Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-02 / 206. szám

1984. SZEPTEMBER 2. ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Idegen anyanyelvűek magyarul Intenzív és nyelvvizsgára előkészítő tanfolyamok Újdonságok a TIT kínálatából Már július közepétől fo­gadják a nyelvtanfolyamok iránt érdeklődőket a TIT me­gyei szervezetének Kossuth tér 4. szám alatti klubhelyi­ségében. A tanulni vágyó fel­nőttek és gyerekek az utcá­kon is megjelent plakátok se­gítségével válogathatnak a bőséges ajánlatból. Az évek óta hagyományos formában történő oktatási módok mellett az 1984—85- ös tanítási évben újdonság­ként jelentkeznek az inten­zív tanfolyamok. Ezeken he­ti hat órában történik az ok­tatás. teszt-lapok és más in­formációhordozók felhaszná­lásával. Az angol és német nyelvet tanulni szándékozó kezdőknek javasolt ez a for­ma, amennyiben idejük meg­engedi. A tanfolyamot ered­ményese;) elvégző hallgatók­nak fakultatív vizsgalehető­séget is biztosítanak. Üjdonságnak számít az idei tanítási évben az 5 tagú csoportokban alap- és kö­zépfokú nyelvvizsgára elő­készítő angol, német és fran­cia nyelvtanfolyam. Ezt a kurzust csak olyanoknak ajánlják, akik valamikor érettségiztek ezekből a nyel­vekből, vagy korábbi tanfo­lyamokon már elsajátították a szükséges alapismereteket. A tanulás, a gyakorlás ebben a csoportban teljesen sze­mélyre szólóan történik, A tanév végén, — amennyiben elég jelentkező lesz — a TIT biztosítja a nyelvvizsga letételét Szolnokon. Az előző évi kedvező ta­pasztalatok alapján az idén szélesebb körben meghirde­tik az idegen anyanyelvűek részére a magyar nyelv tanu­lásának lehetőségét is. A nyugdíjasok részére is az idén szerveznek először önálló tanfolyami csoporto­kat. Az angol és a német nyelv tanulására várják azo­kat az idős érdeklődőket, akik társalgási szinten most, nyugdíjas éveik alatt kíván­ják elmélyíteni nyelvismere­tüket, hogy külföldi utazá­saik vagy idegen ajkúakkal történő találkozásaik során, külföldi folyóiratok olvasá­sakor hasznosíthassák tudá­sukat. Ezek tandíja kedvez­ményes. Gyermekek részére is több csoportot szerveznek. Az idén lehetőséget biztosítanak a munkahejyi kihegyezett nyelvtanfolyamok szervezé­sére is. Jó megoldásnak ígér­kezik az is, hogy a részvéte­li díjak már a tankönyvek árát is magukban foglalják. A tanfolyamokra szeptember 15-ig lehet jelentkezni. Mezőtúron a Fazekasok Népművészeti Háziipari Szövetkeze­tében megkezdték a „Rumtopf’’ gyümölcsérlelő edények gyártását. Évente mintegy 2 ezer darabot szállítanak belföldi piacra. Képünkön: Majomé Jakab Anikó mutatja be az új terméket Ládikó A ládikóknak is meg­van a maguk sorsa. Néz­zük most azt, amely az egyik ipari szövetkezet falán függ! Meg kell hagyni, ügyesen, stabilan helyezték el az épület fa­lán, közel a ki-bejárathoz, mindenki elmegy előtte naponta többször. Ki se lehet kerülni. Az állás- foglalást (ennek a nem kertelő, de józanul mérle­gelő, nyílt típusára gon­dolok!) sem. Tudniillik, e ládikó oldalán, ugyan­csak jól ffölismerhetően olvasható a neve: véle­ményláda. Érthető, roppant fölkel­tette a kíváncsiságomat. Annyi „testvérét”, láttam már — kitalálva, fölsze­relve, aztán elfeledve... Na, hátha ez egy jobb sorsra érdemes ládika! Mert ki tagadná, a véle­ményekre, ötletekre nagy szükségünk van. Nyilván ebben a szövetkezetben is tudják beosztottak és ve­zetők egyaránt, hogy az információ is termelőerő ■— gyarapítja ismeretein­ket, a jelenlegi helyze­tünkről. s gazdagítja a jövőre vonatkozó elképze­léseinket. Mindamellett „karbantartja”, sőt fej­leszti az üzemi demokrá­ciát és a munkahelyi köz­érzetet. Feltéve, hogy va­lóban igénylik a véle­ménynyilvánítást, komo­lyan veszik a megkérde­zetteket, s később nem bosszulják meg a kriti­kát. Mert egyenrangú partnernak tekintik egy­mást az ott dolgozók. Mert a gyors, pontos in­formáció idő, az pedig pénz, a kettő együtt pe­dig még több pénz! Mi tagadás, elfogult vagyok az információval, a véleményalkotással szemben — szeretem őket. A libamájat is. Ugyanis egyhelyütt úgy fogalmaz Sütő András, neves erdé­lyi író, hogy a társada­lom olyan, mint a liba­máj tepsiben. Ha nem fi­gyelik. odaég. Ezért nem értek egyet azokkal, akik azt tjartják, .hogy hallgatni arany. Ezt a véleményládikót közelebbről szemügyre véve azonban elszomoro­dom. Hogyan szerez bí­rálatot, dicséretet, javas­latot, egyszóval véleményt magáról ez a szövetke­zet, ha a ládikát tekin­télyes Tuto lakat zárja le, amelyen — szerényebb becslések szerint is — legalább három éves a rozsda? Szóval, hallgatni arany? Szerintem: rozsda. (SZTT) Az eszpresszóban Víg fő­hadnagy várta főnökét. Ké­nyelmesen nézelődött. Jól érezte magát. Az idén még nem volt üdülni, s míg ezt az egyelőre nagyon is homályos ügyet le nem zárják, kilátása sincs, hogy szabadságot kap­jon. Most azt játssza, hogy nyaral. Kár, hogy egyedül van. Ilonkára gondolt, a ba­rátnőjére, aki most isten tudja, mit csinál. — Független ember va­gyok. sajnos — mondogatta némi célzással az elodázott házasságra. — Azt csinálok, amit akarok ... Víg főhadnagy nem akart nősülni. De most vágyott Ilonka után. Jó lenne hall­gatni a fecsegését. — Jónapot, főhadnagy úr — szólalt meg ebben a pilla­natban egy női hang. Felné­zett. Jóalakú, fiatal nő állt mellette nadrágban, feszes trikóban. — Lola, maga kint van? — érdeklődött a főhadnagy a kapitányság egyik leggyako­ribb őrizetesétől. — Miért nem értesített, virággal vár­tam volna. — Ne vicceljen, főhadnagy úr. Elegem van az egészből. Ez a maguk Somogyija nehéz fej. Kár, hogy nem maga foglalkozott velem. A mondat kacéran hang­zott. Lola mosolygott hozzá, kivillant az aranyfoga. — Csak nem a Pókerban hazavágott csaj után szaglá­szik — érdeklődött Lola. — Fogadok, hogy azért van itt. — Honnan ez a tájékozott­ság, Lola, csak nem olvas újságot? — Miért ne? — sértődött meg a lány, — a magamfaj­tától már semmire sem te­lik? Vegye tudomásul, hogy minden héten megveszem a Fülest. — Dicséretes dolog — bó­lintott Víg, és nem kínálta hellyel a lányt. — Ha akarja — hajolt a füléhez Lola —, körülnézhe­tek egy kicsit. Találkozzunk holnap Balatonréven, a Pocok csárdában. Délután három megfelel? — Mit keres maga Bala­tonréven Lola? — Titok. Holnap megmon­dom. Egyébként, ha arra gondol, hogy tégla leszek, té­ved. Csajt vannak dolgok, amikor az ember ... — Jól van Lola, ott le­szek ... A lány elégedetten elvihar- zott. Jött helyette Máté hom­lokráncolva, gondterhelten. — Megint egy nő — nézett Vígre rosszallóan. — Hát annak lehet monda­ni. Valamikor menő volt, bel­városi. Most már nem megy annyira a bolt. Néhányszor nálam bukott le. Legutóbb Somogyiéknál. — Mit akart? — Állítólag segíteni. — Csak nem a mi ügyünk­ben? — Nézd, a kurvák retteg­nek a gyilkosoktól. Volt rá eset, hogy félelmükben segí­tettek. Máté ivott egy kávét, az­tán elmentek a strandra fényképeket mutogatni a ka­binosnőnek. Közöttük volt Örsi Szilvia fotója is. A szi­Emberi sorsok Bánhalmáról Az otthonban találtak otthonra Bánhalmától Kenderes fe­lé haladva, jó másfél kilo­méterre a falu szélső házai­tól, a pántlikaszerűen ka­nyargó műút jobb oldalán a szántóföldek szélébe üde­zöld erdő kapaszkodik. Lombkoronái közül gazda­sági épületek, egy kastély körvonalai bukkannak ki. Beljebb szalmakazlak kém­lelik a környéket, valahol hátul traktor pöfög. A hatal­mas majort — amely hiva­talosan bánhalmi Szakosí­tott Szociális Otthonként is­mernek — minden oldalról drótkerítés fonja körbe, ám­bár ez a mesterséges határ inkább jelképes, mintsem valós feladatot lát el. Hi­szen a kapunál senki sem strázsál, szabad a ki- és be­járás, nincsen szükség őrök­re. De vajon hová is mehet­nének a nagyvilágban erről a zöld szigetről az itt élők? Kellenének-e valahol, vár- ná-e őket egy-egy rokon, is­merős, jó barát? Adna-e valaki nekik éjszakára fede­let a fejük fölé, tiszta inget a vállukra? Ne álltassuk magunkat: kevés ilyen em­ber akadna. — Hatvannyolc különböző életkorú férfi és nő él ezen a területen, amelyik több mint tizenegy hektár — mu­tatja be az intézetet Szatmá­ri Györgyné igazgató. Az esetenkénti közhiedelemmel ellentétben nem közveszé­lyesek, bár írni, olvasni a többség nem tud. Nagyon sokan az egyszerű beszéddel is küszködnek, noha a sok éve itt dolgozó ápolók, mun­kások megértik őket. Mint­egy negyedük felügyelettel még dolgozni is tud. Sajnos, távol vagyunk minden la­kott településtől, így a láto­gatónk is kevés. Pedig majd meglátja, mennyire vágynak a jó, emberi szóra, és a sze- retetért cserében végtelenül hálásak, ragaszkodók. Jelképes drótkerítés A konyhán készül a napi ebéd: almaleves és rizses­hús. Mellé dinnyét szeletel­nek. A szakácsnőknek egy középtermetű, barna lány segít. H. Mária, aki 42 éves, és tavaly érkezett Kunszent- mártonból. — Édesanyám gyermek- szülésben meghalt: a nagy­bátyám. meg a nagynéném nevelt, de mivel a kor felet­tük is eljárt, tavaly beadtak ide. írni, olvasni tudok, és még számolni is százig. — Hogyan telik a nap? — Segítek a főzésnél, csi­nálom, amit kell. A pénzért, amit kapok kólát, kávét, üdítőt veszek. Szeretnék már hazalátogatni, de még nem jöttek értem, egyedül meg nem engednek. A sorsa tipikus, az itt élők zöméről a nagy fogadkozá­sok, az ígéretek ellenére a legtöbbször megfeledkeznek a hozzátartozók. Ha eljön­nek értük, akár hetekre is hazaengednék őket. Erre ritkán akad példa. A töpö­rödött. borostás arcú jászal- sószentgyörgyi T. Laci bá­csiért már senki sem jön be az udvarba a rokonok közül. Az apró ember nagyon ak­tív, most is éppen sepri az udvart. — Nem szeretem a ren­detlenséget, sose szerettem, Az intézet az élelmezést tekintve majdnem önellátó, az ólakban most is több mint harminc sertés röfög, de lóval, csikóval, juhokkal is büszkélkedhetnek. Nagy esemény a hízóvágás, és ez a feladat az egyik munkásra, Szűcs Kálmánra hárul. Sa­ját vágóhíddal is rendelkez­nek, és a feldolgozás során mindig akad ember, aki szí­vesen segít a rendkívüli ese­ménynél. Mint ahogy a zöldséges udvaron most is tizenhármán szorgoskodnak egy ápoló felügyeletével. A tempó lassú, óránként kia­dós szünetet tartanak, és a délelőtti, délutáni műszak együttesen sem több öt-hat óránál. A jutalom édesség, cigaretta, kóla. Az egyik legmegbízhatóbb munkás S. Pista bácsi, aki így mutatkozik be: — Jászberényi vagyok, és akkor születtem, amikor Fe­renc Jóska meghalt. Volt nekem földem is, nyolc hold, két lovam, meg tehenem, és ez lett belőle, ni! Magam se tudom mióta, de már régen, nagyon régen itt élek. — Látogatók? — Egyetlen egyszer volt az unokaöcsém. meg az egyik sógorom: azóta nem jönnek felém. — És maga? — Voltunk busszal az üdülőben, Ábrahámhegyen. De nem fürödtem, félek a víztől. Torokszorító emberi sor­sok. Ki teljesen érdemtele­nül, születése óta cipeli ma­gával keresztjét, mások és segítek, ahogyan bírok. Hogy kerültem ide? Négy testvérem született, nekik családjuk van, de én soha nem nősültem meg, bár már lassan nyolcvan leszek. Amíg bírtam, az állami gaz­daságban dolgoztam, azután nem kellettem senkinek, pedig nyugdíjat is kapok. — írni? — Nem tudok. —cSzórakozás ? — A tévét nagyon szere­tem, ez az egyetlen. Amióta beadtak, nem voltam kívül a kerten. Nem jönnek ér­tem. csak a társadalmi párt­fogó néz rám, én meg hová is mennék? Azt se tudom, áll-e még a régi házunk! — és már seper is tovább. évekig dolgoztak, míg ide vezetett az útjuk. Mint an­nak a szolnoki fiatalember­nek, aki kiváló eredménnyel leérettségizett, sőt a műsza­ki egyetemre is felvették. Itt valamitől annyira meg­ijedt, hogy minden gondos, orvosi kezelés ellenére ide kellett hozni. Ritkán beszél, akkor is halkan. Öt rendsze­resen látogatják. Egy másik ápolt örökösen attól retteg: megmérgezik. Fecnikre sze­di a kenyeret, külön elmos­sa az edényeit, mert ki tud­ja. hol, miben lapul a mák- szemnyi arzén. Vagy említ­hetném azt a Tisza-menti faluból származó bácsit, akinek amikor behozták, három apró gyereke volt. Itt feltalálta magát, írt, olva­sott, dolgozott. Nyolc évig felé sem néztek, akkor a két kisebbik fiú meglátogatta. Már meglett, hatalmas le­gényemberként toppantak be. A bácsi végigmérte őket, és csóválta a fejét. — Ti nem az én gyere­keim vagytok. Az enyémek ekkorák ni! Tudom, láttam őket, amikor behoztak! — mutatott egy méteres körüli magasságot. Egyszerűen nem akart tudomást venni az el­rohant esztendőkről. Néhányan degeszre tömik a zsebüket üres konzervdo­bozokkal, vasakkal. Ha zu­hanyozás van, egy vödörrel is összegyűlik az efféle apró holmi. Egyébként nagy a tisztaság mindenfelé. Ami nem kis dolog, mert a gon­dozottak közül többet még éjszakára is pelenkázni .kell. A mozit, az előadásokat, a nótaestet, a televíziót mind­annyian nagyon szeretik. Még a legsúlyosabb értelmi fogyatékosok figyelmét is le­kötik a pergő filmkockák. Arra sem tudtak példát mondani, hogy egyszer is megtámadták volna valame- lyikőjüket, pedig az ápolók nagyon is a törékeny típu­sok közé tartoznak. Végtele­nül ragaszkodók, tisztelettu­dók, szinte éhezik a jó szót, az elismerést. Sok szeretettel, törődéssel Mondják, a kastély régi gazdája, a háború szelét kö­zeledni érezvén, valahol a parkban egy éjszaka két, hatalmas bőröndnyi aranyat, drágakövet ásott el. Páran lesték, de a helyet pontosan senki sem ismeri. Az úr örökre eltűnt, nem jelentke­zett többé. Azóta is keres­ték, kutatták a temérdek értéket: ástak, szántottak, de bizony a kincs nincsen sehol. Helyette van hatvannyolc ember, akit hihetetlen türe­lemmel, szeretettel, törődés­sel ápolnak, gondoznak ezen a kincset érő zöld „szige­ten”. D. Szabó Miklós kár. őszhajú asszony emlé­kezni vélt az arcra. — Mintha egyedül járt volna itt ez a lány, nem i& egyszer. Legutóbb egy szőke lánnyal jött, az a lány elég hangos volt, sokat nevetett. Az ilyesmit nem szeretem. Később azt a szőkét láttam még, de ezt a másikat nem. — Nem ártana tudni, ki az a szőke lány — töprengett Máté, amíg a járási kapi­tányság felé tartott. — talán tud valamit arról, amiről mi még mindig nagyon keveset tudunk. A vagyon elleni bűncselek­mények csoportjától köl­csönkért Kocsis százados bosszankodva és fújtatva lépkedett felfelé a műemlék­ház szűk csigalépcsőjén. — A fene — bosszankodott — ki hitte volna, hogy annak a nyavalyás bárnak több ki­járata van. Ügy hitte, mindent tökéle­tesen kidolgozott. Záróra után a gitáros kijön a bár­ból, ő hozzá csatlakozik, s mire háromszor körbesétál­nak a téren, már mindent tisztáztak, megbeszéltek. A gitáros nem jött ki. Várt, várakozott, aztán bement a portáshoz érdeklődni. — Elment, kérem — mu­tatott egy másik ajtóra a portás, és kíváncsian mére­gette az idegent. A címét sem akarta megadni a gitáros­nak, csak mikor Kocsis dühbe gurult, és megmutatta az igazolványát. — Nem biztos, hogy ott­hon találja — szóltak utána. Éjjel két óra volt. Mit csinál egy gitáros ilyenkor? Másik helyen zenél? Vagy elmegy a legújabb szeretőjéhez? Elindult azért a címre, ka­nyargóit a szűk utcákon, s a csigalépcsőt megjárva vég­re eljutott egy tömör faajtó elé. Csengő nem volt. Kopog­tatni kezdett, majdnem dö­römbölt. Az ajtó kinyílt, s megjelent egy hosszúhajú, szakállas fiatalember. A gi­táros. Cseppnyi csodálkozás nélkül invitálta be ismeret­len vendégét éjszaka negyed háromkor. A toronyszoba tágas volt, és világos. A berendezés egy­szerű, de nem szedett-vedett. A széles heverőn egy vörös­hajú lány feküdt, félig be­takarva. — Alszik — intett a lány felé a fiú és egy bárpuffot húzott a nyomozó elé. — Foglaljon helyet... Ö maga egy hintaszékbe ült. (Folytatjuk) Senki sem érdeklődik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents