Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-28 / 254. szám
14 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. OKTÓBER 28. EZ SZANATÓRIUM! Esteledik. A főépület előtt, a sétányon estélyiruhás nő. Ezüst szandáljának sarka olyan magas, hogy szinte pipiskedve jár kínjában. Gondosan kikészített arc, fodrászremek hajköltemény. Pista, az öreg bányász az erkélyen elhúzza a száját, körme között felparázslik a tiltott Kossuth, s hátraszól a szobában vacsorához készülő alföldi traktorosnak. — Szmokingot vagy mifenét kellene ide vacsorához magunkra húzni, ezek a nők nagyon fláncolnák! A traktoros kilép az erkélyre, kihajol, aztán legyint. Bánja is rögtön, mert a friss hegyi levegő megcsiklandozza. Rekedt, mély köhögés rázza széles vállait. Gyorsan visszamenekül a szoba enyhébe. A köhögés kizökkenti nyugodt, folyosójáró esti sétájából a főorvost. Benyit. Ez a legritkább. Alighogy megérkezik a váltás, két- három nap, és kettesével sétálnak a kétneműek. Találkozik a fél ország, s órák alatt szövődnek hm . .. barátságok. Nem is a fiata- labbja között. A nővér a folyosón kandikál, vajon miért vitázik a főorvos? Csak nem gyújtottak rá a kórteremben? Hiszen az tilos. És a dohányzás az egész házban tilos. Mire idáig jut, ki tudja, hányszor ismételt gondolatában, már le is beszéli magát a feltételezésről. Ugyan már, a főorvos soha nem érzi meg a dohányfüstöt, hisz maga is egy gyárkémény. Az adjunktus! Az rögtön megszólal azon a furcsa, sóhajtásnak illő hangján: — Kéreem, miért dohhányozunk? — ö viszont sose szól a kávé miatt, mert azt literszám önti magába, míg a főorvos a kávét három kilométerről kiszagolja. Akkor beront a bűnös beteghez, közli vele, egy hete nem tud becsületes szívhangot mérni, mert állandóan kávéval stimulálja magát, s hiába, tiltja, mit képzel. És tiltja és mondja, a beteg nyel egyet, aztán hajnalban addig folyatja a melegvizet, míg megkever egy Nesscaffét s lehajtja, hogy a büfé nyitásáig kibírja valahogy. Este hatkor berreg a földszinti csengő. Az első turnus indul vacsorázni. Az őszbe csavarodó bányász, meg a traktoros asztalszomszédja az estélyiruhás hölgynek. Irigylik nagyon. A hölgy normál kosztot kap. ők mpg kímélőt — fogyni kéne mindkettőjüknek egy kicsit. Az estélyiruhás szépen kitakarítja a tányérját, a két férfi meg meredten nézi a császármorzsát. Nevetihet- nékjük van, de egyelőre próbálják hahota nélkül végigülni farkaséhesen a tort. VéEste, mikor már rajokban támadnak a szúnyogok, a hatalmas teraszon csak a rossz alvó dohányosok, meg a beszélgetők maradnak. Némelyik úgy elmondja az életét, hogy az ember a saját tévéje előtt képzeli maigát. Mintha az Onedin cslalád elevenedne meg, kiadós részletekben. Az ilyesfajta mesélő azt se bánja, ha két azsitallal odébb is hallgatnák Lajos pokoljárását az iszákos vő legújabb bűneit. Hallgatóság mindig van, részvevő slóhajok is kísérik a tompán puffanó szavakat. Bajért, bánatért senki se megy a szomszédba, de mégis jó hallani; mások élete se fenékig tejfel. A panaszkodóktól távol népes hölgykoszorú. Véletlenül osztották őket egy asztalhoz az étteremben, aztán együtt jönnek egyet sétálni, cigarettázni. Foszlányok hallatszanak csak a szívbeteg asszony bajaiból hozzájuk. A fiatalnak tűnő, szép szemű, csinos nő pár másodpercig belehallgat, majd megered az ő szava is: — Én életemben még nem voltam szanatóriumban. Azt se tudtam, mi a betegség, amíg drága Bélám élt. Hát ő — Látja, kérem, mi itt gyógyítjuk, tisztítjuk a légzőszerveit, maga meg. ugye ma is elszívott vagy húsz cigarettát? A bányász az erkélyen gyorsan elpöccinti a csikket, s már vitázik is a főorvossal. — Maga is szíjjá, főorvds uram, nem is tagadja! Ráadásul magára nem is kiabál minden ápolófruska, mint ránk! ötven felé kérem az embert már nem lehet kibújtatni a bőréből három hét alatt! Aztán, észrevehette, nekünk még nevelőnőnk se került eddig! A főorvos hümmög, már bánja, hogy benyitott, köpenye zsebéből majd előhúzza a dobozt. Idegesíti a beteg intelme. És mi tagadás, valóban tudja, ennek a két őszbe csavarodó betegnek tényleg nincs partnere. gül a traktoros nem bírja tovább, belekóstol a barnaságba, aztán undorral eltolja a tányért. Az estélyiruhás húst kapott, igaz, nekik fél fogukra kevés lenne, de mégis, legalább áz ízét éreznék. A bányász már áll is fel, társa mögötte szaporáz- za lépteit. Ahogy kiérnek az udvarra, már sercen a gyufa, pöfékelnek. — Megyünk a Józsihoz? — a kérdés szinte felesleges, mert mióta beutaltak, minden este Józsinál kötnek ki. Józsi egy vendéglős a közelben, s nyilván arra nyitott üzletet, hogy a szanatóriuminak lesznek a törzsvendégei. Igaza lett, hogy finoman mondjam. Csak arra kell nagyon vigyáznia, hogy menüi háromhetes váltásnak feleljenek meg, s tartson olcsó sört is. Aki beteg pénzesebb, talál a városban előkelőbb éttermet is. Mit mondjak? Konyhát jobbat nem biztos, de van, akinek a pörkölt íze nem annyira fontos, mint a terítő színe, a pincér öltözéke. A portás néha rá-rászól egy távozóra. Olyankor nagy barátságos kézfogás következik, s nem lehet tudni, kinek volt, kinek lesz a tenyerében valami a parola után. Mennek a párok is. Bent, a szanatórium udvarán még egymástól jó messze, kinn az utcán összebújva, karolva. A negyvenesektől fölfelé divat a kettesével járkálás. Nem magányos emberek keresnek társat — a múlt vasárnap egy látogató feleség olyan levelet hagyott a városban „időző” férjének, hogy a fél szanatórium másról se beszélt hétfőn ... Ha nincs botrány, orvos. ápoló behunyja a szemét. Sőt, olykor az ember mintha ezt is a gyógyuláshoz, javuláshoz tartozónak érezné ... nemcsak egy nagy ember volt, egy zseni, hanem egy mintaférj is! Kérem, én vele bejártam a fél világot. Öh, micsoda szállodák, micsoda tengerparti üdülők! És, ugye maradtam magamnak. Az asztalnál szótlanul gunnyasztó, friss nyugdíjas nő a higanygőz lámpa felé nyújtózik. Az óráját nézi, s miután látja, nyolc elmúlt, szó nélkül otthagyja a társaságot. — Óh, ez a szegény — néz utána a szobatársa. — Mindig este telefonál haza, semmire nem költ, egy kávét nem iszik, a városba be se néz, mindig csak telefonál a férjének. Minden pénze erre megy, majd figyeljék meg, ha visszajön, milyen boldog lesz. Valóban. Pár perc múlva kisimult vonásokkal tűnik föl a lámpa fényében a telefonáló. Csuda jó kedve vSn — Azt mondja férjem, lassan az utolsó fürtöket is kénytelen lecsípni a tőkéről, borzasztó nehezen telik az idő nélkülem. A csikkek már a terasz kövén parázslanak. A hölgyek elunták magukat, a szót, az életet. Elteszik holnapra. Hajnali hétkor a második emeleti hallban felcsattan egy ápoló hangja: — Kedves beteg, sehová! Rögtön megyünk lázat mérni, gyógyszert osztani! Tilos elhagyni a kórtermet, hiába írjuk ki minden falra? A beteg elnyom egy káromkodást, vadul szorítja zsebében a cigarettát, de nem hagyja magát. — Azt is kiírták, hogy tilos bagózni az erkélyen, teremben, de még az illemhelyen is. Hát mi baja lesz magának, ha lemegyek pár slukkra? Az ápoló nem olyan ember, hogy meggyőzzék. — Nekem, kérem, semmi. Magának viszont kár az in- haláló gép, a sók drága gyógyszer, ha közben mérgezi magát. De hát, ugye, mi közöm hozzá? Majd gondoljon rám, ha fekszi az intenzív osztályon. A beteg egy pillanatra megtorpan, aztán visszasom- fordál a szobájába. Bent kinyitja az erkélyajtót, kilép, s mivel kintről nincs kilincs, ujjával, kömével csapja be maga után. S már száll a füstje, s a mérge is... A reggel különben mindennél kedvesebb. Az asztalon mindenütt bőven_ tea, kávé, tejeskávé, sütemény, s bár hozzá csipet vaj, papírvékony felvágott, csak valami. Kell is, mert délig vizit vizitet követ, egyik kezelőből a másikba rohangálnak az emberek, si az is megesik, hogy szakvizsgálatra a városba buszozik a beteg. A szanatórium kis mikrobu- szám, ami sose viszi vissza, mert míg a kórházhoz érnek, a sofőr elmeséli, milyen gondtalanság egy délelőtt „csakúgy” bolyongani a városban, mennyi mindent lehelt látni, s a városi autóbuszok negyedóránként járnak ... Fáj a búcsú A beteg ebből következtet, s elindul a városban. Vesz ajándékmütyürt és méregerős kávét (végre hozzájut, a szanatóriumi büfében híg a leve...), meg eszeget egy keveset, különösen, ha kímélő diétást az étrendje. Hét végén aztán a „mázsáláskor” vagy örül, vagy retteg az ember. Ebéd után ki—mit—tud. Tenni magával, az idejével, az életévéi. Az első hetesek képeslapokat írnak százfelé. A második hetesek, — ha már van partnerük — hiába a csendes pihenő parancsa, a sűrű fás, ligetes pank legtávolabbi padján üldögélve beszélgetnek. A szanatóriumi beutalót így-úgy megszerzett idősebbek a jó előreki- kunyerált állandó kilépővel a városit róják. Nekik csak az a fontos, hogy vacsorára visszaérjenek. Ezt persze egy se vallja be. Itt fáj, ott fáj, ilyen kezelés, amolyan kezelés kijár minidnek. Legfeljebb a harmadik héten fordul súlyosra az állapotuk. Ilyenkor szenvedő arccal közlik az osztályos orvossal, adjuntus- sal, az osztályvezetővel, — mindenkivel, akit elérnek —, hogy egy-két hét még nem ártana, javulásuk csak megkezdődött. A maguk módján igazuk van nekik. Többnyire magányos emberek, vagy felnőtt gyerekeikkel együtt élők, Szanatóriumban nehezen telnek a napok annak, aki nem ismerkedik, nem kártyázik — ez külön kaszt, szóra alig érdemes^, hisz milyen beteg az, aki szanatóriumban reggeltől estig csak a' blattot veri... — örül, ha eltelik az idejie s mehet. Egyre mégis jó az egész. Aki pihenni akar, teheti, s még ha nem is túlsággal érdeklődő, találkozik majdnem az egész országgal. És eljön a reggel, befut a vonat. Az ember felsóhajt, visszanéz a gyönyörű tájra, s a szürkületben mintha látná még egyszer a hatalmas gyógyuldát. Ez szanatórium, gondolja, s vége. Sóskúti Júlia Találkozik a fél ország Hallgatóság mindig van II csutkaakciotól a várospolitikai tervek véleményezéséig A város tizenháromezer dolgozóját fogja össze Szakmákéi A SZOT elnökségének 1980 október 27—i határozata alapiján újjászervezték, új feladatókkal és hatáskörökkel látták el a szakmaközi bizottságokat. A jászberényi szakmaközi bizottság munkája visszanyúlik a felszabadulásig, mégis csak az utóbbi időben lehet a tevékenységükről bővebben hallani. Lé- nárt József, a bizottság elnöke, aki nyugdíjazásáig a titkári teendőket látta el, is.- meri a bizottság egész történetét. A negyvenes évek végén a szakmaközi szervezetnél tartották számon a munkanélkülieket, akik a szervezettől várták a segítséget és az érdekeik képviseletét. Az ötvenes években elsorvadt, majd 1959-től kapott városi szerepkört. Kis üzemek, kevés munkást foglalkoztató munkahelyek dolgozóit fogta össze, kedvezményes élelmiszer-, tüzelőakciókat szervezett. Ök bonyolították le a még ma is emlékezetes „csutkaakciót” is. Egyre nagyobb sizerepet kértek a város ügyeinek intézéséiből, de csak 1970 után jutottak el addig, hogy a munkaprogramjukban a várospolitikai ügyek segítése is szerepelt. Állandó munka és bizonyítás révén váltak partnerévé a városi vezetésnek úgy, hogy már nemcsak a társadalmi munkák szervezéséhez, hanem a társadalmi vélemény formálásához is igényelték segítségüket. Albizottságokat alakítottak, és rendszeres szervezeti életet éltek. Legtekintélyesebb a. munkavédelmi albizottságuk volt, melynek tagjai bármikor, bármelyik munkahelyen megjelenhettek a munkavédelmi, munkaegészségügyi előírások betartásának ellenőrzésébe. Előadásokat, filmvetítéseket tartottak szakszervezetieknek, bizalmiak, munkavédelmi felelősök részére. (Ü|jabban függetlenítették ezt az albizottságot tőlük.) A kereskedelmi albizottság ellenőrök bevonásával az ellátás, a kiszolgálás és a súlycsökkentés felderítése terén segíti a hatóságok munkáját. A városi tömegsport mozgalom szervezésében, támogatásában, munkahelyi olimpiák rendezésében a sport albizottság vállal jelentős feladatokat. Nagyon fontos feladata a bizottságnak — sokan szinte csak erről tudnak a városban — az idős nyugdíjasok felkarolása. A távoli munkahelyekről hazaköltöző öregek is a szakmaközi bizottsághoz fordulnak, ha nyugdíj vagy segélyezési problémájuk van. Ugyanígy, a távoli munkahelyek felkeresésére a szociális albizottság környezettanulmányt készít volt dolgozójuk életkörülményeiről, és javaslatot tesz a segély ösz- szegére. Ezerkilencszáznyolcvan óta sizakmaközi bizottság a város mintegy tizenháromezer szervezett dolgozóját fogja ösz- sze, akik 20 különböző szakmában dolgoznak. Egyik legfontosabb feladatuk a vá- ropolitikai és területfejlesztési célkitűzések megvalósításának támogatása, véleményezése, ha kell bírálatok. Szakmaközi bizottság Jászberényben Az eljáró ési gyermekgondozási segélyen lévő dolgozók, nyugdíjasok is a szakmaközi bizottság közvetítésével szólhatnak bele a város életébe. A különböző szakterületek (egészségügy, kultúra, kereskedelem, közlekedés, és környezetvédelem, szociálpolitika, sport) felelősei fogják össze a lakosságot érintő legfontosabb kérdéseket. A tizenhárom tagú vezetőségben a nagyvállalatok, szövetkezetek szakszervezeti képviselőit is beválasztotaták. Évenként munkaterv szerint nyolcszor üléseznek. Munkatervüket a Szakszervezetek Szolnok megyei Tanácsának javaslata alapján önállóan állítják össze. A város vezetői számítanak munkájukra, Jászberény jelenét és jövőjét érintő kérdésekben az állásfoglalásuk számottevő. Véleményezték a városrendezési, pénzügyi terveket, a gázprogram megvalósításában is kivették a részüket. Legutóbb a kórház és rendelőintézetben folyó gyógyító munkáról, az orvos ési beteg kapcsolatáról készítettek felmérést. ötszáz kérdőívet értékeltek, a bizottsági ülésen szenvedélyes vita kerekedett. Korábban a szakmaközi nyugdíjasok (háromszáz tag) szociális helyzetét, a környezetvédelmet, üzemen kívüli baleseteket mérték fel. A tanáccsal és a pártbizottsággal az együttműködés jó és egyre erőteljesebb a tömegszervezetekkel is. Segítenek isf keresnek is Főiskolások a törökszentmiklósi földeken A Killián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatói törik a kukoricát a törökszentmiklósi Állami Gazdaság földjén Az előzőekhez hasonlóan az idei tanév is azzal kezdődött, hogy az általános ési középiskolás diákok, az egyetemek és főiskolák hallgatói dolgozni mentek valamelyik termelőszövetkezetbe vagy állami gazdaságba. A napokban fejeződött be a főiskolások foglalkoztatása a törökszentmiklósi Állami Gazdaságban isi. a hallgatók munkájáról Kelemen Béla, a gazdaságtermelési igazgatóhelyettese a következőket mondta: — Az őszi betakarítás még nem ért véget, de a hallgatók már az iskolapadban ülnek. Október közepén indult vissza a száztagú killiános csoport. Előttük a debreceni Tanítóképző Főiskola mintegy négystzázfős csapata volt itt. Általában 6—12 napot dolgoztak a fiatalok. Gazdaságunk közel 600 ezer forint munkabért fizetett ki nekik, ök takarították be a kézimunka igényes, kétvonalas hibridkukorica 15—20 százalékát, aminek értéke eléri a 4 millió forintot. — Az iskolák és a gazdaság szerződést kötött. — Ha valamelyik fél eltér a megállapodástól annak hátrányos anyagi és erkölcsi következményei vannak mindkét fél számára. A gazdaságban az elérendő haszon veszendőbe megy, a csalódott főiskolásokat pedig nagyon nehéz lesz megfelelő teljesítményre biztatni. Nálunk a szerződésbe foglaltakat a Szolnok megyei Tanács Művelődésügyi osztálya ési Pályaválasztási Intézete rendszeresen ellenőrzi s idáig mindig rendben találták. Jó kapcsolatunknak az egyik bizonyítéka a debreceni tanítóképzősökkel kiépített hosszútávú együttműködés. Már hat éve járnak ide, s a tavaly megkötött újabb 5 éves szerződésben már nemcsak a munkáról, hanem egyéb anyagi támogatásról, kulturális kapcsolatokról is szó \bn . — Évente beszédtéma a bérezésük. Sokan úgy hiszik, hogy a diákok és a katonák munkaereje olcsó. — Téves felfogás. Elég csupán az elhelyezésükre, ellátásukra gondolni, vagy például á szolnoki Repülő Műszaki Főiskolások naponkénti utaztatására. Sokba kerül. Mindent egybevetve egy hallgató a gazdaságnak naponta 240 forintjába kerül, de szükségünk van a munkájukra, hisizen a csapadékos időjárás miatti kiesések nagymértékben hátráltatták a betakarítást. Változott a pedagógusok bérezése is. A korábbi tízforintos órabér helyett a nevelőhöz tartozó hallgatók átlagkeresetének kétszeresét kapják. Kiss Lajos
