Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-26 / 226. szám

1984. SZEPTEMBER 26, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ! A tévé " ~ képernyője etett Sajnálom a szegedieket, a Körzeti Stúdió szombat este sugárzott műsorát, hogy a szerkesztés jóvoltából a több mint egyórás Sas-show-val került szembe, ugyanis míg ez utóbbi az egyes csator­nán ment, az előbbi ugyan­abban az időben a kettesre utaltatott. Hisz a méltán népszerű humoristát vajon ki hagyta volna ott egy isme­retlen munkáért, melynek ráadásul még a címe sem túlságosan vonzó: Pipás Pis­ta és a társai. Pipás Pista Jómagam még a veszprémi találkozón júniusban láttam e dokumentumfilmet, s már akkor és ott, sok-sok előze­tesen bemutatott film tár­saságából kiemelkedve meg­ragadott — tárgyának külön­legességévéi és méginkább sajátos, hangvételével, mely leginkább a népi elbeszélé­sekre hasonlít. A film egy tragikus történetet, azazhogy nem is egyet, kettőt mesél el, mert két gyilkosságról van szó, csak épp mindket­tő szálai ugyanahhoz a sze­mélyhez, ama bizonyos Pipás Pistához vezetnek, akinek emléke ma is elevenen él az utókor emlékezetében. Szó­val két gyilkosság történe­tét, annak körülményeit ad­ják elő azok, akik valameny- nyit őriznek még a régi vi­lág levegőjéből. Valójában semmi különleges nem tör­ténik a másfél órában: egy­szerűen emberek mesélnek, ugyanarról más-más megvi­lágításba helyezve, nemcsak a gyilkosként halálra ítélt, bajuszt, kalapot, nadrágot viselő Pipás Pista alakját, aki különös mód nő létére férfi­ként él és cselekszik, csak bizonyos kivételes esetekben nem tudja titkolni — ahogy mondták róla, szükség vég­zése közben — hogy nem férfi, hanem nő, aki nem­csak erős dohányt szí, szájá­ban állandóan pipa lóg, de dühében kocsikkerékkel do- bálódzik. Az emlékezők szin­te elibénk varázsolják a Sze­ged környéki világnak ezt a már-már „mesebeli” alak­ját. Mi is ez a film valójában? Filmkockákon rögzített nép­rajz, amelyből a századfor­dulót követő évtizedek pa­rasztemberének életmódja ismerszik meg? Vagy oknyo­mozó szociográfia, pontos rajzolata egy elsüllyedt vi­lágnak? Hisz ha csak azt vesszük, hogy belőle a nép nyelvének milyen sajátos ízeit ismerhetjük meg, a táj- nyelv ö-ző hangzásán túl mi­csoda tárháza a színes-képes kifejezéseknek, micsoda nyelvi gazdagság! Kószalá­bú — mondja az egyik ri­portalany a kikapós életű, férfiak után járó Dobóné­ról. aki Pipás Pistával téteti el láb alól szerény, de jelen­téktelen férjét. Kószalábú, azaz olyas valaki, aki szeret a „szerelem legelőjén” el­kószálni, mint a nyájból el­maradozó birka, vagy a csordát ott hagyó tehén. Az anyai szeretet kifejezésére pedig ily szavakat használ az egyik emlékező: széles a köténye, azaz az anyának van, mivel gyermekeit beta­karni — mérhetetlen szere- tetével. De nem sorolom, se szeri, se száma a néprajzi szótárba kívánkozó beszédes szavaknak, színes, metafori­kus szókapcsolatoknak. Ki­csit talán lassú a film me­nete, komótos a tempója, de ez is inkább erénye itten, semmint hiba volna. Így mű­ködik a népi fantázia, las­san, méltóságteljesen, és így szül pompás dolgokat. A film készítői tehát nem csu­pán feltártak egy darabot a múltból, mondhatni egy műfajt is előbányásztak az idő mélyéből, azt a módot, ahogyan születhettek hajdan a különböző népmesék. És végül: kamerák előtt régen láttam oly természetes köz­vetlenséggel megnyilatkozni egyszerű embereket, mint itt, Bubryák István Ember Ju­dit rendezővel együtt ebben a vonatkozásban szinte cso­dát művelt. Sajnálhatja, aki a Sas­program miatt elszalasztottá a szegedi stúdió Pipás Pistá­ját. Sas-show A népszerű kabarészínész ugyanis több mint egyórás műsorával némi csalódást okozott, mi tagadás, többet vártam tőle: több életet, több színt és több művésze­tet. Most, hogy csaknem ki­lencven percen át ő uralta a képernyőt egymaga, vagy egy-egy társával, akivel kö­zösen lépett a közönség elé, régi produkciókban, most, hogy egymás után többnyi­re csak Sas Józsefet lát­tuk, -most derült ki, hogy a népszerű dalos és a kitűnő humorista sok esetben csak ismétli magát. Mostani be­mutatkozása számomra an­nak a festőnek a tárlatához hasonló, aki képein ugyan­azt festi meg akár ötvenezer is, s a turpisság csak akkor derül ki, ha valamennyi al­kotását egyszerre szép sor­jában rakja Id a falra. Egy- egy kép külön-külön talán még érdekes is, de egymás mellett ötven csaknem egy­forma alkotás: kissé unal­mas. Valahogy így jártam Sas Józseffel is. Míg akár a Vidám Színpadon, akár a Mikroszkóp Színházban vagy a Telepódium illetve a rádió kabaréműsorában egy-egy je­lenetével általában új színt, új ízt, új csínt hoz, addig ebben a „kitárulkozó” show- ban teljesítménye bizony egysíkúnak tűnt. Valójában együtt volt műsorában most is mind, am; benne megbíz­ható erény, de elmaradt az igazi felfedezés. így gazda­gabbak lettünk egy tanulság­gal: Sas Józsefből, úgy lát­szik, a kevesebb csak több lehet. Röviden Ünnepre készül a magyar zenei élet, s ünnepre vár az operakedvelők tábora is, az újjávarázsolt Opera megnyi­tására — három és fél éves felújítási munkálatók után. A televízió mindig híven kö­vette e nagyszabású átalakí­tás jelentősebb állomásait, most pedigTösszefoglalót ad a megszépült dalszínházról, mely a képek tanulsága sze­rint nemcsak a zene ottho­na, a vizuális művészet haj­léka is, a ház külső-belső megjelenésével, díszes oszlo­paival, neves freskóival iga­zi műremek, most mindezt közelről vehetjük szemre, s gyönyörködhetünk benne a több részes dokumentumfilm jóvoltából, s közben bepil­lanthatunk az Opera újra alakuló életébe is. A Born Ádám rendezte dokumentum­film nagyszerűen készít fel bennünket — hangulatában is! — a közeli jeles esemény­re, Operaházunk ünnepélyes megnyitására. Vasárnap délelőtt ismét „összeült” a Televízió törzs­asztala, Sediánszky János ez alkalommal olyan beszélgető társakat hívott — írókat, színművészeket — akiknek valami közük volt, van a Tragédiához, Madách Imre drámájának előadásához. /Olyanokat láltott vendégül, akik e remekmű szerepeit különböző előadásokon ját­szották, Sinkovits Imrét, Moór Mariannt, Lukács Sán­dort, továbbá Hubay Mik­lóst, Páskándi Gézát, akik a Tragédia jelentőségét méltat­ták. A hagyományhoz hűen meglehetősen oldottan folyt a diskurzus, valójában azon­ban a magyar dráma ügye izgatta, foglalkoztatta a Törzsasztal vendégeit. S e tekintetben Sinkovits fogal­mazta meg a megszívlelendő tanulságot: színházainkban lehet korszerű formákat meghonosítani, kialakítani, de mit sem ér a modern forma, korszerű tartalom nélkül, azaz ha nem korunk, magyar valóságunk konflik­tusai jutnak kifejezésre ben- i ne. V. M. w Tlszásokkal" Lengyelországban Tizenhárom nemzet táncosai között „Lánykoszorú” a szabadtéri színpadon. Előtérben a spanyol zenekar Fotó: Tóth Éva Makó Mihály autóbusza valószínűleg még soha sem volt úgy „megpakolva”, mint azon a hajnalon, amikor a szolnoki Tisza táncegyüttessel Lengyelországba indult. Hosszú út állt előtte. A „Tisza” Zielona Gora hagyományos rendezvényére, a Szüreti napokra kapott meghívást, négy kontinens tizenöt tánccsoportjával együtt. A nagyszabású folklórfesztivált idén már tizenegyedik alkalommal rendez­ték meg a lengyel városban. Csaknem kétnapos út állt mögöttünk, amikor szeptem­ber 9-én, vasárnap délután a csehszlovák—lengyel ha­tárállomásra érkeztünk. Fá­radt volt a társaság, noha az előző éjszakát a cseh „ki­rálynők városának” Hradec Královénak egyik szupermo­dern szállodájában töltötte. Igazán sajnáltuk, hogy alig egy órácska jutott csak ar­ra, hogy ismerkedjünk az évezredes múlttal rendelke­ző várossal, amlely német ne­vén Königgrátz-ként vonult be a történelmi köztudatba. A határon zuhogó eső, hi­deg szél és Szvavek várt bennünket, akik az egysze­rűség kedvéért vezetéknevén, Dominónak szólitottuk a to­vábbiakban, ő volt ugyanis állandó lengyel kísérőnk, kalauzunk a fesztivál idején. A határtól még jó 200 ki­lométert utaztunk Zielona Gora-ig, amely a gyönyörű, tavakkal^ erdős dombokkal tarkított vidék központja. A környező dombok déli lejtőim megterem a szőlő, s ez annyira ritka lengyel föl­dön, hogy Zielona Gora pol­gárai úgy érezték külön is „adózniuk” kell a természet „nagylelkűségének”. Ezért aztán huszonkét esztendeje — minden második évben — szüreti napokra, fesztiválra hívják a világ népeit. A ma­gyarok mellett az idén Ar­gentína, Egyiptom, Spanyol- ország, Olaszország, Svédor­szág, Jugoszlávia, Csehszlo­vákia, Románia, az NDK, Görögország, a Szovjetunió együttesei kaptak meghívást, és természetesen ott voltak a házigazda lengyel táncosok is. A város pedagógiai főis­kolájának 10 emeletes kollé­giuma csaknem kicsinek bi­zonyult ennyi nemzet tánco­sai számára. Próbáltunk utánaszámolni, hányán is le­hetünk; hatszázan — két­százan? Aztán annyiba ma­radtunk; sokan. S milyen jó, hogy olyan sokan voltunk! A fáradhatatlan „itiszások” már az első este „táncpár- bajra” hívták a spanyolokat. Nem is tudnám megmonda­ni, hogy a spanyol tempera­mentum vagy a magyar vir­tus győzedelmeskedett-e azon az estén? A táncosok köré gyűlt nézőseregnek alig­hanem mindkettő egyformán tetszett. Némi alvás után másnap reggeli a fesztivál megnyitó­jára gyülekeztünk. Az együt­tesek legpompásabb ruhái­kat magukra öltve vonultak végig a városközponton, meg­szólalták a hangszerek, ti­zenhárom nemzet legjellem­zőbb itáncai, dalai keltek életre pillanatok alatt. A Ti­sza táncegyüttes már ezen a napon a közönség szívébe lop­ta magát. A város régi főterén rögtönzött műsorral szóra­koztatta a járókelőket. Az alkalmi nézősereg vörösre tapsolta a tenyerét, s csak néha-néha rebbent szét, a karikásostor csördüléseire... Este már az impozáns, öt­ezer embert befogadó, hatal­mas szabadtéri színpadon lé­pett fel az együttes. Ezen az estén ugyanis minden nem­zet bemutatkozott egy-egy tánccal Zielona Gora közön­ségének. Ekkor találkoztunk először Jozef Brodával, aki­nek jellegzetes alakja később estéről-estóre feltűnt a szín­padon. Lengyelország nép­művésze, a hegyi pásztorok öltözékében, bőrdudájával, nagyra növesztett szakállá- val a hazai közönségnek is ismerős lehet. Annak idején ő volt az első helyezettje a Magyar Televízió „Aranypá­va” nemzetközi népzenei versenyének, most pedig ő volt a fesztivál műsorvezető­je, színpadi házigazdája és mondanom sem kell a Tisza táncegyüttes egyik legoda- adóbb híve. A műsort a „tiszások” Jász-Nagykun tánca zárta, s a siker nem maradt el. Fo­kozta a hangulatot, hogy a magyarok két ismert lengyel népdallal búcsúztak a nézők­től, akik — mondanom sem kell — együtt énekeltek ve­lük. Broda mindezt egy hang­szerré „előléptetett” falevé­len kísérte. A zenekarból sajnos hiányzott Antal Gabi, a prímás. Balszerencsénkre eltörött a hegedűje. Később aztán tréfásan mondogattuk, milyen jó, hogy így esett; a hangszer ma talán, jobban szól, mint valaha. A Zielona Gora-i mester, aki javította, nem cáfolta meg a lengyel hangszerkészí tők jó hírét... Az együttes vidéken is szerepelt, így a lengyelek kedvelt üdülőhelyén, ahova a vendéglátó Swiebodzin mű­velődési háza vitt kirándul­ni bennünket. Ezt a napot az argentin együttessel töltöttük, az esti műsort is közösen adta a két csoport. A Tisza csaknem a teljes repertoárját bemutat­ta, Swiebodzin közönsége vastapssal jutalmazta a pro­dukciót s itt is, — mint min­den fellépésen — igen nagy sikere volt a „Legénykék”- nek. A Legénykék táncosai még valóban csak „legény­kék”, 14—15 éves fiúk, akik nem csupán Várhelyi Lajos koreográfiáját vitték nagy sikerre, de sikeresen állták a próbát is, amelyet a kelle­mes, de igen fárasztó út je­lentett. Török Erzsébet Következik: a magyarok sikerei Reklám ás propaganda Szakmai nap népművelőknek A Magyar Népművelők Egyesülete Szolnok megyei szervezete rendezésében teg­nap szakmai napot tartottak a Megyei Művelődési és If­júsági Központban. A megye ötven. egyesületi tag népmű­velője a közművelődés rek­lám- és propagandatevé­kenységének aktuális kérdé­seit vitatta meg. Bevezető előadást Nógrádi Gábor, az ŰÖ Tükör munkatársa tar­tott: az elméleti és a gyakor­lati elemzés igényével. A megye népművelőinek legközelebbi nyitott, szakmai napja október 2-án délután, a megyei KISZ-bizottság székházában lesz: ekkor finn népművelő vendég elő­adása segítségével ismerked­hetnek meg a résztvevők a finnországi gyermek- és if­júsági nevelés rendszerével. fl Nemzeti számlájára Több mint 80 millió forintot fizettek be Az új Nemzeti Színház számlájára eddig 83 millió 647.336 forintot fizettek be 18.507 tételben — tájékoztat­ták az MTI munkatársát az Országos Takarékpénztár XXII. kerületi fiókjánál, ahol a gyűjtési akció adatait regisztrálják. A fővárosból 6.134 küldemény érkezett 30 millió 335.340 forint érték­ben, vidékről 11.775 befize­tést könyveltek el, ez 46 mil­lió 750.656 forintot jelent. Az egyéni befizetések száma 5. 344, ennek összege 7 millió 701.291 forint, a csoportos átutalásoké 13163, értéke pedig 75 millió 946.045 fo­rint. Külföldről 246 adomány érkezett, 5 millió 857.339 fo­rint összegben. Augusztusban megérkezett Victor Vasarelynek, a ma­gyar származású világhírű művésznek a felajánlása is, 182.865 forintot utalt át az új Nemzeti Színház számlájára. Száz év trófeái Vadászati kiállítás Gyulán, a Dürer teremben tegnap vadászati kiállítás nyílt. Bemutatják a vadgaz­dálkodás eredményeit, a leg­kiemelkedőbb trófeákat az 1886-os évtől napjainkig. -Látható egyebek között a vi­lágbajnok dámlapát és az ugyancsak világbajnok vad- macskagerezna. Mindkettőt hazánkban ejtették el. A tá­rókban olyan érdekességek is helyet kaptak, mint a csak­nem száz darabból álló va- dászpuskatöltény-gyűjtemény. Egy könyvsorozat sikere Egerben Felépült a Dobó-bástya Ismét eredeti magasságá­ban emelkedik az egri vár Dobó-bástyája. A vár e lát­ványos homlokzati részét még Dobó István építtette a nyugati irányból fenyegető támadások kivédésére. A ne­vezetes építmény néhány év­vel ezelőtt elavultság miatt leomlott, más részét pedig — veszélyesség miatt — rob­bantással távolították el. Ré­gi dokumentációk alapján 1979-ben kezdték meg az új­jáépítését. Húsz méter ma­gas és több mint ezer négy­zetméter felületű vasbeton szerkezetet építettek. A Dobó-bástya belső te­rében tovább dolgoznak; sze­relik a belső világítást és javítják a szellőzést. A bás­tyafal belső területének kü­lönböző szintjein ugyanis kiállítótermeket és előadó­termet alakítanak ki. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1974-ben indí­totta „ Időszerű közgazdasá­gi kérdések” című sorozatát. Érdekes az évszám, ekkor ér el hazánkba az első olajár- robbanás hatása, fejlődő nemzetgazdaságunkat óikor légy inti meg először egy vi­lággazdasági válság szele, ekkor torpan, meg szemmel láthatóan 1968-ban megkez­dett, gazdasági irányításun­kat átszervező reformprogra­munk. A sorozatot A kúszó inflá­ció elméleti problémái — cí­mű könyv indította. Figyel­met felkeltő téma, hiszen szocialista tervgazdálkodás keretei között az inflációt, mint a gazdasági válság egyik csalhatatlan jelét, e könyv megjelenéséig egyál­talán nem emlegettük. A so­rozat első köteteinek mind témaválasztására, mind a könyvek belső tartalmára rá­nyomta bélyegét az esetle­gesség, a hiányos, nem elég­gé árnyalt kidolgozás, mig a manapság megjelenő köte­tek már erősen magukon vi­selik a tudatos kiadói-szer- kesztői munka jegyeit. Amint dr. Fébó László, a sorozat szerkesztője elmondotta, az eddig megjelenít 41 könyv — négy kivételével — a magyar nemzetgazdaságban a mai napig is jelenlévő, a szak­emberek által vívott, nyitott kérdésekkel foglalkozik, azok megoldhatóságára keresi a választ. A sorozat 1500 pél­dányban indult, ma, tíz év után négyezernél tart, ami hazai viszonyok között egy kifejezetten szakmai tartal­mú, tehát viszonylag kis számú olvasóközönségnek ké­szítve, meglepően nagy szám­nak mondható. Az is elhang­zott a sajtótájékoztatón, hogy a szakmai könyvsorozatok tekintetében szinte példa nélkül áll az az eset, hogy az Időszerű közgazdasági kérdések című sorozat szer­zői közül 18-an (!) elsőköny­ves szerzők, többen vidékiek Bogár László — aki egyéb­ként a miskolci városi ta­nács dolgozója — A fejlődés ára című könyve úgy jelent meg a sorozatban, hogy a szerkesztő a későbbi szerző tollából származó értékelést olvasott a Valóság című fo­lyóiratban, s felkérte a szer­zőt a téma bővebb megírósá­sára. A sorozatban eddig megjelent negyvenegy kötet összpéldányszáma 95 ezer, ami szintén feltűnően ma­gasnak mondható ilyen jel­legű könyveknél. Legtöbb példányban Kornai János professzor könyve jelent meg, látott napvilágot, öt és fél­ezerben, címe: Növekedés, hiány, hatékonyság. A kiadó ebben a sorozatban még három könyvet kíván megjelentetni az idén, közöt­tük Csikós Nagy Bélának árpolitikánk időszerű kérdé­seivel foglalkozó munkáját. H, 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents