Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. NOVEMBER 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Megyei fotópályázat Kiállítás a legjobb munkákból A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ idén har­madik alkalommal hirdetett megyei fotópályázatot. A pá­lyázatot nagy érdeklődés kí­sérte. A zsűri 37 fotós csak­nem kétszáz munkáját bí­rálta el. A legjobb alkotá­sokból rendezett kiállításon végül is 26 szerző 56 fotóját láthatja a közönség. A tárlatot tegnap délután a Megyei Művelődési és If­júsági Központban Násási Mihály, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőhelyettese nyitotta meg. A megnyitón adták át a legszínvonalasabb mun­kákért járó nívódíjakat is, Berta Ferencnek, Csabai Istvánnak, dr. Garay Ta­másnak, Kardos Tamásnak, Ratkai Barnabásnak, az if­júsági kategóriában pedig Nagy Gyulának. Ugyancsak nívódíjjal jutalmazták a pályázaton legeredménye­sebben szereplő kollektívát, a Jászkun fotóklub Wes­ton stúdióját. Képeinket a kiállítási anyagból válogat­fiilr Csata! István: Tárolta! Ratkai Barnabás: Leonard Missoue emlékére Berta Ferenc: Táj Országos kollégiumi konferencia Könyvajánlat Magyar politikai emigráció 1849—1867 Hol a helye, mi volt a szerepe az 1848/49-es politi­kai emigrációnak Magyaror­szág történetében, különö­sen az 1867-ig terjedő kor­szakban? Ha azt mondjuk, hogy a nemzet lelkiismerete volt, eleven tiltakozás a Világos után bekövetkezett állapotokkal szemben, közel járunk az igazsághoz. Meg­őrzőjévé vált 1848 nemes örökségének, egyben hirde­tője ás képviselője lett a vi­lág, a szélesebb nemzetközi közvélemény előtt a magyar nép jogos igényeinek, vá­gyadnak, törekvéseinek — melyek a hazában éppen semmibe vétettek, eltipor- tattak, föld alá kényszerít­tettek. Az emigráció, szinte füg­getlenül működésének ered­ményességétől, puszta lété­vel is fenyegetésként hatott az elnyomó abszolutista kormányzatra. A magyar politikai emig­ráció széles nemzetközi küzdőtéren működött. Esz­méi, gondolatai, útkeresése óhatatlanul összekapcsolód­tak hazai történetünk ala­kulásával, a magyar társa­dalmi tudatformálás részé­vé váltak — és még inkább azzá kellett válniuk. Az időben és térben szét­szóródó magyar emigráció történetét egységbe foglalni igen nehéz féladat. Az ed­digi jelentős munkák, fel­dolgozások ellenére jócskán maradtak kimunkálatlan részletek, fehér foltok. Ezek csökkentéséhez kíván hoz­zájárulni Lukács Lajos újabb források, kutatási eredmények felhasználásá­val. (Kossuth Könyvkiadó) Országos felsőoktatási kol­légiumi konferencia kezdő­dött tegnap Győrött a Mű­velődési Minisztérium és a KISZ Központi Bizottsága rendezésében. Ezúttal im­már hetedik alkalommal ta­nácskoznak a tennivalóikról országos fórumon a kollé­giumi szakemberek. A há­rom napos győri találkozóra mintegy háromszázan érkez­tek az ország minden ré­széből. A nyitó plenáris ülésen Földiák Gábor művelődési miniszterhelyettes tartott A hafminckettes lajstrom- számmal jelölt thébai sír feltárásán dolgozó magyar tudósok, akik néhány napja láttak hozzá a helyszíni te­repmunka második szakaszá­hoz, az expedíció vezetője szerint megint feltűnő ered­ményeket produkálták. — Igen sokat tudtunk meg a három és félezer éves sír történetéről, és tulajdonosá­nak, Dzsehutimesz királyi írnoknak életéről — mon­dotta Kákosy László pro­fesszor az MTI kairói tudó­sítójának adott telefoninter­jújában. Kákosy, aki a helyszínről, Guma faluból beszélt, el­mondotta: a régészeti expe­díció most egyszerre két helyütt dolgozik a hatalmas méretű aknasírban: egyrészt a felső helyiségekben, más­részt mélyen a hegy belse­jében, a sírkamrában. A felső traktusban újabb mú­miák kerültek elő, majd a sziklafalba vájt, régi, ragyo­gó színeit még mindig őrző előadást a felsőoktatás és a kollégiumi mozgalom kap­csolatairól. Egyebek között hangoztatta: a kollégium alapvető funkciója, hogy hozzájáruljon az egyeteme­ken és a főiskolákon zajló értelmiség-képzéshez. A kol­légium a felsőoktatási in­tézmény szerves része, fel­adata, hogy az önkormány­zat elvének érvényesítésével neveljen a közösségi életre, nyújtson lehetőséget a bent­lakók számára a demokra­tizmus gyakorlására, és ez­által is készítsen fel a kö­zösségi életre. fülke, benne három ó-egyip­tomi istenség: Ozirisz, fele­sége: Izisz, és gyermekük, Horusz szoborcsoportjával. Ez a szoborcsoport rongált állapotban van, de a rajzok és hieroglifák jól kivehetők: az is, hogy a sír tulajdono­sa, Dzséhutimesz, feltartott kezekkel Imádkozik a három istenhez, és Ozirisztól „az északi szél édes fuvallatát kéri”. — A csütörtöki nap nagy eseménye volt számunkra — mondotta Kákosy —, hogy meglátogatták expedíciónkat az egyiptomi műemléki fel­ügyelőség tudósai. Amikor ezt a leletet mutogattuk, a tönmelékhalom alól újabb kő bukkant elő hieroglifák­kal. Percek múlva, az egyiptomi felügyelők szeme láttára, kiderült, hogy egy, az egyiptomi újbirodalom művészetének legmagasabb fokán készített, a kor műal­kotásai között igen előkelő helyet elfoglaló újabb szo­borcsoportot találtunk. Szoborcsoport az írnok sírjából Újabb értékes leletek a magyar expedíció birtokában „Ha becsületes vagyok, ott a helyem...” A Szállnak a darvak ősbemutatója Szolnokon Ha egy világhírű filmre­mekmű színpadra kerül, többnyire nem csekély fenn­tartással ülünk be a néző­térre, azzal a természetes kétkedéssel, hogy vajon mi újat adhat az előadás a film­hez képest, illetve szabad-e egy immár klasszikusnak számító alkotást a belénk rögzült emlékektől eltérően megszólaltatni? Meggyőző­désem, hogy várakozó kéte­lyeimmel nem voltam az egyedüli a bemutató közön­ségében, de az is meggyő­ződésem, hogy legtöbbünk rég hiányolt élménnyel gaz­dagodva távozott az előádás után. Borisz és Vera története 28 évvel ezelőtt, 1956 őszén született, az azóta méltán' világhírűvé vált moszkvai Szovremennyik Színház Vik­tor Rozov „Örökké élnek” című drámájával nyitotta meg kapuit. E darabból ké­szült egy évvel később Ka­latozov nagyszerű filmje, a Szállnak a darvak, Tátjana Szamoljova és Alekszej Ba­talov felejthetetlen fősze­replésével. A darabot a fa­sizmus felett aratott győ­zelem 20. évfordulóján fel­újítva vitte színpadra a Szovremennyik, s azóta fo­lyamatosan szerepel műso­rán. A magyar nézők 1975- ben láthatták Budapesten a színház vendégjátékában, s most — a magyar színházak közül elsőként — a szolnoki Szigligeti Színház mutatta be Rozov darabját, Árkosi Árpád rendezésében. Nem volt kockázatmentes a mű színpadra állítása, a szolno­ki társulat azonban dicsé­retre méltó igényességgel és újszerűén oldotta meg a fel­adatot. A színpad szélén vak ka­tona húzza a tangóharmóni- kát, a játéktér kitágított fa­lait példás rendben sorakozó katonaköpenyek borítják. Háború van. Minden tárgy, tónus, rezdülés és szó ezt üzeni, s ezek valamennyi jelenetben részét, keretét adják a játéknak, egyetlen percre sem engedve megfe­ledkeznünk arról, hogy há­ború van, front, harcok és hősök, áldozatvállalók és meglapulók. De a háború mindig együtt él a hátor­szággal is: az otthonmara­dottak, az apát, fiút, test­vért, barátot várók, a har­cosokat táplálók -és ápolók, az emlékezők, — azok, akik az o'tthont és a békét jelen­tik a fronton lévőknek. Olyan helyzet ez, amelyben minden embernek választa­nia kell, lelkiismerete és fe­lelőssége. szerint, vagy el­lenében, attól függően, hogy milyen a jelleme. Borisz, az átlag moszkvai család re­ménysége, a fiatal, szinte még gyermek tervezőmér­nök, akit egyébként felmen­tenének a katonai szolgálat alól, a család tudta nélkül Önként jelentkezik a front­ra. Tettében a választás er­kölcsi értékké nemesül. Öt köti a legtöbb dolog, mun­ka, szerelem a hátországhoz, mégis az első vonalba kéri magát, mert háború van és meggyőződése, hogy „ha be­csületes vagyok, ott a he­lyem”. Ez a választás az er­kölcsi szabadságnak már olyan minősége, amely ön­magában is hőssé avatja a fiút, tisztasága és humaniz­musa pedig „örökké élővé” teszi emlékét. Szerelmese, Veronika eleinte nem akar­ja megérteni, elfogadni Bo­risz döntését, s mire össze­szedi magát, már késő, le- kési a búcsúzást, mert hábo­rú van és Moszkvában a közlekedés sem olyan, mint régen. Borisz családja — ki­ki vérmérséklete szerint re­agálva — aggodalmát, fáj­dalmát rejtve, szelíd büsz­keséggel veszi tudomásul „szemük fénye” választását. Az apa titkos polcáról elő­kerül a legnagyobb pillana­tokra félretett vodka, az anyai melegséget sugárzó nagymama pedig a blúzáról levágott gombbal önmagá­ból ad egy darabkát a hosz- ■szú útra induló fiúnak. Fel- 'emelően megrendítő pilla­natok ezek, előre vetítik a ttfagédiát; mégis mindenki azt teszi, amit kell és he­lyes. Kivéve az unokatest­vért, Márkot. Tulajdonkép­pen ő a drámai ellenpont, választása az a másság, amely méginkább kiemeli Borisz erkölcsi nagyságát. Mert az embert próbáló kritikus történelmi pillana­tok hátországának — a tisz­tességes többség mellett — mindig megvannak a ma­ga sajátos élősdijei is: a ha­za iránti legmagasabbrendű kötelességet az elhivatott te­hetség elsőbbségére való hivatkozással gyáván elfedő Márkot; az élelmiszerhiányt aljas módon kihasználó ügyeskedő, de annál közön­ségesebb Nyurák; a gátlás­talanul romboló, da magu­kat „finom” entellektűelnek mutató Csernovok és a bo- rongós lelkű, de a fizikai munkát és a munkást mé­lyen lenéző, hervadó szép­asszony Antonyinák. Olyan remekmívű jellemgyűjte- rnény ez a miniatűrnegatív „történelmi arcképcsarnok”, hogy Rozov tökéletesen ké­pes volt érzékeltetni vele a háború lélek- és értékrom­boló hatását, azt, hogy az életet alapjaiban veszélyez­tető szituáció hogyan képes rágcsálót csinálni a jelle­mükben és meggyőződésük­ben már elevei ihgatababbl emberek egy részéből. A darab tehát az emberi választás, a megmérettetés drámája. A rendező Árkosi Árpád, akinek szerintem ez az eddigi legjobb nagyszín­házi teljesítménye, szeren­csére kerülte a túlzott pszi- chológizálás buktatóit. így az előadás szinte egyetlen pillanat erejéig sem enged az érzelgősségnek, de olykor jólesően megborzongat, s hogy ez a visszafogottság mekkora erény, azt abban a jelenetben érezzük meg leginkább, amikor Vlagyi­mir gyanútlan naivitással elmeséli a családnak sebe­sülése történetét és bajtár­sa önfeláldozását, s ezzel hiegerősíti a régóta beval­latlanul rettegett hírt: Bo­risz halálát. A fájdalom itt szinte hangtalan, annál mé­lyebb .. és az élet a maga törvényei szerint megy to­vább. Mert végül is nem történik más, csak egy fia­talember — mint annyi más társa — önként elmegy har­colni a hazájára törő ellen­séggel, a fronton is ember marad és meghal. Ha hábo­rú van, ez gyakori eset, szin­te természetes, de nem az a családnak, azoknak, akik­nek a hátországban a fron­ton lévők hazatérésének re­ménye ad erőt. És eközben otthon megváltozót* embe­rekkel, ímegváltozotr felté­telek között megy tovább a megváltozott élet, hogy majd egyszer, a győzelem után is­mét visszatérhessen a régi, megszokott medrébe. Erről, s nem többről szól a szolnoki előadás, s ez ép­pen elegendő. Nem érezzük hiányát annak, hogy Árkosi Árpád értelmezésében má­sodlagossá válik az eredeti drámának az a lélektani vo­nala, amely azt boncolgatja, hogy hogyan volt képes Ve­ronika Boriszt feledve né­hány hónap múltán Márk­nak nyújtani a kezét, s ho­gyan vezet ez végül is a tel­jes meghasonuláshoz, majd lázadásához. Mindezt csak jelzésszerűen követhetjük nyomon, mégis eléggé mé­lyen ahhoz, hogy megértsük a drámai helyzeteket. Egy finom vonásokból, rezdülésekből összeálló, fe­lesleges külsőségektől men­tes, humánus játéknak lehe­tünk részesei, melynek íz­léses mértékű érzelmi hatá­sát méginkább mélyíti Szlá- vik István egyszerűségében is nemes és kifejező díszlete. Az előadás — talán az első perceket kivéve — vé­gig jó ütemű, igényes szín­vonalú, a szereplők teljesít- inénye elismerést érdemlő. Kristóf Tibor (Borozgyin) a tőle megszokott hőfokon blyan apót és orvost állít elénk, aki egyszerre robba­nékony házi akarnok és sze- retetre méltóan gyengéd, aki önmagát és környezetét nem kímélve dolgozik, operál, helytáll, otthon azonban nem tud (vagy talán nem is ákar) mindenen úrrá lenni. ,A lányát, Irinát alakító Szo- boszlai Éva ígéretes drámai színésznővé érett. Koós Olga Mihajlovnája lírai, az életet dicséri, emlékezik, vár, dol­gozik. ő a mindenki bizal­masa, s ebben nagyszerű. Varga Károly (Vlagyimir) szótlanul is sajátos atmo­szférát tud teremtem. Győri Franciska Nyurája kellően gátlástalan, kellően közönséges, néha azonban harsányabb a szükségesnél. Az előadás egyik legkelle­mesebb meglepetése Levicz- ki Klára felszabadult, ízlé­sesen groteszk humora. Ta­kács Gyula pedig a puszta jelenlétével olyan hangula­tot teremt, amely nem igé­nyel semmi kommentárt. Fi­gyelemre méltó Egri Kati Antonyina és Szendrey Ilona (nagymama) alakítása is. Meghatározó karakterei az »előadás egy-egy pillanatá­nak. Kőmíves Sándor (Cser- nov) példás igyekezettel pró­bál a kisstílű, de annál kár­tékonyabb hátországi rág­csáló szerepébe életet vinni, figurája azonban inkább enervált, nem tud eléggé visszataszító lenni. A három főszereplő: Fa­zekas Zsuzsa (Veronika), .Tóth Tamás (Borisz) és Tóth József (Márk) szimpa­tikus finomsággal — termé­szetesen ki-ki tehetsége és .karaktere szerint — igyekez­tek megfelelni a feladatnak. Ami velük kapcsolatban mégis hiányérzetet kelt, vagy nem sikerült ebben a saját- tos emberi háromszögben igazi drámát teremteniük. Fazekas Zsuzsa friss, tehet­séges, új színe a társulatnak, rezdülésein érződik, hogy érettebben játéka még sok értéket hozhat majd felszín­re. Tóth Tamás is komoly tehetséget sejtető új színe a szolnoki társulatnak. Ebben a szikrázóan drámai szerep­ben azonban mégsem tudott oylan súlyú lenni, hogy je­lenlétét végig a színpadon érezzük, még akkor is, ami­kor már rég nincs ott. Legkevésbé talán Tóth Jó­zsef tudott megfelelni a Márk figurája megkívánta drámai ellenpontnak, s ezzel a megállapítással nem te­hetségét vitatom, mert azt más szerepekben (pl. a Mei- er-fiú) már bizonyította. Eb­ben a szerep azonban kissé erőtlen volt. És végül még egy kérdés, ami bárkiben felmerülhet (és szerintem fel is merült): időszerű-e ma ehhez hason­ló darabok műsorra tűzése, illetve elegendő-e ilyen üze­net? A kérdés természetesen sokkal bonyolultabb fannál, hogy pusztán igennel vagy nemmel válaszolhassunk rá. Egy rövidke megállapítás ózonban mégis ide kívánko­zik. A jó színház, mint auto­nom művészet, Lukács György szavaival az „embe­ri nem öntudatát tükrözi”. Ha ezt komolyan vesszük, azt hiszem, nem igényel kü­lönösebb bizonygatást, hogy öntudatunknak, létünknek korunkban mennyire fontos eleme a béke, s színháznak is mennyire kötelessége a békevágy ébrentartását szol­gáló üzenetek közvetítése. Magam, mint megrögzött néző, úgy érzem, a szolnoki társulat ezzel a bemutató­val újabb bizonyítékát adta az immár hosszú évek óta jellemző humánus elkötele­zettségének, amihez csak to­vábbi igényes művészi foly­tatást és sikereket kívánha­tunk. László Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents