Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
6 Nemzetközi körkép 1984. OKTÓBER 6. Szovjet—amerikai viszony Nyolc és fél óra mérlege Légi-földi harc a NATO-ban Az a tény, hogy a NATO az idén is megrendezte az Autumn Forge fedőnevű, október végéig, november elejéig elhúzódó hadgyakorlat-sorozatát, az újságolvasóban aligha kelthetett .meglepetést. Ezt Helsinki, azaz 1975 óta immár minden év őszén megtervezik és végrehajtják. Általánosságban a legjellemzőbb rá az agresszív jelleg, a hatalmas területi kiterjedés, az erők és az eszközök aránytalanul nagytömegű felvonultatása a szocialista országok határainak jcöze- lében. Az összevetés kedvéért érdemes emlékeztetni arra, hogy ,a Csehszlovákia területén a Varsói Szerződés hét testvérhadseregének nemrégiben véget ért „Pajzs ’84”-es gyakorlatán a feszült nemzetközi helyzet ellenére is mindössze 60 ezer főnyli volt a kijelölt csapatok létszáma. Páratlanul érdekes és nagy iramú világpolitikai tevékenység ért véget, amikor a hét fordulóján Andrej Gro- miko szovjet külügyminiszter és első miniszterelnökhelyettes repülőgépe az Egyesült Államokból visszaindult Moszkva felé. Már az események puszta felsorolása is sejtetni engedi, hogy egyetlen kérdésben bizonyíthatóan változás következett be. Nevezetesen abban, hogy véget ért a párbeszéd nélküliség időszaka az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Természetesen a két világhatalom képviselői között bizonyos meghatározott munka-szinteken eddig is volt kapcsolat. Ez feltétlenül szükséges volt például olyan válságterületekkel kapcsolatban, mint Közép-Amerika, vagy a Közel-Kelet. Magasszintű, a nemzetközi élet' legfontosabb átfogó kérdéseit érintő párbeszédre azonban nem került sor. S hogy ezért elsősorban Reagan elnökre hárult a felelősség, az még a tárgyilagos amerikai megfigyelők előtt sem volt titok. Korábban is voltak súlyos nézetkülönbségek, sőt, fenyegető politikai konfliktusok a két világhatalom között. Az utóbbi harminc esztendőben azonban Ronald Reagan volt az első amerikai elnök, aki eddig nem létesített magasszintű személyi kapcsolatot a szovjet vezetéssel. A szó hivatalos értelmében ezúttal sem beszélhetünk csúcstalálkozóról. Az viszont tagadhatatlan, hogy a mostani tárgyalássorozat a magasszintű személyes kontaktus helyreállításának tekinthető a szovjet és az amerikai vezetés között. Az események egymásutánja is jelezte, hogy mindkét fél nagy óvatossággal és körültekintéssel közelítette meg ezt a fontos fordulópontot. Reagan az ENSZ-ben a jelenlegi politika alapelveit és célkitűzéseit fejtette ki. Szovjet—amerikai viszonylatban a rendszeres magasszintű kapcsolat felvételének, illetve helyreállításának készségét hangoztatta — de nem mondott semmi olyat, ami változást jelentett volna az eddigi, erőpolitikán alapuló és keményen szovjetellenes irányvonalához képest. Az eredeti tervek szerint Gromiko egy nappal később mondotta volna el beszédét, és a rákövetkező napon találkozott volna George Shultz amerikai külügyminiszterrel. A szovjet vezetés úgy határozott, hogy ezt a sorrendet megfordítja. Gromiko előbb találkozott amerikai kollégájával, és az eredeti időponthoz képest 48 órával később mondta el beszédét az ENSZ-ben. Ez a magatartás a szovjet politikai átgonGromiko és Shultz második dőlt és komoly megközelítési módját tükrözte: módot akartak kapni a Reagan-beszéd mélyebb elemzésére és a külügyminiszteri tárgyalások értékének felmérésére — mielőtt Gromiko az ENSZ szószékére lép. Ezt követte Gromiko washingtoni találkozása, és több, mint három órán át tartó eszmecseréje Reagan elnökkel. (E találkozó során volt egy olyan, jónéhány percig tartó közjáték, amikor a két államférfi négyszemközt tárgyalt: legmagasabb rangú és legbizalmasabb munkatársaik sem voltak jelen.) A Fehér Házban tett látogatás után Gromiko és Shultz még egy megbeszélést .tartott. Erről eredetileg nem volt szó: az újabb tanácskozásról csak a Fehér Házban tett Gromiko. látogatáson döntöttek. Ezért széles körben úgy értelmezték, hogy e műsoronkívüli megbeszélést kedvező előjelnek lehet tekinteni. Lényegében ez történt, és e diplomáciai „nagyhét” a legóvatosabb megítélés szerint is két eredményt mindenképpen hozott. Az első az, hogy áttörték a hallgatás falát. A második eredmény az, hogy megegyeztek a további magasszintű kapcsolat- tartásban. Ami tehát most történt, azt nem elszigetelt epizódnak, hanem egy folyamat kezdetének lehet tekinteni. Hogy kezdetnek és nem másnak, ezt a tárgyalás-sorozat szovjet visszhangja világosan mutatja. Ennek a visszhangnak a jellegzetessége az, hogy rendkívül óvatos és tartózkodó. Nem enged a megalapozatlan optimizmus által diktált kombinációknak. Lényegében azt hangoztatja, hogy az amerikai politika nem változott meg; konkrét tettekre és nem szavakra van szükség, és csak a jövő mutathatja meg, hogy Washington haj- landó-e észszerű és egyenjogú alapokra helyezni a két világhatalom kapcsolatát. találkozójuk küszöbén Ügy tűnik, hogy a szovjet dipolmácia ezt a korábbinál is nagyobb mértékben teszi majd függővé attól, hogy az űrfegyverkezés ügyében Washington milyen magatartást tanúsít. A Gromiko- beszéd félreérthetetlenné tette, hogy a technikai fejlődés jelenlegi gyorsasága közepette a Szovjetunió most feljebb helyezi a rangsorban ezt a problémát. Az amerikaiak a maguk részéről jobban átadták magukat a derűlátásnak és a kombinációknak. Ez érthető is, hiszen e diplomáciai nagyhétre éppen az amerikai elnökválasztási harc finisének küszöbén került sor. Reagan ellen teljes joggal hozták fel, hogy sokszor igen vad retorikája veszélyezteti a világbékét, és nem folytat párbeszédet a Szovjetunióval. Ebből a szempontból magának az elnöknek és a köztársaságpárti kormányzatnak a taktikai-választási érdekei azt diktálták, hogy a Gromiko megjelenése által kínált alkalmat minél teljesebben használják ki. Feltétlen érdekük volt az is, hogy a tartalmukat tekintve bizalmas megbeszélések után derűs, az amerikai közvélemény aggodalmait csitító hangulatot keltve lépjenek a nyilvánosság elé. A tét természetesen lényegesen nagyobb annál, semhogy ezt az eseménysorozatot alá lehetne rendelni az amerikai elnökválasztás taktikai szempontjainak. Persze, Reagan és a Fehér Ház számára pillanatnyilag azért ez a legfontosabb. Ezért novemberig Reagan nyilván a mostani párbeszéd-sorozat hullámán lovagol, és komolyabb változások aligha várhatók. November után derül majd ki, hogy az amerikai politikában bekövetkeznek-e azok a tettek, amelyeket szovjet részről méltán tekintenek a tényleges szándékok egyetlen érvényes bizonyítékának. Az Autumn Forge ’84-nek ezen kívül két másik figyelemre méltó mozzanata is van. Az egyik: erre már az: úgynevezett eurohadászati nukleáris fegyverek — a Pershing—2 rakéták és a robotrepülőgépek — megkezdett nyugat-európai telepítése után kerül sor. A másik: ezúttal került fokozottan előtérbe Bemard Rogers tábornoknak, a NATO európai fegyveres erői főparancsnokának nevével fémjelzett Air-Land Battle — légi-földi harc — doktrína hadszíntéri kipróbálása. Ami a kontinensünk nyugati felében eddig elhelyezett új amerikai rakéta- atomfegyvereket illeti, hadászati rendeltetésükhöz kétség sem férhet, hiszen velük nagymélységű csapások mérhetők a Varsói Szerződés tagállamainak létfontosságú katonai és polgári célpontjaira. A szocialista közösség időközben megtett hatásos ellenintézkedései következtében az azonnali büntető visszavágás természetesen nem maradna el. Ez azonban mitsem változtat a dolog lényegén: földrészünkön a kölcsönös veszélyeztetettség mértéke rendkívül megnövekedett. Erről a katonapolitika iránt érdeklődőknek minden bizonnyal bőséges ismereteik vannak. Kevésbé ismert viszont, hogy fő vonásaiban miit tartalmaz a Rogers-féle doktrína. A Pentagonban és a NATO-vezérkarokban jó két esztendeje arról folyik a vita, milyen lefolyású lehet a Nyugat és a Kelet, közti fegyveres konfliktus kezdeti időszaka? Régebben az volt a kiindulási pont, hogy a nagy összecsapás mindjárt a kezdet kezdetén az általános (hadászati) atomháború formáját ölti, de kirobbanhat a „harcászati” nukleáris eszközök lépcsőzetes bevetésével is. Ez utóbbiról azonban a szakértők egyértelműen azt vallják, hogy az ilyen módon induló harccselekmények szinte .viharos gyorsasággal általános atomháborúba torkollnának. Maga Rogers tábornok ismerte el egy, a Los Angeles .Times- mak 1983 nyarán adott interjújában, hogy ő nem hisz a korlátozott atomkonfliktus lehetőségében, mert — mint mondotta — adott körülmények között az Egyesült Államok „igen hamar a hadszíntéri nukleáris fegyverekhez nyúlna és ez azután tovább eszkalálódna ... egészen a hadászati atomcsapás váltásig”. Mivel az „atom- karddal” való egyoldalú fé- nyegetés a tőkés világ számára halálosan kockázatossá vált, a NATO főparancs- [noka azt kezdte hangoztatni, hogy a hagyományos fegyverekkel vívott háború „nem feltétlenül csapna át nukleáris párbajba”. A tábornok egyrészt a nagypontosságú elektroni- izált (az atomeszközök pusztító erejét megközelítő, vagy lazt elérő) konvencionális harceszközök rendszerbe állítására, másrészt az általános rendeltetésű erők (a szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészet) gyorsított ütemű korszerűsítésére, csapásmérő képességük meghatványozására helyezi a hangsúlyt. E tekintetben a NATO-nak nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is felül kell múlnia a Varsói Szerződés védelmi szervezetének katonai potenciálját, ellenkező esetben — úgymond — a légi és a földi harctevékenységekre kidolgozott új elvek sikeres alkalmazására nemigen lenne mód. Eszerint — és ez a koncepció az „Autumn Forge ’84”-en különösképpen kidomborodik — az előretolt stratégia keretében a lehetséges fő hadszíntér változatlanul Közép- ■Európa, ahol az Egyesült Államok és a NATO legfőbb hadműveleti csoportosításait összpontosítja, főként az •NSZK területén. Nem véletlen, hogy az idei gyakorlatok zömét is a Német. Szövetségi Köztársaságban bonyolítják le! A légi-földi harc alapelgondolása az, hogy a váratlan és nagyerejű rajatütést a szocialista közösség védelmi mélységében a hadászati ■második lépcsőre (a tartalékokra, továbbá a legfontosabb katonai-hadiipari objektumokra) egyidejűleg hajtanák végre és ezzel — •amint feltételezik — lehetetlenné tehetnék a szovjet hadsereg és a többi testvérhadsereg felvonultatását az agresszió visszaveréséhez. Hogy ennek a doktrínának nyíltan támadó mivoltát leplezzék, a nyugat-európai közvélemény előtt a Varsói Szerződés tagállamait tüntetik fel támadókként, ezzel szemben a NATO .csupán védelmi helyzetből” megy át ellentámadásba és helyezi át — amilyen gyorsan csak lehet — a hadműveleteket a szocialista országok területére. És eközben aktív előkészületeket tesznek a Pershing—2-es rakéták és a robotrepülőgépek bevetésére, amennyiben a hagyományos hadviselési módszerekkel nem érnék el a kívánt eredményt. Az sem kizárt, hogy ezeknek alkalmazására előbb kerülne sor, de erről igyekeznek bizonytalanságiban tartani a potenciális ellenfelet. Íme, így kötődnek egymáshoz a csapatok anyagitechnikai felkészítésében a hagyományos és a hem-ha- gyományos háború megvívásával kapcsolatos agresszív elgondolások. A „légi-földi harc” koncepciójának a szárazföldi és a légierőknél történő gyakorlati átültetéséből és a várható fejlesztésekből bizonyos következtetések máris levonhatók. Először: semmi változás nincs az •Egyesült Államok, a NATO háborús hadászatának alapijaiban, eredeti célkitűzéseiben. Másodszor: a csak részben módosult doktrinális tételekben még nyíltabban' drasztikusabban jut kifejezésre az egyoldalú katonai •fölényre törekvés, jóllehet ennek elérése a jelenlegi viszonyok között teljesen illuzórikus. Harmadszor: a NATO 1979-es rakétádonté- sével, a telepítés megkezdésével, legújabban pedig az •NSZK-ra vonatkozó korábbi •fegyverkezési korlátozások ■feloldásával a tömb katonai ■irányvonala az eddiginél is támadóbb jelleget öltött. Erre való tekintettel a szocialista országoknak védelmi felkészültségük további tökéletesítésében folyamatosan meg kell tenniük a Tnindenkori katonapolitikai helyzet megkívánta válaszlépéseiket. Serfőző László alezredes Összeállította: Constantia Lajos — í — e fü A légiharc fő eszközei a vadászgépek és a vadászbombázók OPEC-dilemmák Az OPEC-tagállamok körében mostanában a legtöbb vita a kitermelt kőolaj meny- nyiség növeléséről folyik. A 13 országot tömörítő kartel- len belül egyre nagyobb a nyomás annak érdekében, hogy a jelenlegi 17,5 millió hordónál többet hozzanak felszínre. Emlékeztetőül: 1979-ben — a második olaj- árrobbanáskor — az OPEC tagországai összesen 30,7 millió tonnát termeltek ki. Az államok között igen heves vita várható a növekedés mértékéről. Ettől függ ugyanis, hogy mennyivel növelhetik az eddig érvénybenlévő, hivatalosan megállapított kitermelési mennyiségeket. Szinte mindegyik tagországnak van valamilyen hivatkozási alapja, amiért többet akar kibányászni és természetesen eladni a világpiacon. Néhány érv: Nigéria gazdaságát szeretné rendbehozni a többletexportból származó jövedelmekből, Irak és Irán a háború okozta károkat kívánja — legalábbis részben — mérsékelni. Nem tudni azonban, hogyan fogadná a piac a kitermelt többletkőolajat. Az eddig nyilvánosságra hozott elképzelések szerint ugyanis legalább napi másfél-kétmillió tonnával kellene többet felszínre hozni, hogy a tagországok minimális igényeit kielégítsék. Ennyivel többet azonban — mégha figyelembe vesszük azt is, hogy a téli időszak beköszöntével valamelyest nő a kőolaj iránti kereslet — igen nehéz eladni. így hát az OPEC piacfigyelő bizottságának legutóbbi ülésén elhalasztották a döntést a termelés növeléséről. Az olajpiacon ugyanis az 1983. márciusa óta érvényben lévő hordónkénti 29 dolláros ár mellett a kereslet és a kínálat viszonylagos egyensúlyban van. A kitermelés növelését szorgalmazók, de sok olajipari — olajpiaci szakértő is úgy véli: jelenleg csak fegyverszünet van a piacon, s átmeneti jelenség a „fekete arany” iránti mérsékeltebb kereslet. Az egyes A nagy kérdőjel országok nemzetgazdaságai nem tudták lényegesen és érdemben csökkenteni függőségüket az olajtól, vagyis a mérsékeltebb kereslet a gazdasági recesszióval függ össze. Amennyiben véget ér a dekonjunktúra és ismét felgyorsul a gazdasági növekedés, akkor a kőolaj iránti kereslet — ha nem is a korábbi ütemben —, de ugyancsak bővül. A másik vélemény: a világ megtanulta az utóbbi években az első, de főleg a második olajáremelkedés után a keserű leckét, s képes arra, hogy elkerülje a nagyobb megrázkódtatásokat. Az energiatakarékossági intézkedések, az olajhelyettesítő eljárások, a gazdasági szerkezetek tudatos átalakítása összességében — feltételezve természetesen, hogy nem lassul le, illetve nem változik meg az eddigi irányvonal — biztosítja azt, hogy a következő években a kőolaj oldaláról nem lesz akadálya a világgazdaság egészségesebb növekedésének. Ezeket az optimistább véleményeket látszanak alátámasztani a legutóbbi időszak fejleményei is, mint például hogy a Hormuzi-szoros esetleges lezárásának hírére sem változtak meg a kőolajárak. Felmerül természetesen annak a lehetősége is, hogy a következő időszakban csökkentik a jelenleg érvényben lévő OPEC-árakat. (Néhány ország az elmúlt időszakban arra hivatkozva, hogy a kar- tellen kívüli országok is ezt tették, mérsékelte árait.) Ez a vásárlók számára nem kis megkönnyebbülést jelentene, mert számottevően csökkenthető lenne az olajimportszámla, s ezzel a kereskedelmi mérleg deficitje. A számítások szerint kb. 10 százalékos árcsökkentés esetében a legfejlettebb tőkés országok évi növekedési üteme legalább fél százalékkal gyorsulna, miközben az infláció egy-másfél százalékkal mérséklődne. De a másik oldalon állnak azok az olajtermelők — Mexikó, Nigéria, Venezuela stb. —, akik jelenleg igen eladósodtak és kénytelenek lennének más országokhoz hasonlóan újabb hiteleket felvenni, hogy adósságaik visszafizetését nagyjából időben teljesíthessék. A nemzetközi energia- és olajpiacokon végbemenő tartós változások méreteit változatlanul nehéz tehát áttekinteni, igen sok a bizonytalansági tényező. Azt azonban bizonyosra lehet venni, hogy az olajpiacon — akárcsak egyéb nyersanyagok piacán — a kereslet-kínálat közötti egyensúly megbomlása ugrásszerű áremelkedést idéz elő. Faragó András
