Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-21 / 222. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. SZEPTEMBER 21. Hagyományok és hagyományteremtők Irodalom és decentralizáció Több mint kétezer hanglemez, több száz kazetta és hangszalag alkotja a mezőtúri' Móricz Zsigmond könyvtár zeneszobájának haganyagát. A berendezésekkel egyidejűleg hat különböző felvétel játszható le A képzőművészeti világhét kiállításai Hincz Gyula alkotásai Szolnokon — Vuics István tárlata Karcagon — Varga Miklós szobrai Mezőtúron Szociológusok vándorgyűlése Az elmúlt két évtizedben a kuiltúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizációját kísérhettük figyelemmel, a nagyobb társadalmi, gazdasági folyamat részeiként, amelynek célja az egészségesebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Sajnos, hagyományként örököltük a „fővárosi irodalom” — „vidéki irodalom” vélt vagy valóságos megosztottságát, a hatvanas években indult meg az a gondolati tisztázó, a lát- szatellentmondást feloldó folyamat, amelynek gyakorlati eredményei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportok szerepe, s a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei — lettek folyóiratkultúránknak. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkamegosztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. s egyre [jobban oda kell figyelni az irodalmi eszmecsere olyan rendszeres fórumaira, mint a tokaji.író- tábor vagy a debreceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a zalaegerszegi Városi Tanács és a Városi Könyvtár kezdeményezése: augusztus végén a Gébárti tó melletti Kézművesek Házába egyhetes táborozásra hívták össze a megyében élő költőket, írókat, s magghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi műhely, Egersze- gd füzetek, Visszhang című antológia) e fortnában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük — remélhetőleg — hagyománnyá nemesedik, s országos irodalmi kultúránk része lesz. Látnunk kell: a főváros- centrikusság, a fővárosi-vidéki megosztottság tudata — noha objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszonylag újkeletű jelenség irodalmiunkban. A modern, mai értelemben vett irodalmi életnek nem a fővárosban ringott a bölcsője; Kazinczy Ferenc egy pár száz fős kis faluból, Bányácská- ról (ma Széphalom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Múse- um) is Kassán jelent meg 1788-ban, Kazinczy, Batsányi és Baráti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbségi jog deklarálása helyett in-* kább utaljunk csak példaként Mikszáthra, aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál talált önmagára, érett igazán ífóvá. S tudjuk, hogy mit jelentett Ady költői-politikai fejlődésében Nagyvárad pezsgő szellemi élete, a Nagyváradi Naplónál újságíróként eltöltött évek. S látnunk kell az érem másik oldalát is: a magyar kultúrában történelmi jelentőségű volt Pest-Buda szellemi központtá válása. Pod- maniczky Fpigyes nemrég megjelent emlékiratában leírja a reformkori haladó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogására, centralizálására, amelyhez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, politikaiTourfilm Tímár István „Évgyűrűk” és Sas István „Flamenco” című alkotása képviseli a magyar filmgyártást a Tour- film fesztiválon, amelyet a csehszlovákiai Karlovy Va- ryban rendeznek meg szeptember 24—29 között. A Maszellemi központja legyen. Könyvéből ugyancsak végig következtethetjük saját maga és políTikusaink, gondolkodóink legjobbjainak áldozatos küzdelmét a kiegyezés után, amelynek eredményeként fővárosunk világvárossá vált — urbanisztikai és kulturális szempontból is. Persze Budapest gyors kapitalista fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eufóriája, a gazdagodás lehetősége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az első világháború után hazánk politikai-földrajzi határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont: sok jelentős regionális kulturális központunk, nagy hagyományú szellemi műhelyünk kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került, s ezzel a fővároscentrikusság — akarva, nem akarva — fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogy a főváros-vidék ellentét mögött gyakran nem területi, hanem társadalmi ellentétek nyilvánultak meg vagy rejtőztek, gyakran csak megjelenési formája volt más feszültségeknek. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk legjobbjai ezt a hamis alternatívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e megosztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrányokkal, ennek ellenére jelentős szellemi központok alakultak ki például Debrecenben, Pécsett, Szegeden vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak az Ady Társaságra, a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című folyóiratra (Gulyás Pál és Németh László szerkesztette), a pécsi Sorsunkra, s ide sorolhatjuk — többek között — a szombathelyi írott Kő című folyóiratot is. A társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutottunk odáig, a rossz hagyományokat legyőzve — a [jókra építve, hogy a korábbi megosztottság már a múltté. Az állam és a társadalmi szervek sok helyen feladatuknak tekintik a helyi irodalmi hagyományok ápolását, az új törekvések kibontakoztatásának segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleményből is eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költőnek, a harmincas-negyvenes évek lelkes vidéki irodalomszervezőjének a szavait: „Irodalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább összekapcsolódó áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására, a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának megvalósítására.” Igen, az irodalmat, az irodalmi életet lehet — és kell is — decentralizálni, az értékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet alternatíva, csak azonos mércével mérve válhat, válik a „vidéki” irodalom az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. A. J. fesztivál film Propaganda Filmstúdiójában készült „Évgyűrűk” Heves megye természeti szépségeit, turisztikai nevezetességeit, látványosságait vonultatja fel. míg Sas István produkciója a tavaly megnyílt Flamenco Szálfo- dát mutatja be. Vaskohó a Vili. századból Régészeti kutatás geofizikai módszerekkel A geofizikai módszerek eredménynél alkalmazhatók a vaskohászat-történeti kutatásoknál. A közelmúltban Dénesfa község határában Gömöri János, a soproni Liszt Ferenc Múzeum régésze e módszer alkalmazásával bukkant rá egy vassalak- lelőhelyre és egy vasolvasztó kemencére. A feltárást az Akadémia geodéziai és geofizikai kutató intézetének munkatársai segítették. A kutatók mintegy 2500 négyzetméteres területet vizsgáltak át mágneses módszerrel, s ahol a műszer föld alatt rejtőző vastárgyat, vassalakot, vagy egyéb mágneses anyagot észlelt, ott kezdték meg a feltárást. Az ilyen módon megtalált anyagból épített vaskohó-maradványok korát ugyancsak geofizikai módszerrel határozták meg. A kemencéből vasanya- ■got is tartalmazó égett agyagmintákat vettek, s lemérték az égéskor beléjük rögződött mágneses térirányt, amely mint ismeretes, koronként változik. A dénes- fai kohót eszerint a VIII— X. században használták vagy a honfoglaló magyarok, vagy az előttük e területen élt avarok. A kohót egyébként nem a földbe mélyítve építették, mint Nyugat-Ma- rvarország másik vaskohászati lelőhelyén, Szakony- ban, hanem a felszínen emelték, elülső részén nyílást hagytak, s azon keresztül fújtatták. A 30 centiméteres átmérőjű kohó 70—80 centiméter magas lehetett. A szakemberek azt is vizsgálják, miként lehet megállapítani, hogy a föld mélyéből felszínre hozott vastárgyak melyik kohó telepen készültek egykor. Az erre vonatkozó kísérletek a korabeli kézművesség, kereskedelem alaposabb megismerését segítik elő. Nézegetem Márta András munkáit; olvasom Ratkó József versét: „Minden emberben fa lakik, ágaira fészkel a hit, S dalol, mint valami madár, míg le nem üti a halál. Minden fában lélek lakik, az emeli az ágait, és fészket óv, szélnek feszül, s szenved — már majdnem emberül.” Megmozdulnak emlékeim: apám kezében véső, kés, szinte futnak a fán, s játékok, használati eszközök formálódnak a forgácshalomból. Ámultam a formák születésén, tetszett a bölcső, s akkor még nem tudtam, mire való a kopjafa. .. Márta András is ismeri az anyagot, az előcsalható formák titkát. Feszes munkásévei során találkozott Kádár Zsigmond fafaragó népművésszel, Ecsegfalván, A képzőművészeti világhét megyei megnyitóját ma délután 4 órakor tartják Szolnokon a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola 2. emeleti aulájában. Az érdeklődők Hincz Gyula Kos- suth-díjas, kiváló művész alkotásait tekinthetik meg. A jászfényszarui művelődési házban ugyancsak ma délutántól Gecse Árpád festményei láthatók. Szeptember 24-én a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár XIII. kerületi, Dagály utcai könyv tárában Bácskai Bertalan, Túrkevén élő festőművész tárlatát, Mezőtúron a kiállítási csarnokban pedig Varga Miklós mezőtúri születésű szobrászművész kiállítását nyitják meg, a karcagi Déryné Művelődési Központban pedig Vuics István jászberényi festőművész alkotásait nézhetik meg az érdeklődők. Szeptember 27-én a Szolnoki Művészteakkor igézte meg életre szólóan a fa, az alkotás. De hát ki tudná megmondani, mikor kezdődik ez az emberben? („Cipészinasként kezdtem, a háború forgószelének elülte után pedig az Ari Sán- dor-féle „vadcsoportban” gazdálkodtam; kétlovas, négyökrös szövetkezésben, amely kisújszállási, de országos viszonylatban is úttörő lépés volt. Később gé- pészkedtem, majd egy évtizedig villanyszerelőkkel jártam a megyét, a környéket. Akkor találkoztam Kádár Zsiga bácsival. Egy faragást elvittem neki mutatóba. Kezébe vette, forgatta s eny- nyit mondott: ne hagyd abba!”) A kisújszállási „Vasfában” dolgozó Márta András azóta, úgy tizenkét-tizenhárom lep kollektív műtermében Szabó Ágnes grafikáit mutatják be. A tiszafüredi Kiss Pál Múzeumban nyitva tart Simó Lajos szerdán megnyitott emlékkiállítása, a Szolnoki Művésztelepen pedig Serge Delaveau várja műtermében az érdeklődőket, a francia festőművész nyáron, Szolnokon festett képei nézhetők meg. Akik a napokban a fővárosban járnak ne mulasz- szák el megtekinteni Németh István Arcok és alkotások című kiállítását, amely a Magyar Urbanisztikai Társaság székházában (VIII. Rákóczi út 7. I. em.) tart nyitva. A felsorolt kiállításokon kívül számos más reprezentatív tárlatot és közönség— művész találkozót rendeznek a megye városaiban, falvaiban a képzőművészeti világhét alkalmából. esztendeje birkózik az anyaggal. A szálas, inas, hóhajú mester keze alól remekművek kerülnek ki. Ci- terák — öreg gerendákból formált testűek, száraz gyümölcsfából való birka- és csikófejben végződök. Citerák — oldalukon aratási, munka- és élet jelenetekkel. Citerák — örömöt s bánatot zengők. Kérik, viszik zenekarok, magánosok, hazaiak s külföldiek. (Egy persze jutott az unokának is.) Az egyiken ugrálni kezdenek a bütykös ujjak, előcsiholják kedvenc nótáját: Országúton hosszú a jegenyesor... És: formás vázák, kulacsok, sapkadugósak, virágmintásak, mívesek. Szobrok. Főképpen a múltból, a hagyományos paraszti világból, a gyermekkorból: piaA munka, gazdaság és társadalom a mai Magyar- országon — ez a központi témája a Magyar Szociológiai Társaság kétnapos vándorgyűlésének, amely tegnap délelőtt kezdődött meg Egerben. A megnyitó plenáris ülésen Barta Alajos, az MSZMP Heves megyei Bizottságának első titkára köszöntötte a tanácskozás mintegy kétszáz résztvevőjét. Ezután A modernizáció problémája a magyar társadalomfejlődésben címmel Kulcsár Kálmán akadémikus, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke tartott bevezető előadást. A tanácskozás ezután négy szekcióban folytatta munkáját. A szekcióülések témái: a gazdasági kultúra, gazdasági magatartás, a gazdasági mechanizmus és társadalmi összefüggései, továbbá a kiegészítő gazdaság, valamint a munkahelyi szervezet. cozók, bátyusok, tusakodó bikák. Kalapos-csizmás vénember, lekonyuló bajusszal, vállán móriczi súlyokkal. Talicskát toló, szolgálatban görnyedő alak, melyben szintúgy ott feszül a nagykunsági volt-élet. Ezt élte Márta András (s apja, nagyapja) is. „Nehezen jött a kenyér, ma már más, olyan cipósabb...” Háza oldalához tapasztott műhelyében s a tenyérnyi udvaron dolgozik, amikor ideje engedi. A maga készítette szerszámokkal, fát pedig mindig hoz valaki, Cserébe farag érte. A „vasfások” például amerikai ogu- mé fát adtak neki egy készülő citera fejében. Munkáját helyi és országos kiállítások fémjelzik, a népművészek lajstromába is fölvették a nevét. Márta Andrásban elegyedik a fa szeretete, a vele való bánásmód, az arány- és formaérzék, a komponálás és a mívesség. Témái többnyire az immár történelemmé lett életben gyökereznek. Nem „aranyos” zsáner jelenetek ezek, hanem tömény, sűrű képek gyanánt vésődnek az anyagba — a megpróbáltatásokról, a küzdelmekről. Az alkotásokban, a megformálásban az jelenik meg, ami az ember legfőbb vágya: a szépség és a tisztaság. Sz. Tamás Tibor Fotó: T.K.L. Szobrok, kulacsok, citerák „Minden fában lélek lakik”
