Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-24 / 276. szám
8 Irodalom, művészet 1984. NOVEMBER 24. az író nem szeretett írni. Írókról, írásró írni meg különösképpen nem szeretett. Mivel azonban hónapok óta egy épkézláb sor nem sok, de annyi sem futotta tőle, győzködni kezdte magát; hátha. — Hiszen olyan sokan írnak arról, hogy írnak — gondolta mentegetőzve, s ezen egy kicsit el is szégyellte magát. Az asztalán álló óra kattant egyet, s az iró enyhe lelkiisme- retfurdalással nyugtázta, hogy a nap mint nap rendelkezésére álló százhúsz percből hatvan letelt. Már megint csak egy órám maradt, dőlt hátra, egyetlen órám a remekművekre, s máris jön az asszony a gyerekkel, jön haza, benépesíteni tizenkét négyzetméteres birodalmunkat, benépesíteni sírással, babaszaggal, s a számonkéréssel, hogy miért nem írok .. , — De én írok! — csapott a levegőbe. — Ha író vagyok, márpedig az vagyok, hiszen ebből egészítem ki a fizetésemet, kötetem van, és díjakat nyertem, tehát én író vagyok, valamint ha az irodalom az életet tükrözi, akkor miért nem írnék magamról? Egyes szám harmadik személyben? Magamról, az íróról. Miért ne?! Szerencsére azonban ez az író még nem volt egészen író. így csak rágta, rágta a cigarettáját. De sajnos nem-író sem volt már egészen, így a toll is a keze ügyében várakozott... — Tehát egy íróról fogok írni — határozott az író. Ám mielőtt nekidurálta volna magát, akkurátusán ráhímezve nevét az üres papírra, újabb kétségei támadtak. — Az irodalom az élet közhelytükre — mondta félhangosan —. de még ha két közhely között helyközt tartok, akkor is felvetődik a kérdés: beleláthat-e a tükörbe az, aki tartja? — Hijj, de hiszen ez téma! — csapott a homlokára az író. s a toll engedelmesen a kezébe ugrott. Mielőtt azonban ^.dolgozni kezdett volna, csengettek. — Ördögfarok lógjon a homlokodba, bárki vagy is! — morogta az író, de azért ajtót nyitott. Hátha honorárium. Meg addig se kell írni, munkált benne az a valami, amit nem szívesen vallott volna be önmagának sem. A küszöbön középkorú koníek- cióíérfi álldogállt. — Szervusz, Dávid — köszönt olyan természetességgel, mintha csak tegnap váltak volna el. 'Az író kellőképpen zavarba" is jött, s észre sem véve, hogy a másik színleli csupán a könnyedséget, krákogva beljebb invitálta a jövevényt. — Hát te? — kérdezte aztán, hogy kérdezzen valamit. — Látom, írsz — bólogatott az idegen, amint tollat-papírt fogott a tekintete. — Azán miről, miről? Az író fölkapta a fejét. „Ez aztán már sok — gondolta —, idejön nekem egy légybajúsz, és be- lepofátlankodik a legszentebb dolgaimba.” Hangosan viszont any- nyit mondott: — Firkálgatok. firkálgatok — hátha valami fejes az ürge, ki tudja, még az is lehet, hogy a Lakásosztályról. jobb elütni egyelőre a kérdéseit. — Rólam persze nem — váltott hangot az idegen, s számonkérően meredt az íróra. „Hja. kérem, ha csak ennyi az az egész — gondolta az író, s ismét nem vette észre a másikon a pupillatágító kétségbeesést —, ha csak egy szimpla őrült az emberem. aki éppen engem szúrt ki, az más. Talán még téma is. No, lássuk.” — Aztán mért is kéne írnom magáról? — kérdezte mézesmázo- san. Deák Mór: Vársz | valakit? Az idegen meglepetten kapta föl a lejét. — Törő János vagyok — mondta oktató hangsúllyal, de a hangja remegett. — Demény Dávid — felelte hasonló hangnemben az író. — Most hülyéskedsz? — kérdezte Törő János. Az író elcsodálkozott. — Miért? Kéne? — Kezdjük elölről — tagolta az idegen. — Törő János vagyok. — Már majdnem sírt. Az író dühbe gurult. — Hát idefigyelj, pajtás. Nem tudok írni már hónapok óta, az egy. Ezáltal a létem kérdőjelező- dik meg. hogy nagy szavakat használjak, ez kettő. Erre te idejössz, és hülyítesz. Ráadásul akkor. amikor egyedül vagyok itthon. és talán végre dolgozni tudnék. — Hát ez az — bólintott Törő János. — Ezért jöttem. „Ez tényleg nem normális — gondolta az író. — Remélem, nem közveszélyes”. — Te nem emlékszel rám — állapította meg Törő János. — De ha megengeded, folytatom. Az író megadóan bólintott. — Egyszer kitaláltál egy történetet — nézett maga elé Törő János. — Arról szólt, hogy két ember szereti egymást. — Ne mondd — sóhajtott az író. A jövevény fölemelte a kezét. — Várj — mondta tompán. — Te vagy az író, legalább hallgass végig. A férfi elvált, albérleti lu- kakban tengeti egérszürke életét. Látod, emlékszem a jelzőre is: egérszürke. A nő kényszerűségből, hogy hazulról menekülni tudjon, férjhez ment. Férjhez? Egy részeg vadállathoz, aki rendszeresen veri — az idegen hangja úgy kifakult, mint az öltönye a térdén és a könyökén. — És ez a két ember egymással szemben ül le ebédelni egyszer, merő véletlenségből ... — No, ne hagyd abba — nógatta az író, amikor Törő János elhallgatott. — Tulajdonképpen ennyi — mondta szomorúan a konfekcióférfi. — Ennyi... nem merik megszólítani egymást. A szemük beszél helyettük, elmond mindent, és ... és szerelmet vall. — Ugyan, Dávid — ugrott ráncba a férfi homloka. — Jobban ismerjük egymást annál, hogysem ilyen játékokra lenne szükségünk. És ne kezelj úgy, mintha dilis lennék. Oppá. Üj fejlemény, gondolta az író, de azért visszategezte a jövevényt: — Ami azonban nem teljesedik be — vette át a szót az író. — Pedig attól kezdve már mindig egymással szemben ülnek le ebédelni ... — Nem? kérdezte riadtan Törő János. — Nem! — kapott elő egy üveget és két poharat az író. — Köszönöm, nem kérek — hárította el a vendég. — És te se igyál, Dávid, hiszen akkor nem tudsz írni. — Ne is törődj vele, pajtás — mondta boldogan az író, és lerítt róla, hogy magában már a témát formálgatja. — Csak nem képzeled, hogy elkezdek írni, amikor te itt vagy? — Nyugodtan — szerénykedett Törő János. — Hiszen ezért jöttem. Csak tudod — a hangja itt elcsuklott kicsit —, nagyon nehéz várni ... Az iró nem figyelt föl a másik reménykedő csendjére. — A nő kicsit félszeg, kicsit zavart — nézett a semmibe, elkalandozó gondolatai után —, már csak ezek az ebédek tartják benne a lelket. Szívesen biztatná a férfit, de nem tudja, hogyan. Persze a férfi sem találja a helyét a nő közelében. — Ügyetlenkedik, izzad. És igen... a nő szemében bárányfelhők úsznak, hűs árnyat adva a férfinak, ne legyen melege. Megható, hogy két meglett ember milyen mamlasz tud lenni... — Tovább? Hogy van tovább? kérdezte a vendég. A tenyere izzadt. — Tovább? — gondolkodott az iró. — Még nem tudom... de mondd csak, pajtás — fordult hirtelen az elpiruló Törő Jánoshoz—, meg tudom én ezt írni? — Meg — bólintott biztatóan a férfi, és fellélegzett. . — Egészen biztosan meg tudod — tette hozzá halkan, önmagát is bátorítva. — Maradt még bennem ennyi tisztaság? Ügy gondolod? — kérdezte az író, a jövevény kezét szorongatva. — Nem lettem túlságosan cinikus ehhez? Ügy látod? — Akkor nem jöttem volna — mondta lehajtott fejjel a vendég. — És nekem sincs más esélyem — De az író már nem figyelt rá. a nő, aki régóta nem adott magára, újra szépítkezni kezd. fodrászhoz jár a férfi kedvéért. És a férfi, aki már régen nem tudott ilyesmit észrevenni, a szemével helyesel neki. Törő János magába roskadva ült, hallgatott. — És a szemük gyönyörű, mind a kettőnek gyönyörű. Annyira áttetsző, hogy nagyon mélyre le tudnak ereszkedni egymásban, a szívükig, nem, ez geil, a szavakig, amik valójában nem is hiányoznak, pedig nagyon mély mindkét szempár, a szenvedés kútásói ingyen dolgoznak — szelleműit át az író, és már az asztalnál ült, és már a kezében billegett a toll, és már elfelejtette, hogy nem bízott eléggé magában. Csak a kulcszörgésre kapta föl a fejét. Addigra már leírta az utolsó mondatot is, s reszketve bámulta az előtte heverő kéziratot. — Ment? — kérdezte reménykedve a belépő asszony. — Ment végre? — Igen — felelte az író. s nyelt egyet. — Igen. Azt hiszem, ment. — Vársz valakit? — lépett melléje a felesége, s a poharakra mutatott. — Vagy meg akarod velem ünnepelni a novelládat? Az író megrázta fejét. „Rólam persze nem”, „emlékszem a jelzőre is”. „Nem?”, „nehéz várni.. „És nekem sincs más esélyem” — visszhangzott benne. — S ha szabad kérdeznem, honnan ismerjük egymást? Illetve honnan ismersz? — Nincs mit ünnepelni — mondta, s a hangja fakó volt, mint írá sainak a szereplőié. Siquerios Dienes Eszter: Félpénzen is Európai békedal Ebben a füttyzivataros tájban legyek utcáján dongók havában széna és szalma egy 'tenyéren fél pénzen is egész reményen élünk s várjuk az üj karácsonyt húsvét, vasárnap ünnepünk azt gondolunk, amit akarunk Hihetők vagyunk, ölhetünk Paraszt-lázadás És Ez
