út még hazáig jó százhúsz kilométer, s este nem szeret vezetni, főleg ha köd is várható. Az autós legnagyobb ellenségének a ködöt tartotta; lidércnyomással ér fel, amikor az ember nem lát semmit mégis mennie, haladnia kell.

Amíg nemcsak kocsija, de jogosítványa sem volt, ez az álomkép gyakran kísértette. Az utóbbi években viszont álmai oly mértékben megritkultak, hogy úgyszólván egy sem akadt fel belőlük a reggelek szakadozott hálóiban.

Elernyedt testtel dőlt a kanapé végéhez, s közben cigarettára gyújtott. Anyja a mosatlanokat szedte össze, fejkendősen, rossz pulóverben, közel a hatvanhoz. Érdekelte volna, hogy min töpreng a fia. de ha megkérdezi, az olyan csak, mintha álmából riasztaná fel. Az anyák ugyanis makacsul hiszik, hogy fiaik álmai az évek múlásával jottányit sem fakulnak.

— Fiam, vigyél abból a borból, szívjad meg a hordót a lopóval, megtalálod a demizsont is — mondta végül, lassan tagolva a szavakat.

— De hát tudhatná, anyám, hogy mi nem iszunk jóformán semmi szeszes italt.

Anyja tettetett szigorral nézett vissza rá:

— Na és?... Ha vendégetek jön, nem kell a boltból venni a vacak, csinált borokat. Ez még igazi. Ettől nem fájdul meg a feje senkinek.

Kilátástalannak látszott a vita, s ezért a cigarettacsikk eloltása után feltápászkodott. nyújtózott egy rövidet, s kiment a kamrába. Ott sorakozott a három különböző nagyságú hordó, szakszerűen kitámasztva, odébb teli zsákok pöf- feszkedtek, megcsapta orrát a sertéstáp édeskés szaga, bekukkantott a sarokba is, miután megtalálta a demizsont, s tekintete fönnakadt a kerekes rokkán.

A lopó után nyúlt, a szélső, legkisebb hordóba mélyesztette — ennek a dugója volt láthatóan kilazítva —, néhányszor megszívta, s a demizson lassanként megtelt. Az utolsó eresztésnél ügyelt arra, nehogy túlfolyjon az üveg száján a majdnem víztiszta, színtelen, de ugyanakkor a fényt olajosán megtörő, illatos nedű. A bugyborékoló hágok a skála mind magasabb tartományait töltötték ki, de eközben is oda-odapislantott a rokkára — < minden bizonnyal évek óta itt porosodik —, s a két szoba-összkomfortos lakótelepi lakásuk egyik, az íróasztallal szemközti sarka jelent meg előtte, ahová a rokka szépen beilleszthető lenne... S miközben a demizsont jól bedugaszolta, az ötlet elhatározássá érlelődött: magával viszi a rokkát.

A demizsont a verandára tette, az egyik oszlop mellé, majd közvetlenül az indulás előtt helyezi el a csomagtérben.

Odabent az anyja megkérdezte:

— No, sikerült?

— Persze. Csakugyan szép bor...

— Ez még a tavalyelőtti. Legalább megkóstoltad?

— Tudja, hogy nem lehet. ..

— A nyelved beleértethetted volna. Azért még nem büntet a rendőr...

Megérezte, hogy most kell előállnia a témával. Lélegzetet vett, s elkezdte:

— Láttam anyám, hogy nehezen fér el a sok lim-lom a kamrában. Ott van az a rokka is. Én elvinném magammal...

Anyja értetlenül nézett rá:

— Minek? Ági nem fog azon fonni.

— Nem is azért. Lakásdísznek.

— Azt a poros, pisezkos vacakot? Tán még tyúkszar is van rajta.

— Megmossuk, megtisztítjuk...

A fürdőkádban.

— Aztán a szú is átmegy a bútorba — próbálkozott tovább.

De a fia leintette:

— Ugyan, anyám... A mai bútorok úgy be vannak kenve mindenféle lakkal, kencével, hogy a szú foga háromszor is beletörik, mégsem sikerül átrágnia.

Az anyja megadta magát.

— Vigyed, ha annyira odavagy érte. Különben épp most akartam feltüzelni, jól megfőtt volna nála a paprikáskrumpli.

Ez nem volt igaz; a szíve vérzett volna belé. ha a jó öreg faalkotmány évszázaddal ezelőtt kiesztergált darabjait a szeme láttára hamvasztották volna el a lángok, s szállt volna el az ifjúkor emlékeinek füstje a kéményhuzaton át, végképp elenyészve a kenderkóc- Sizínű felhők alatt.

Most a fia érzett egy leheletnyi lelkiismeretfurdalást. Csöndesen így szólt:

— Vágok fát helyette.

— Ugyan már, nem azért mondtam. Csak Ági is mit fog szólni hozzá.

— Örül majd neki.

Ebben azért nem volt biztos. Feleségét valamiképp elő kell majd készítenie. Annyi előre látható volt máris, hogy rokkástól berontani a lakásba nem lesz sem okos, sem szerencsés dolog. Következésképp nem is tanácsos...

Csakhogy ez már kettőjük ügye, anyja hiába is szólna bele, célt azzal el nem érne.

Közeledett az indulás ideje. Berakta a demizsont. meg a rokkát is a csomagtérbe, ez utóbbi művelet nem is volt olyan egyszerű, a kamrában alaposan kiszáradt, némely darabja, a lába, a hajtókarja az első érintésre kihullott.

Hatvani Dániel:

II rokka

Elbúcsúzott és útnak indult. Egy út menti bisztrónál megállt kávét inni, s mielőtt bement volna, felnyitotta a csomagteret, megnézte, nem dőlt-e fel a demizson. Stabilan állt minden; az elfektetett rokka különös, már-már groteszk látványt nyújtott a Lada hátuljában.

Ekkor határozta el. hogy hazaérkezvén először csak a demizsont viszi fel. Meg amit még azon kívül az anyja elcsomagolt.

Ágit odahaza fekve találta. Amikor benyitott, az asszony épp a láz- mérőt tartotta az ablak világossága felé.

— Átkozott takonykor — mondta köszönés helyett is. — Kőemelkedésem is van.

— Takarózz be jól, drágám,, csinálok mindjárt egy kis forralt bort.

S arra gondolt, hogy ez lesz majd az eszményi terepegyenge- tés.

Negyedóra múlva a forralt bor fahéjillata árasztotta el a szobát. Töltött magának is egy bögrével. A másikat tálcán vitte oda a feleségének.

Nézte, amaz miként ízleli meg az első kortyot, s nekikezdett:

— Egy kis meglepetést is hoztam.

— Mifenét? — nézett fel az asz- szony a forralt bor gőzéből.

— Még lent van a kocsiban. Egy rokka. — Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy a szót kimondta. — Anyám nekünk adta ...

— Miután el'kunyeráltad — villant meg Ági szeme.

— Az ott úgysem kell már. S képzeld, fel akarta tüzelni...

— Te persze nem hagytad. És mondd, hová teszed?

Elmagyarázta, hogy szemben az íróasztallal, legfeljebb a könyv- szekrényt húsz centivel arrébb tolja, ezáltal is szabadul fel némi hely.

— Állítom, hogy nem vagy normális. Gondolkozz egy kicsit: csupa modern bútor;, hogy jön ezek közé egy rokka?

— Tudod, a kontraszthatás. Miért ne?

— Tisztára megőrültél...

Már attól félt. hogy Ági dühében sírva fakad, s aztán rájött, még ez a fölengedés is előnyösebb volna, mint a mostani makacs ellenállás.

Ám ekkor az asszony minden átmenet nélkül megenyhülni látszott.

— No menj, hozd fel azt a ron- daságot — mondta.

— Meglátod, hogy nem is az — tiltakozott a férj, némiképp nekibátorodva.

A lépcsőházban, már visszafelé jövet, kezében a rokkával, bajlódván a minduntalan kihulló alkatrészekkel. elhatározta, Jiogy majd csak megtisztított állapotban mutatja meg a feleségének. Nyomban a fürdőszobába vitte, meleg vizet engedett, rá, jó sokat, aztán mosóport adagolt hozzá. Teljesen belefelejtkezett a munkába. Csak arra eszmélt fel, hogy Ági áll az ajtóban, szélesen vigyorog, de nyomban utána elkomorul:

— így menjünk majd a fürdőkádba?

— El fogom mosni tisztességesen.

— Képzelem.

Jó ideig tartott, amíg darabonként megmosta az egész rokkát, a sok évtizedes kosz imitt-amott a mosószernek sem engedett, s a művelet végeztével, miután kivette a dugót a kád aljából, piszokbarna víz örvénylett a lefolyó nyílásánál.

összerakta a darabokat, a rokka némiképp csakugyan megszépült, ám a szobában csalódottan kellett megállapítania, hogy nagyobb helyet foglal el, mint amennyire előzőleg gondolt. A könyvszekrény elmozdítása sem oldotta meg a problémát; a rokka kereke jó előre kiugrott, látni való volt, hogy kerülgetni kell. Máshol viszont még ennyi alkalmas hely sem akadt az ötvenkét négyzetméteres lakófelületen.

Mindezt persze Ági is jól érzékelte. Már neyn. hisztériázott, még kevésbé humorizált, ellenben igen határozott hangon jelentette ki:

— Ügy emlékszem, hogy mondtam, kell nekem egy kis toalettasztal. Pont erre a helyre szántam, ahová te ezt a csúfságot tetted.

— Át fogom rendezni az egész lakást — replikázott a férj. — Meglátod, szépen elfér minden. A rokka is. meg a toalettasztalka ds.

— Mit akarsz te átrendezni? Emlékeztetlek, hogy ez a mostani az ötödik változat.

— Az én ötletem volt, hogy a ruhásszekrényt oda tegyük, ahol most van ...

— Elismerem, így van. S akkor még szó sem volt rokkáról...

Aznap este nem szóltak egymáshoz.

Reggel az asszony — a férj legalábbis úgy látta — szándékosan nekibotlott a rokka kerekének. Az alkotmány csörömpölve hullott szét.

— Szétszaggatja a harisnyám — sziszegte Ági.

— Nincs is rajtad harisnya — vihogott a férj, s kezét végighúzta az asszony mezítelen combján.

Az asszony nem bánta volna, ha a simogatás a máskor is szokásos módon folytatódik, s jut el a végkifejletekig, a férj azonban a rokka összeszereléséhez fogott.

Ági idegei felborzolódtak. A rokka ezt a napjukat is tönkretette.

Harmadnap este hol egymásra, hol a rokkára vetettek gyűlöletteljes pillantásokat.

A férj kiselőadást rögtönzött:

— A rokka nemcsak a hagyományos paraszti világ egyik termelő- eszköze, de a kisparaszti termelésnek is kvázi a szimbóluma. Az önellátó kisgazdaságoké. — Mély lélegzet után így folytatta: — S a termelés minden korban szoros kölcsönhatásban volt a termékenységgel.

Az asszony felfortyant:

— Te hülye, ilyesmivel célozgatsz arra, hogy nincs gyerekünk? Ezennel félvilágosítalak, hogy a gyerekcsináláshoz nem rokkára van szükség ...

Ezúttal a férj hangja csattant fel:

— Nem hiszem, hogy okod lenne panaszkodni. Azt viszont látom, milyen kétségbeesett erőfeszítéseket teszel, hogy ne szedj magadra fölösleges kilókat. Az antibébitab- lettáid miatt...

Negyedik nap mindketten válást emlegettek. A férj keserű mosoly- lyal az ajkán jegyezte meg:

— A világsajtó tele lesz velünk, miszerint egy rokka miatt álltunk a válóperes bíróság elé.

— Legalább világhíresek leszünk — tette hozzá az asszony.

itödnap este a férj a szokásosnál kissé később tért haza. Ági már otthon volt, s magába mélyedve ült az új toalettasztalka

előtt, nagyjából azon a helyen, ahol előző este még a rokka állott.

— Hol van a rokka? — kérdezte a férj, föl sem ocsúdva az első meglepetésből.

— Még reggel levittem a kukába, miután elmentél — felelte az asszony, anélkül, hogy az ovális tükör elől elfordult volna. — Megmondtam, hogy kell a hely.

A férj egy percig némán támasztotta az ajtófélfát. Aztán, a lehető legközönyösebb hangon,

— Hozhatok egy kis bort? megkérdezte:

Az asszony, kezében a szemöldökceruzával, olyannyira magába merült, hogy nem is válaszolt. Csak amikor a férj letette elébe a poharat, nyúlt az ital után, s egy hajtásra kiitta.--------------------------------------------------------------------------------------------------------------—

Csanády János:

Vállra vetem

Vállra vetem viseltes ködmönöm, meleg terű hátamon a világ, mert bús az utca, zajlik már a jég az ég alatt, míg az újra összeáll a pocsolya-tükör, síkos bakkancs a lábamon, mint lovak csánlcjai bokám erős, cipőfűzőm kötöm, hó vattáz a sötét posztón, sebes, hideg szél lökdös haragos, láthatatlan hullámokban, a kő-templomtorony megáll még biztatón, mint jégbefagyott hajók árboca int, célom a tenger, hív a hó-határ köd-kavaró fekete madarak mezők, télbe-fagyott mezők sirályai

kiáltozzák az én dalom s magam.

Törő István:

Bejárók

Most már a tél kemény foga ujjaink hegyébe fal bele-összeverődünk hajnali harangszóra, s borzongunk már jó ideje, mert nem ver föl a hajnal piros nyájassággal, mert sötétben járunk, alakunk tömény vonalát a fekete léghez fenjük, füstszagú léghez, melyben menetelnek hangok: szitkok, káromlások és istent éltetők —

így utazunk mi reggelente: kivájva magunkat álmos ébrenlét iszapjából. * s neuraszténiás hadakozással dörgünk a semmibe, ebben az ember-présben, céda levegő poshadt mosolyában, hadbanjárt lábainkkal talpig görnyedezve, de utcalámpák szabályos ritmusában tél ködfüggönye telepszik kipellengérezett

szakállunkra.

Bolya Péter:

A lácán hideg húsa

1.

— Hallali — suttogta Padosi vadászati áhítattal.

2.

A VADHÜSBOLT kirakatában tollas fácán lógott, a bal oldalán fogoly, a jobbján vadkacsa, s a látvány friss téli napokat idézett Padosi eszébe: havas mezőket, nyulakat, alacsonyan szálló foglyok menekülő csoportját, fekete vadkant a fehér havon (mindezt a moziban vagy valamelyik álmában látta.)

— Meg kell vennem ezeket a vadállatokat — mormolta Padosi, vállára igazította képzelt duplacsövűjét, és benyitott a boltba.

Betoldás:

Padosi nem a földből nőtt ki, hanem anya szülte: asszony, aki származása szerint felvidéki úrilány, igazolványa szerint „elvált”, önmaga szerint főbérlő, s talán ezért is kérte meg nap nap után a fiát, hogy takarodjon ki végre a lakásból, menjen a nőihez „lakni”, látni sem bírja, mert Padosi erősen emlékezteti id. Padosira, meg mindenkire, aki miatt egyedül maradt. — De Padosi tudta, hogy Padosiné utálkozása mögött mély konyhatudás lappang, s a vadak igazi nyitrai módon fognak lubickolni saját, feddhetetlen levük- ben — tehát fürgén hatolt be a húsboltba, örült, hogy megváltoztatta úticélját, s Piroska helyett a fácánnal fog találkozni a mai délutánon.

„Megöregedtem” — gondolta, amint megérezte a vadhúsok erős szagát.

3.

— Te úristen, hát ez micsoda?!

— sikoltott id. Padosiné, amikor

Padosi az asztalra dobta a „zsákmányt”. — Teljesen meg vagy

őrülve?!...

— Egy fácán és két kísérő — jelentette be Padosi. — Holnapután karácsony.

— Én ugyan meg nem pucolom

— ingatta a fejét Padosiné. — Vidd a nőidhez.

... Padosiné őszinte utálatot érzett Padosi nőismerősei iránt

(ugyanúgy, mint annak idején id. Padosi barátnői iránt). Piri „rüf- ke” volt, Mari „pifke”, Erzsi „caf- ka”, Anna pedig egyszerűen csak „cigány”. — Apád is mindig a primitív nőket szerette — sóhajtott egyszer Padosiné, amikor Piri és Mari egymást verte Padosiék lakása előtt, azt gondolván, hogy a másik az, aki miatt Padosi csak egy pillanatra nyitotta ki az ajtót, aztán visszamenekült a művelt középosztályba.

4.

— A fácánt csak szárazon szabad kopasztani — mondta Padosiné, miután mégiscsak foglalkozni kezdett a vadállatokkal.

Padosi hallgatagon ült a konyhában; anyja ujjait figyelte, amint tétován matatnak a madár tollai között. Talán már téptek valaha fácántollat ezek az ujjak, de biz-