Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP .1984. SZEPTEMBER 22. I Arcképvázlat I Bizalom és kötődés Az őszi napsütésben gyé­mántként csillognak a ho­mokkristályok a szőlőtőkék között. A süppedő homok bizonyára közel áll a Jász­ság e vidékén élő emberek­hez. Erről a „különleges” földről Kiss Sándortól hal­lottam a legtalálóbb véle­ményt, miszerint egyszerre átkozott és áldott a homok. Átkozott, mert a szél hord- ja-viszi az apró kvarcszem­cséket, fél perc múlva már csikorog az ember fogai kö­zött, s a szeme sarkába is betelepszik. A gépek nehéz­kesen járnak benne, számta­lanszor elülnek a puha ta­lajban. Áldott is, hiszen ezen a környéken kenyeret adott az embereknek, és sokan belőle élnek ma is. Ha ez a homok rendszeresen táp­anyagot és vizet kap, jó ter­méssel hálálja meg a gon­doskodást. Ebben valahogy az emberekre hasonlít, hisz foglalkozni, törődni kell az ő sorsukkal — így vélekedik Kiss Sándor, a 41 éves bri­gádvezető is, a Jászsági Ál­lami Gazdaság dolgozója. Ezt a törődést szó szerint ér­ti, jelenleg az újerdei kerü­letben huszonötén dolgoznak irányítása alatt. Nagyon jól és régóta ismeri munkatár­sait, maga is 1958-ban jött a gazdasághoz. Kezdetben szőlőmunkás, traktoros, ké­sőbb brigádvezető lett. A na­pi munka mellett a mező- gazdasági technikum befe­jezése után szőlész brigád­vezető, a növényvédő szako­sítót elvégezvén technikus­ként tapossa a jászsági ho­mokot. Beosztottai — egyben a Lenin Szocialista Brigád tagjai — a közösen elért eredményekkel is bizonyít­ják a vezető és a beosztot­tak jó összhangját. Az 1972- ben alakult szocialista kol­lektíva — élén Kiss Sándor­ral — háromszor kapta meg a vállalat kiváló brigádja címet, és több tucat oklevél, serleg és érem látható a ke­rületi brigádiroda vitrines szekrényében. Véleménye szerint az em­berekkel a brigádvezető tud törődni a legjobban. Ez ért­hető is, hiszen minden áldott nap találkozik munkatársai­val, együtt dolgoznak. A munkások problémáit meg­hallgatja, s a lehetőségeken belül segít a megoldásban. A brigádvezető-technikus, munkájának mintegy felét kollégái ügyes-bajos dolgai­val tölti, a többi hányadot a szakmai feladatok teszik ki. Nem véletlenül választot­ták meg Kiss Sándort szak- szervezeti főbizalminak. Az előzményeket ismerve mun­kába állása óta tagja a szakszervezetnek, hat évig bizalmiként tevékenykedett. Két éve mint főbizalmit ke­resik fel munkatársai. Pro­pagandistaként a Szakszer­vezeti Munkáért kitüntetés arany fokozatát kapta meg, és ami még hozzátartozik a képhez, a vállalat háromszo­ros kiváló dolgozója. Jelen­leg tagja a MEDOSZ köz­ponti vezetőségének. A gazdaságban gyakran felkeresik személyes ügyek­ben. Könnyen elérhetik a kerületi irodában, már kissé nehezebben a szőlőben. Fürge kismotorjával napon­ta többször is végigkerekezi a munkaterületeket, ahol be­osztottai dolgoznak. Ha kell, hazafelé a buszon, éppen kinn a határban, vagy bent az irodában is gyakran fel­keresik különféle ügyekkel. Miután „régi motoros”, több­nyire már ismeri a kényes dolgokat, s ezért — kollé­gáival együtt — inkább a problémák megelőzése fog­lalkoztatja. Mint mondja: — Ismernek már a munka­társaim, tudják hogy amit lehet, azt megpróbálom el­intézni nekik. Aki becsület­tel dolgozik, az megérdem­li az erkölcsi, anyagi elis­merést egyaránt. Ha úgy ér­zem teljesíthető, akkor nyu­godt lelkiismerettel meg­ígérem, a főnökeim sem hagyják az embert pácban. Munkatársaim éppen ezért abszurd dolgokat nem is kérnek tőlem. Nyugodt, megfontolt em­ber ül velem szemben a ke­rületi irodában. A munká­ján, társadalmi megbízatá­sán kívül a magánélete felől érdeklődöm. Nincs kimon­dottan széles baráti köre, de jó viszonyban van szomszé­daival s munkahelyén kollé­gáival. Főleg a családjával tölti a szabadidejét. Válto­zatlanul szereti a szőlőt, hi­szen, mint mosolyogva mondja: „A szőlőtőke tövé­ben születtem” A gazdaság újerdei kerületében lévő gyü­mölcsösben is vállalt mun­kát, mintegy kéthektárnyi szőlőt ápol részes művelés­ben. Eddigi pályafutásáról így vélekedik: — Ügy érzem, nem bíztam a szerencsére semmit, amit eddig elértem, azt saját aka­ratomnak, munkámnak kö­szönhetem. Szerény sem va­gyok annyira, hogy ezeket a dolgokat ne tartanám ter­mészetesnek. Kiss Sándor, azt hiszem, olyan ember, akihez biza­lommal fordulhatnak mun­katársai közös és egyéni ügyben egyaránt. Szeret a közösség dolgaival foglal­kozni, s azt is tudja, hogy ezt az emberek meghálálják. Mint szakszervezeti főbizal­mihoz másfél száz dolgozó tartozik hozzá. Kötődik az emberekhez, a földhöz, az átkozott és áldott homokhoz. Forgács Tibor Stupinszki Pétemé termék- jelölő címkét készít Fotó: Tarppi Sütő JúlÜa községtörténetet nyomtat A Szolnoki Nyomda Vállalat karcagi üzemében a hagyomá­nyos nyomtatványok mellett községtörténeti kiadványokat is készítenek, hazánk felszabadulásának 40. évfordulójára. Ezek a tanulmányok, főképp Békés megye településeiről szólnak Ezeken a gépeken meghívók készülnek Sokszínű virágok Amikor betoppantunk a jászkiséri Szabó Mihályék- hoz, felesége éppen kalácsot sütött a konyhában. Már há­rom tepsit töltött meg a sü­tőbe kívánkozó, nyers tészta, pedig a munkával még ko­rántsem volt készen. — Ahol egyszerre hét gye­rek kér enni, ott két-három tepsivel nem is érdemes baj­lódni — mondta az alacsony, kerek arcú asszony. Négy hízót Szabóék tiszteletre méltó szülői erőfeszítésekkel egyen­getik az apróságok útjait. Jobban mondva csak rész­ben találó a fogalmazás, hi­szen a legnagyobb fiú, Mi­hály már katona, aki éppen a szabadságát töltötte ott­hon. Jóska is tizenhat éves, Tünde tizennégy, András pe­dig hatodikos. A két iker, I.aci és Mari ötödikesek, és a sort, a „csimbók”, a há­roméves Katalin zárja. — A férjem gépkocsiveze­tő, és egyedüli kereső a csa­ládban. Mindenféle pótlékkal együtt havonta 9 ezer 600 forint a bevételünk. Megta­karított pénzünk nincsen, de azért éhezni sem szoktunk. Az idén már négy hízót vág­tunk és ez nagy segítség, mert például ha baromfit veszek, egyszerre három is kell. Sűrűn sütök, mivel a házi kalácsot mindegyikőnk szereti. Nem csoda, ha Ilona asz- szony ennyi gyerek mellett nem ismeri a tétlenséget. Főz, mos, vasal, a jószágok­kal bíbelődik, vagy a kertet gondozza, ahol tulajdonkép­pen minden zöldségféle meg­terem a konyhára. — Azért, hogy ennyien va­gyunk, figyelek rájuk. A gyerekeim egy kivételével négyes vagy legalább köze­pes tanulók. A katonafiam is szakmunkás és az utána kö­vetkező két legöregebb is az lesz Hogy az apróbbak mi­re viszik, majd elválik. Ha a kedvükből, meg a tehetsé­gükből futja, vállaljuk a ta­níttatásukat. — Mi a szép egy ekkora, nagy családban? — Amikor valamennyien körülöttem téblábolnak. Ilyenkor leülünk a szobában, beszélgetünk, játszunk: ez az én igazi világom, boldogsá­gom. — Gondolom felhők is adódnak. — Ajaj, az ördög vinné el ezt a pénzt! Minden fillér­nek helye van: folyton-foly- vást osztok, szorzók, hogy jusson is, meg maradjon is a vásárlások után. Nálunk nincsen zsebpénz, a gyerekek ■még az ösztöndíjat is lerak­ják az asztalra. Tudják, ez is keill. Igaz, forint nélkül sose hagyom őket, adok, amennyit kémek. Bizony, nem könnyű ek­kora családban beosztani a keresetet: figyelni mindenre, összefogni a népes famíliát. Ez az életmód teljes embert, szülői összefogást kíván. Hát még ott, ahol afféle kurrió- zumszámba menően tizenhá­rom gyerek van! Mert Kun­hegyesen az ötvennyolc éves Halas Lajosnak és élete pár­jának ennyi született össze­sen. És ami ennél is fonto­sabb: eddig mindből embert faragtak a szülők! Akad kö­zöttük diplomás, szakmun­kás, nem is egy érettségi­zett, vagy a tanulmányait még most végző általános és középiskolás. — Az öt legkisebb még az iskolapadot koptatja, illetve itthon lakik, és abban bízom, hogy ők sem menetelős számjegyű értesítőkkel feje­zik be a tanulmányaikat — mondja a jó humorú édes­apa. Lajos bácsi élete rendiha­gyó, nem ,is beszélve a há­zasságáról. — Annyit elöljáróban ket­tőnkről, hogy ma sem esküd­tünk meg. Hogy miért? Ne­kem már volt korábban egy sikerületlen házasságom. Ak­kor komor bika módjára el­határoztam, bárhogyan is alakuljon a sorsom, én még egyszer az anyakönyvvezetőt nem háborgatom. Találkoz­tam ezzel az asszonnyal, éle­tem párjával, és összeköltöz­tünk. Nagyon is illettünk egymáshoz, mivel egy házas­ságban már mindketten csa­lódtunk, és úgy döntöttünk, megpróbáljuk együtt mor- zsolgatni az éveket. Nekem is, neki is volt már egy gye­reke, mégis azon gondolkoz­tunk, afféle „zálogként” kö­zös utód is kellene. Jól si­került az elhatározás, mert így született az elmúlt kö­zel harminc év alatt tizen­egy fiunk és lányunk. Nem tagadom, hogy a nevelésre, meg a gondozásra ráment, rámegy az életünk, meg az egészségünk. De ha hazalá­togatnak mindannyian, és körbe hordozom a tekinte­tem rajtuk, úgy érzem, meg­érte. Harmincegyen üljük körbe a szobát: tizenhárom gyerek, nyolc unoka, három meny, öt vő, meg mi. Olya­nok együtt, akár a virágos­kert. Az is akkor szép, ha a rózsán kívül jácint, tuli­pán, muskátli is virul benne. — Sose veszekedtek? — Tessék mondani: eny- nyi gyerek mellett mikor ér­tünk volna rá? Inkább be­szélgettünk, kikérdeztük a leckét, a lányok horgoltak, kötöttek, olvastak, a fiúk súlyzóztak, tornásztak az ud­varon. Érdekes, hogy a gyerekek — főleg a lányok — mindig választékosán, ízlésesen öl­tözködtek. Ennek az a ma­gyarázata, hogy otthon, az édesanya segítségével na­gyon sok mutatós, csinos kardigánt, pulóvert, ruhát elkészítettek, megvarrtak. Így negyedáron jutottak a divatos holmikhoz, ámbár az elmondásuk szerint soha nem ez került sokba, hanem az élelem. Hiszen még ma is elfogy havonta harminc kiló liszt, tíz kiló zsír, tíz—tizen­két margarin, fél mázsa krumpli. Fizetéskor bevásá­rolnak, de azért naponta két- három kiló kenyeret, és ugyanannyi liter tejet is el­hoznak a boltból. A családfő, Lajos bácsi né­hány hete rokkantnyugdíjas, bár még nem tudja, mennyi lesz a havi járandósága. Most már talán annyival könnyebb, hogy segítenek raj­tuk a nagyobb, kereső gye­rekek is, no meg a tanács is havi 2 ezer 260 forint neve­lési segéllyel támogatja őket. Úgy tűnik, változnak a né­pesedési szokások, mivel a gyerekeik közül eddig csak Jutkának született négy csa­ládja, a többieknek egy, ket­tő. A statisztika számdzsun­gelét böngészve kitűnik, hogy a legutóbbi népszámláláskor 129 ezer család élt a megyé­ben. Több mint egyharma- duknak nem volt gyereke, ugyanakkor a három- vagy többgyerekesek száma mind­össze 8,1 százalékot mutatott. Sajnos, ezen családok szá­ma folyamatosan csökken, akár a születéseké. Olyany- nyira, hogy a megyénkben az utóbbi két évben négy­ezerrel apadt a lélekszám. Különösen szembetűnő az alacsony gyermekáldás a diplomásoknál. Ország- és világjárás Dr. Mester Lajos és felesé­ge — mindketten gyógysze­részek — kivételek, hiszen a Széchenyi lakótelepi 71 négyzetméteres állami lakást hatan vallják otthonuknak: a házaspáron kívül három fiuk és a lányuk is. — Már az esküvőkor el­határoztuk, hogy több gyere­künk születik, hiszen mi is kilencen voltunk testvérek — mondja a férj. — Mivel az első három fiú lett, re­ménykedtünk a ráadásban, talán ő már lánynak érke­zik. így is történt, ezért tel­jes a boldogság. Az igazság­hoz az is hozzátartozik, hogy a sorsunkat figyelve sokan csóválják a fejüket: lám, lám, egyetemet végeztek, mégis ennyi gyerökük szü­letett. Mire jó ez? Valaho­gyan a diplomások között ma nem sikk az ilyesmi. — Mennyi a keresetük? — Havi tizennégyezer, amelyből tizenkettőt viszünk haza. Ez a biztos, a többi kétséges, mivel a nyereség függvénye. Azaz vagy van, vagy semmi nem lesz belőle, ha úgy alakul az év. Nekünk különösen a szeptemberi be- csengetés a szörnyű: mind­egyik gyerekünk iskolás, és a múlthavi fizetésünkből írd és mondd: másfélezer forin­tunk maradt. — Mit tudnak, illetve nem képesek megadni a négy gye­reknek? — A legújabb divatot, a drága technikai eszközöket semmiképpen. Meg lakást sem, ha kiválnak a szülői házból. Helyette mágt kíná­lunk : közös programokat, együttes ország- és világjá­rást. Évekig spóroltunk az erdélyi, a török, a görög út­ra, de megérte. Ez a mi ajándékunk nekik. Meg az olyan családi légkör, ahol megőrizhetik az egyéniségü­ket, önmagukat. Mert a mai rohamosan emelkedő árak, megélhetés; költségek között négy gyerek nem kis felelős­ség. Mi ennyit vállaltunk, és ha egy nadrágom marad is, felneveljük őket. Dolgos, be­csületes emberekké, ami úgy gondolom, nem kis, dolog. Azt mondják, hogy a fia­talok kényelemszeretetből, hiúságból nem szívesen ter­veznek több gyereket. A Kis­újszálláson élő Gazsó Lajos és felesége, Varga Gabriella másképpen gondolkozott, és máris három, tündéri apró­ság szülei, ámbár mindössze még csak a huszonéveik má­sodik felét tapossák. Ráadá­sul a benzinkút környéki új lakótelepen két éve már a saját otthonukban laknak. — Hetvenezer forinttal kezdtük az építkezést, fel­vettük az OTP-kölcsönt, és amikor beköltöztünk, har­minc forintunk maradt. Azt se tudtam hamarjában, más­nap mit adjak a gyerekek­nek — mondta a feleség. Gyerekekkel nem! Azóta sok hónap lepergett, és két szobát már berendez­tek, de a földszinti nappali még üresen áll. Gabriella még gyesen van, így a havi bevételük mindennel együtt nyolcezer forint körüli. — Hogy elegendő-e? An­nak keil lennie, mert nin­csen, aki segítsen. Az én szü­leim mór régen meghaltak, a Lajosé meg még dolgoz­nak, így ritkán jutnak el hozzánk. A ruhaféléknél tu­dok spórolni, bizony ezerszer megnézem, mit vehetek meg magamnak. A koszton vi­szont semmit, mert enni azért kell, hiszen egy-egy hétvégi ebéd nagyon szoli­dan is négyszáz forint ütőnk­nek. — Szórakozás? — Ritkán, a szomszédok­kal elmegyünk a moziba. Hol mi, asszonyok, hol a fér­jek, mivel valakiknek a gye­rekekre is ügyelni kell. — Mi a legszebb a három apróságban? — A nyiladozó értelmük, a ragaszkodásuk. Az, ami­kor este az asztal körül ka- rattyolnak, beszámolnak a napról. — Árnyoldal? — Még gyesen vagyok, de mivel korábban másik tele­pülésen dolgoztam, most majd itt, ebben a városban szeretnék elhelyezkedni. Akadt, ahová felvettek vol­na, de amikor kiderült, há­rom tíz éven aluli fiú anyu­kája vagyok, kerek perec el­küldték. Mondván, ha bete­gek a gyerekek, hiányzóm, nekik pedig megbízható, biz­tos emberre van szükségük. Mivel úgy tűnik, november­től már lesz helyem, inkább tényként, mint panaszként említem mindezt. Mi sem azzal a céllal vetet­tük papírra. Csupán néhány olyan személyt, embert sze­rettünk volna bemutatni, akik az átlagosnál népesebb családjukért édesanyaként, édesapaként álltak és állnak napról napra helyt. Az előbb említett — sajnos még sok hélyen meglévő — véle­ménnyel szemben nagyon is példamutatóan, megbízha­tóan. D, Szabó JVIiklós

Next

/
Thumbnails
Contents