Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
1984. SZEPTEMBER 22. Irodalom« művészet Simonyi Imre: Itthon Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükörén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő volt-é a hiány, ott, az idegenbe: ok jajra, panaszra - szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. - Míg élsz< amíg élhetsz, csak itt lehet kedv meg erő viselni a jót: az itthoni jót meg az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Nem járatták még eleget véted a bolondját távoli földek s messzi egek? Ha kérnéd, mi a dolgod - s hogy van-e még? - csak itt jöhet rá felelet. Weöres Sándor: Ha elfogadtam sorsomat Ha elfogadtam sorsomat, jő négy virág, vagy négy madár, és mindenik égtáj felől árny-fonta gúzsba kényszerít, akár ha mondanák: Tiéd, hogyha elmédben vállalod, mert rabja és királya vagy örökké, szándékod szerint Eljő a fény, az égi tűz, gömbölyded fallal vesz körül, magasságában ünnepel, míg /mélységében föl nem old Bak Imre: Az ismert történet A csoport tagjainak arcán kigömbölyödik az elégedettség. A zsivaj is alábhhagy. Hatalmas adag töltött káposztákat tüntetnek el egyre-más- ra. A középen ülő hátrafésült ősz hajú férfi — kívülhordós inge épp hogy csak befedi pocakját — a lábánál heverő demizsont magához veszi, s az asztal végénél álló tulajhoz lép vele. — Józsikám, engedd meg, hogy egy kis hazaival is honoráljuk ezt a sok finomságot. A tulaj szabadkozik, de aztán elfogadja mégis, s az épület felé ballag az üveggel. Következik a húsos palacsinta. És két újabb láda sör. Fenséges, zsíros csámcsogás keveredik el a lenti műút forgalmi zajával. A csoport jócskán benne jár a palacsintapusztításban, amikor a tulajné a két fiú közelébe somi ordái, s tudtukra adja, hogy sajnos a spenót már elfogyott, esetleg valami mást... — Köszönjük, mást nem — pattan fel Feri, de az ősz hajú, aki már korábban is oda- oda pillantgatott az asztalukhoz, megelőzi: — Annuskám, hozzál nekik is a palacsintából! — Azután a fiúkhoz: Legyetek a vendégeink! Sanyi arcát elönti a piros- ság. Dadogni kezd: — Ó, nem köszönjük, de igazán, nagyon kedves... A másik sziszeg, csak úgy, maga elé: — Megörültén? Azonnal lécei jünk le! De már előttük az egy-egy adag palacsinta, az asszony sörbontáshoz, Sanyi hálarebe- géshez készülődik. A másik fiú azonban megpörgeti maga előtt a tányért, majd a palacsintákat a két végüknél fogva és messze eltartva magától, egyszerre látványos és irtózó mozdulattal a kerítésre aggatja. Nyomban utána fürgén átveti magát a kerítésen, és inai az országkút fe- felé. Sanyi szájában megdermed az első falat. Tétova mozdulattal feláll, homályosan érzi, hogy meredek a helyzet, társát követnie kellene, bármily nehéz is kiszakadni az étel vonzásából. Félszeg, sajnálkozó vállrándítás után a kapu felé támolyog, görnyedt, öreges léptekkel, a csoport néma, furcsálkodó tekintetétől kísérve. Szeme sarkából még látja, hogy a kerítésen döglött állatként gubbasztó palacsintákból csöpögni kezd a zsír. Amikor eltűnik a busz mögött, utoléri a csoport felhabzó kacagása. Egy férfi búcsúlevele gy órával ezelőtt, amikor fel akartam törni az ajtaját ennek a kis faháznak, váratlanul ért, hogy az első, gyenge érintésre kinyílt magától. Akkor még piroslott a nap a domb tetején, mintha erdőtűz lángolt volna messze. Megtaláltam a gyertyákat is. Egyet meggyújitottam, és ideragasztottam az asztal durva lécekből öszetákolt lapjára. Nem vettem észre, mikor fogyott a kinti fény. Az asztalra könyökölve ültem sokáig, és a hiábavaló, sápadt ragyogásba 'bámultam. A nap ez alatt észrevétlenül merült le a domb mögé, maga alá hajtogatta fénylő póklábait. Megmosolyogtál, amikor piros és sárga selyemből napot varrtam a sötétítő függönyre. Amikor a falilómpa fénye rávetődött, mintha lángolt volna ráj Út a selyemnap. A kiságyból éppen odaíátott. Először nevetett fel hangosan, amióta megszületett. Nem akartalak levinni a faluba, hiába kértél, menjünk le egyszer. Látni szeretnéd a helyet, ahol felnőttem. Mit szóltál volna, ha Matyusék kecskeólját mutatom meg neked? Tulajdonképpen a szomszéd faluban születtem, mégsem ott nőttem fel. Apámat is csak fényképekről ismerem. Magyuséknál tizenhárom éves koromig voltam. Egy nap aztán valami gyámhatósági ember jött, és elvitt onnan. Másik megyébe kerültem, Tóthék hoz. Szobakonyhás, verandás házuk volf. Azt mondták, szólítsam anyának és apának őket. A kertben csenevész szőlőlugas, egyJkét gyümölcsfa, és egy fészer, melyben a kis fát, szenet tartották. Tóthék írattak be a gimnáziumba. Az öreg körülvezetett a korhadó deszkakerítésen belüli világba. — Ha megbecsülöd magad, ez mind a tiéd lesz. — Úgy mutatott körül, mintha többszázholdas birtok közepén állnánk, öt lépéssel el lehetett érni onnan a kerítést, minden irányban. Túl sokat szenvedtem már ahr hoz, hogy valami is meghatott volna, Rabnak éreztem magam a roskadozó deszkakerítés határolta, szűk területen. Évekig nem tudták, hogy nem szeretem őket. Megköszöntem, ha ruhát vettek nekem, és megköszöntem az ételt. Tavasszal megnyestem a nyamvadt gyümölcsfákat, és segítettem az öregnek kijavítani a kerítést. Nem szerettem tanulni sem. Soha nem beszéltem nekik arról, milyen volt az életem azelőtt. Másról sem. — Na, mi volt az iskolában? — kérdezte az öreg eleinte. Úgy hittem, jogot formál a beszámolóimhoz, mert ő íratott gimnáziumba. Mintha színházjegyet vett volna, aztán előadás után megkérdezi: hogy tetszett? — Semmi... — feleltem. Egyszer véletlenül kihallgattam, amikor rólam beszéltek. — Jó fiú. Komoly gyerek — mondta az öreg. — Igen, készséges, udvarias mindig — kontrázott a felesége. — A pénz... — szólalt meg kis idő múlva megint. — A pénzt hová tetted, apus? — Hová ... hát a szekrényben van. Mindig ott a helye, nem? — A párnahuzatok alatt? — Ott, ott! Miért? Csak tán nem . .. ? — Azért nem kell neki alkalmat adni. Mit tudhatjuk, milyen emberek voltak a szülei? Milyen a vére? Jobb, ha nincs az a pénz szem előtt... Én a félaprított fát dobáltam kosárba, kint. Minden szavukat hallottam a nyitott ajtón áít. Amikor felmentem a lépcsőn, már tudtam, hogy valamilyen ürüggyel elmegyek tőlük. — Na, el is végezted? — kérdezte az öreg. Szó nélkül tettem le a fát a tűzhely élé. — Ügyes fiú vagy! Anya! Adj valamit enni a gyereknek! Nézték, hogyan ülök asztalhoz. Úgy éreztem, minden falatot szemmel kísérnek, amit a számba rakok. Mintha kifogyott volna a nyálam. Csak forgattam az ételt a számban, alig tudtam lenyelni. Napokkal később a sezlonyon feküdtem, bámultam a repedezett, megszürkült mennyezetet. Az a téli nap járt eszemben, amikor az iskolában elloptam Orbán almáját. Egész délelőtt reszkettem, hogy észreveszi nálam. Nem mertem megenni, az ingem alá rejtettem. Amikor az öreg béjött a szobába, meg se mozdultam, néztem tovább a mennyezetet. Odalépett mellém, és azt mondta csendesen: — Na fiam, kitelt az időd nálunk. Honnan tudtad, hogy a szekrényben tartjuk a pénzt! — Tudtam. — Maradt valami abból, amit elvettél? — Nem. — Hát jól van. Lényegében sajnállak, fiam. Nem lesz ember belőled soha... A vizsgákat még kivárhatod itt, ha már taníttattunk, legalább tudd befejezni. Aztán összecsomagolsz és eltmész. Van két erős kezed, dolgozhatsz, mint más. A Hármashatárhegy lábánál, a Jablonkai úton sikerült egy szobát kivennem, öreg néni lakott a házban, egyedül. Első este sokáig ébren voltam. Leverten üldögéltem a penésze szagú kis szobában. Először éreztem szükségét, hogy szépítgetés nélkül,, tárgyilagosan gondoljam végig az életemet. Mindegyre az sajgott bennem, amit az öreg mondott. — Nem lesz ember belőled, soha... Mindebből semmit nem mondtam el neked. Szerettem volna, ha csak annyit tudsz rólam, amivé lettem. A papírok, melyekre neked ezt a levelet írom, itt találtam a sarokpolcokon, az ajtó mellett. Tegnap délután egy mellékutcából értem ki a szántóföldre. Zihálva bukdácsoltam errefelé az élesre szikkadt barázdák tetején. Sűrűibozótos élősövényhez értem, és valami nagy madár, vagy talán nyúl zörrent ijedten a közeledésemre. Alkonyodott. Ismeretlen volt a táj, a végtelen szántóföldek. A poros dűlőutak furcsa módon nem nyelték el lépteim zaját, kísértetiesen dobogtak alattam. Aztán az erdő. A kis faház üres volt, az a|jtó kinyílt magától. Apró ablakán pirosán tűzött be a nap. Soha azelőtt nem érzékeltem ilyen tökéletes csendet. Akkor értettem meg, miért menekültem el. Egyedül kell lennem, hogy beszélni tudjak. Ha emberi arcot látok, már nem tudok semmit elmondani. Segédmunkásként helyezkedtem el egy gyárban. Amenyit tudtam, minden hónapban félretettem. Inkább szalonnán és kenyéren éltem, csak a pénzem gyűljön. Szerettem volna, ha egyszer megérem, hogy mások felnéznek rám. Ügy hittem, ehhez elsősorban szép lakás, jó ruhák, és pénz, mindenekelőtt pénz kell. Amikor elkezdtem . az egyetemet, már be tudtam szállni a társasház építkezésibe. Első egyetemi éveim alatt újra előre jutottam, műhelyvezető lettem. Nem jártam sehová, moziba sem. Amíg téged nem ismertelek, nem volt egyetlen barátom. Hetek óta embertelenül fáradt vagyok. Nem szóltam róla, és nem akartam törődni vele. — Még ez az év — biztattam magam — és megszerzőm a diplomát. Eleinte nem is nagyon figyeltem a sírásra. Hogy nem akarta abbahagyni, mégis bementem hozzá. Ott volt a cumi a kis kopasz feje mellett. Amikor a száljába dugtam, elhallgatott. Visszamentem a könyveimhez, de alighogy leültem, úja sírni kezdett. Ha másnap nem kell vizsgáznom, hagytam volna fenébe az egészet. Talán hatszor ismételtem meg a járkálást a szobába, meg vissza. Nem tudom, mikor fájdult meg a fejem, de kínzón lüktetett a homlokom mögött, és égtek a szemeim. Sírt, megintcsak sírt, észtveszej- tő kitartással. Akkor levágtam a könyvet, és hirtelen támadt gyűlölettel álltam meg fölötte. Az akadályozót láttam benne, a terhet, mely visszahúz pedig nekem megállás nélkül kell továbbjutni. Nem akartam ... Váratlanul szakadt meg a hangja, ahogy tébolyultan megráztam. Csak egyetlen pillanatig nem voltam ura magamnak. Csak egyetlen pillanatig gyűlöltem szegényt. lyan halkan mentem ki a szobából, mintha még mindig félni kellene attól, hogy felébred. A léghuzattól megbillent a függöny, és megint felfénylett a selyemnap, mint a hiábavaló jószándék jelképe. Nem kérem, hogy megbocsáss, mert én soha nem tudnék megbocsátani magamnak. Két perc múlva kinyitom az ajtót, arcomba vág az eső és a szél. Nem akarom, hogy még egyszer a szemembe nézzen valaki... Összeállította: Rékaay Ildiké Pincehelyi Sándor; PFZ birka
