Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-06 / 209. szám

1984. SZEPTEMBER 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Jegyzetek útközben Hagyomány immár, hogy a Magyar Népművelők (Egyesületének Szolnok me­gyei szervezete nyaranként itöbb napos külföldi utat Szervez tagjai és a tagok hozzátartozói számára. Az (idén Jugoszlávián át bulgá­riai „kalandozásra” indul­tak a megye népművelői, Ihogy néhány napos tenger­iparti pihenés-napozás után (Románián keresztül térjenek (haza.. Volt egy abszolút fősze­replője ennek az útnak: Stefkó Sándor, a szolnoki 'Mezőgép autóbuszának ve­zetője. (Az autóbuszt egyéb­ként kedvezményes feltéte­lekkel bocsátotta a vállalat a népművelők rendelkezésé­re.) Egyetlen éjszaka elvit­te a társaságot Szolnokról 'Nisbe, s Belgrád és Nis kö­zött a szeme sem rebbent a közlekedési szabályokra fittyet hányó, meglehetősen gyakran felbukkanó török rendszámú gépkocsik „bra­vúrjai” láttán. Pihent, nyu­godt, derűs volt — jelenlé­te oldotta a hosszú bezárt­sággal járó utazás feszült­ségét, nemcsak profi sofőrt, de egy nagyon derék közös­ségi embert is megismerhet­tünk személyében. A balladás szépségű ma­kedón hegyvidéken átkelve, késő este értünk Kjuszten- dilbe, Szolnok testvérváro­sába. A kései időpont sem volt akadálya annak, hogy létrejöjjön egy találkozás a ikjusztendili ,,D’ Blagojev’1’ művelődési ház munkatér-1 saival. Az óra mutatója már erősen a tizenkettes felé kö­zelített, amikor Nikola Ki­rilov Kadijszki, az intéz-, mény igazgatója az utolsó! kérdésre is válaszolt. A be­szélgetés tartalma nemi szakmabeliek számára min­den bizonnyal unalmasnak! bizonyulna — a népműve­lők számára nem volt az. Hogyan tartja az intézmény a kapcsolatot a város ipa­ri üzemeivel; mekkora a: költségvetése; milyen rend­szerre épül a zeneoktatás; milyen kulturális esemé­nyekkel készülnek szeptem-' bér 9-ére, Bulgária felsza­badulásának 40. ünnepére?’ És így tovább... egészen az! utolsó barátságos összene- vetésig: „Szevasztok, jó éj­szakát, leka nőst!” Végig a kristálytiszta vi­zű Sztnuma völgyében a ri- lai kolostorig. Eső utáni de- rengésben érkeztünk, a he­gyek még a felhőkbe burko­lóztak, de a kolostor vörös és fehér kockái már nap­fényben ragyogtak. És tizenkét órával később majd ezer kilométerrel ar­rébb — megláttuk a tengert, illetve a Nagy Sós Víz éj­szakai fényeit. Az ismert bolgár tengerparti fürdő- és üdülőhelyektől északra, Ha­vannában telepedtünk meg néhány napra. Kavarnát ne-; héz röviden jellemezni, de kínálkoznak rövid monda­tok. Ha van a bolgár Föld­közi-tengernek „napos” ési Népművelőkkel Bulgáriában, a barátság útlevelével A „vad tengerpart”: Kavarna jellegzetes szirtfoka Ha egy mondattal kellene válaszolni a kérdésre, „mi' volt az, ami felejthetetlenné tette a kavarnai napokat?”,' azt mondanám; a gyönyörű’ vidék, és az e tájon élő bol-i gárok kedvessége, még rom-i latlan családiassága. És ak-< kor még nem szóltunk a* Kavarnából tett kirándulá-. sokról: Neszebár, Bal esik,. Aladzsa, Várna látnivalói­ról. .. A családiasság érzése — a szó immár nemzetközi érvé-> nyével — jelen volt a Su-< menben tett látogatás alkal­mával is. Kossuth Lajos el­ső emigráció» menedéke ma nem egyszerű múzeum, ha­nem egyszersmind a közös múltú, sorsú népek barátsá-' gának emlékműve is. Sem-i miképp sem véletlen, hogy á város szép, mediterrán han­gulatú főterén egymás szomszédságában kapott he­lyet Kossuth Lajos és a bol­gár Petőfi, Hriszto Botev szobra. Mindez: több mint szimbólum. Kifejeződik eb­ben — talán — az is, amit a bolgár idegenforgalom egyik általánosan használt jelszava így fogalmazott turizmus a béke A tenger legénykéi: „csúzli­val” lövik a sziklahalakat, a popcsetákat „aranypartjára” akkor a kavarnai a „vad” part. Szik­lák, földrengés, tengerhul­lám ^ pusztította szirtfalalc jellemzik ezt a tájat. A két­ezer éves amforák darabjai: éppoly közönségesek a par­ton, mint a különleges kagy­lók, csigák, rákpáncélok. És; ha az ember megtanul egy kicsit is a tengerbe nézni! Virágállatokat, tarisznyará­kokat, medúzákat láthat ai parttól alig néhány méter­re — a néhány sztotyinkáért' küícsönözhótő búvárszem­üveg segítségével. Két le­gényke, Jevgenyij és Ivan- (targovistei diákok) — mi­közben e sorok írója sokad­szor kóstolta meg búvár­szemüveges álmodozása köz­ben a tenger vizét — nagy szatyor fekete kagylót gyűj­töttek vacsorára „Midi” — mondták a fiúk a kagylókra mutatva. Néhány perc múl­va a sziklák közé rakott tűz parazsán nyíltak-sültek a „midák”, a tengernek e kü­lönös, finom gyümölcsei. Véletlenül se hasson új­ságírói túlzásnak; a kavar­nai srácok csúzlival lövik a halat. A művelet olyan szel­lemes. hogy megéri bőveb­ben szólni róla. A szemére' tesz az ember egy búvár- szemüveget, és a sziklák fö­lé úszik, kezében egy, á spulnira erősített gumiból álló, felajzott „csúzlival”. És lehetőleg kevés mozgás' kíséretében figyeli, mikor úsznak elő a sziklák alól a- popcseták, ezek a szigorú külsejű sügérszerű halak,: amelyek akár roston sütve, akár sós lisztben forgatva nagyon kedves ízeket ad­nak. meg: „a útlevele”. Kép és szöveg: Vágner János Kántor Sándor kitüntetése Kántor Sándor Kos­suth-díjas fazekast, a népművészet mesterét kimagasló munkássága elismeréséül az Elnöki Tanács a Szocialista Ma­gyarországért Érdem­renddel tüntette ki. A kitüntetést tegnap Köpeczi Béla művelődési miniszter adta át az ün- nepeltnek. Jelen volt a kitüntetésen Rátkai Fe­renc művelődési minisz­terhelyettes, dr. Nagy László, a Népi Iparmű­vészeti Tanács elnöke, Fábián Péter, a megyei pártbizottság titkára és Sípos Károly, a megyei tanács elnökhelyettese. Kincskereső ember sok van, de keveseknek sikerül rátalálniuk képzeletük drá­gaköveire. Mégis tisztelnünk 'kel! aj jószándékot, ’abban kell hinnünk, mert ez erő­sít emberségünkben, hogy mindenki adni akar valami értéket a világnak, minden­kinek az a célja, hogy nyo­ma maradjon a túlélőkben. Kincskereső akarattal in­dult egy 17 éves gyerekem­ber is Karcagon, jó hetven esztendővel ezelőtt. Különös gondolata volt: a nehéz agyagban ott a kincs. Ekkor már értette a fazekasság alapjait, fogásait, de kevesell­te önmagát. Próbát tenni in­dult az ifjú Kántor Sándor mint a mesebeli céhlegény. Elment tanulni a Zsdlnay Porcelángyárba, majd az ungvári állami agyagipari szakiskolába, Homonnára, Debrecenbe és máshová. Amikor a Kossuth-díjas művész életútját méltatják könyvben, filmen, rádióban, újságcikkekben, csak a biog-v ráfiai pontosság kedvéért említik azokat az éveket, amikor a karcagi fiatalem­bert a választás kényszere elé állította az élet. Gondol­juk meg, ha akkor, 1911-ben az ifjú Kántor megelégszik a legkézenfekvőbbel, mű­helyt nyit, vásárba jár, s gyártja a korabeli ízlésnek megfelelő fazekastermékeket, hamar tisztes mesterember­ré vált volna, hamar lett volna mit a tejbe aprítania. De a kincsek? Kántor Sándor a nehezebb utat választotta, ő a szépség kincseit akarta. Ujjaiban érezte a kancsók, a kulacsok, a korsók, a butellák, a tálak, a tányérok testét, formáját, már az edényein látta a kun­mezők virágait, madarait, a a színeket. De milyen az élet — és ezt most nem beszédfordulat­ként írjuk — 1918-ban meg­sebesült a fronton, az egyik karja — szerencsére csak át­menetileg, de ő ezt akkor még nem tudhatta — megbé­nult. Akaratereje azonban nem hagyta cserben: 1920. május 20-án beülhetett a saját műhelyébe, saját ko­rongja mellé. 1925-ben állít­ja ki először jelesebb mun­káit az Iparcsarnokban. El­ismerték, bronzérmet kapott. De ebben az egyetlen bronz medáliában egy bő évtized munkája volt. Kántor Sán­dornak — ha további élet­útját nézzük is — soha sem­mit sem adtak ingyen. Az idős mester soha se volt si­kerember, mindenért nagyon meg kellett dolgoznia. Tafián egyszer vc#t csak nagy szerencséje, — ez egy­ben a mi örömünk is, a nemzet szerencséje, — művé­szi fejlődésében, amikor 1927-ben megismerkedett Györffy Istvánnal a nép­rajztudóssal. Csodálatos kap­csolat kezdődött. Kántor ku­tatta, kereste majdani önma­gát, az iskolateremtő hagyo­mányokat, Györffy pedig fel akarta éleszteni a füredi ke­rámiát, tehetséget keresett, aki képes az élő múlt ápolá­sára. Kántor Sándor ott foly­tatta. ahol az utolsó tisza­füredi mester abbahagyta, de a másolást hamarosan az új­raformálás követte. Innen már egy lépés — közben év­tizedek múltak — a Kántor­iskola. Ekkor már neve volt, rangja, megállhatott volna. De nem, ezután következett a neomezőcsáti korszak, majd a gyöngyösi, pásztói hagyo­mányok újra élesztőse. Az 1950-es években az élet megint feladata a leckét Kántor Sándornak. Megbíz­ták, hogy a Brüsszeli Világ- kiállításra ember- és madár­figurákat készítsen. A figu­ráknak tükrözniük kell a magyar fazekasság szellemét, hangzott a kérés. Megoldha­tatlannak tűnt mindez. Igaz, a középtiszai fazekasrégiók­ban készültek emberalakú használati tárgyak — pálin­kás bütykösök — de madár alakot...?! Kántor (Sándor gyakorlatában csupán a Miska-kancsó volt, amely az emberre utalt, de ott is csak a fej és a csákó jelezte em­beri jelentését, a testet in­kább csak a súj tások. Kántor Sándor nem tudott elszakadni a korongtól, ame­lyen újra csodák születtek, s 1958-ban figurális alkotá­saiért megkapta a világkiál­lítás nagydíját. Az elmúlt negyedszázad­ban már elég, ha ennyit hallunk: a Kántor-műhely. Ebből mindenki tudja, hogy a vékony pénzű, egykori ván­dorlegény szellemi kincsei a tanítványok kezenyomán is szaporodnak. Mindaz, amikről valaha álmodott, megvalósult. A gazdag életmű elismerése volt a Kossuth-díj, s mosta­ni magas kitüntetése is. Mindezek mellett nem győ­zünk örülni annak, hogy a magyar fazekasok doyenje ma is dolgozik — szombati lapszámunkban képriportot mutatunk be a mai Kántor- műhelyről — magas korához képest jó egészségnek ör­vend. Kívánjuk, még sokáig maradjon közöttünk, gazda­gítsa tovább a magyar nép­művészetet, alkosson az egész nemzet örömére. Tiszai Lajos Szolnok megyei népművelők Kossuth Lajos szobránál sumeni mell­A Híd mozi nem tartozott Budapest előkelő filmszínhá­zai közé. De a filmforgalma­zás szeszélyének vagy az üzletvezető ügyességének kö­szönhetően mindig jó filmet adtak. Most is hosszú sorok álltak a pénztár előtt, s már ott volt a tábla: a mai napra minden jegy elkelt. A rádiós kocsi a mozitól pár száz méterre állt. A ko­csiban ülők közül néhányan az utcát, a mozi bejáratát kémlelték. Somogyi és Máté halkan beszélgettek. Borbély Károly 'portásról volt szó. — Már nem tartozik a ti­nédzser korosztályhoz — számolt be Somogyi. — Túl van a harmincon. Valame­lyik vidéki szállodából került fel Pestre. Hogy ott volt-e valamilyen bulija, nem tud­ni, itt először cigarettával, később valutával és arany­nyal foglalkozott. Aztán kö­vetkeztek a lányok. A Fortu­nából fegyelmivel helyezték át a kisebb forgalmú Póker - ba. Ekkor már együtt élt Lolával, akit akkor a leg­jobban fizetett nők egyiké­nek tartottak. Lolán kívül mást is futtatott. Ebben az időben Pacal is neki dolgo­zott. A Pókerban lopás tör­tént. Egy kezdő kislány ma­gánakciójáról volt szó. Kide­rült, hogy a lány kulccsal közlekedett a hátsó bejárat­nál. A kulcsot Borbély adta {kölcsön. Így göngyölítették fel a bulit. Borbély, ha jól emlékszem, két évet kapott. Lola is ült. A lány a kisza­badulása után összetört, nem ment vissza a régi brancs­ba, sokkal alacsonyabb kate­góriában folytatta. Máté bólogatott. — Szóval Pacal ismerte Borbélyt. E szerint módosí­tani kell a tervet. Nemcsak Helgát kell elfogni, Pacalt is. — De milyen indokkal? — Gondolod, hogy abba­hagyták az üzletet? — né­zett Somogyira Máté, mint aki iskolásgyereket oktat. A százados lenyomta a rá­dió adásgombját. — Azonnal intézkedem ... Tormásék hiába várták Lolát, nem ment el a rande­vúra. — Hogy én még beugróm ezeknek a csajoknak — bosz- szankodott Tormás, és az óráját nézegette. — Ez a szokásod — hecce- lődött Víg —, ha jól emlék­szem, volt már néhány sike­rületlen randevúd. Ügy döntöttek, még marad­nak egy kicsit. Tormás a presszóval szemközti posta­épület felé mutatott. — Mit gondolsz, kié az a világos Opel, ami ott áll a posta előtt? — Nincs ráírva ... Tormás felállt, kényelme­sen átballagott a postához. Nézelődött, ácsorgóit, aztán visszament a presszóba. — Egy Patkós nevű gebine- sé az Opel. — Honnan tudod? Tormás egy papírlapot hú­zott elő. Itt a lista. Kálóczi őrnagyék állították össze. Több mint húsz Opel van a környéken. Nem rossz arány. — És miért érdekes Patkós Opelja? — Azt még nem tudom. Patkós egyébként pesti, csak a gebinje van Balatonréven. Kis csárda, nagy haszonnal. Víg megitta a Coláját. Ki­csit fintorgott. Megnézte az óráját. — Én azt mondom, ne vár­junk tovább a tündérkédre. Inkább nézzük meg, mit csi­nál mostanában Lola. Hátha nem a szerelem vezérelte hozzád. A két férfi kiment a he­lyiségből. Senki nem nézett utánuk. Somogyiék a Híd mozi előtt elfogták Helgát — Pék Lóránd bújdosó élettársát és a méltatlankodó Pacalt. — Már moziba se mehet az ember — morogta a nagy testű, kopasz férfi, de azért engedelmesen követte kísé­rőjét. Helga csak Pék Lóránddal való szembesítése után is­merte el, hogy a hátsó kijá­rat kulcsát ő adta a férfi­nak. — Lolától kaptam — vé­dekezett —, ő meg nyilván Virgiltől kapta. — Virgiltől? — nézett fel Máté. Somogyi odasúgta: — Bor­bély Károly neve a társaság­ban. Helga bizonykodott, hogy mostanában se Lolát, se Vir­gilt nem látta. Virgil szaba­dulása után visszament Lo­lához, aztán lelépett. Lola, amilyen hülye, kétségbeesett, jött zokogva, hogy megkere­si akárhol is bújócskázik, állítólag el is utazott vi­dékre. A kövér lottóárus óvatosan tapogatódzott. Arra volt kí­váncsi, mivel gyanúsítják. Amikor hallotta, hogy Bor­bély Károly körül forog a világ, óvatos maradt ugyan, de közlékenyebbé vált. Apró szemeivel sűrűn pislogva bi­zonykodott, hogy nem látta mostanában Borbélyt. — Egyszer találkoztunk, amikor kijött a sittről. Azt mondta, nem akar szem előtt lenni. Ezt úgy gondolta — védte meg a volt portást, — hogy nem akar p régiek kö­zé menni, nehogy lebukjon. — A régiek közé tartozott maga is... A lottóárus ártatlan képet vágott. — Kérem, én lottót áru­lok. Nem nagy kereset, de becsületes. Csak az idejüket pazarolják, ha velem foglal­koznak. Hogy néha én is szó- baállok egy nővel? Istenem, ha ez a hiba, sok embert be kellene kasztlizni. Ugyebár férfiak vagyunk... — Hagyjuk ezt, Pacal — intett most az erkölcsrendé­szetiek vezetője, aki túl sokat tudott erről a ravasz, min­den hájjal megkent ember­ről, és sajnálta, hogy időn­ként kicsúszik a keze közül. De tudta, ez most mellé­kes. Virgilről van szó, aki állítólag vidékre ment. — Mikor látta utoljára Borbélyt és Lolát? — faggat­ta tovább Máté a lottóárust, aki bosszankodva törölgette verejtékes homlokát. — Nagyon régen. Egyszer meglátogattak a születésna­pomon. Július nyolcadika volt. Virgil kocsival jött, szép nagy kocsival. Vidéken él, azt mondta, vidéken jobbak a lehetőségek Ez, megjegy­zem igaz. Ha én nem volnék ilyen tősgyökeres józsefváro­si, én is mennék, kérem. Egy szép kocsi volt, a rendszá­mot nem néztem. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents