Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
1984. AUGUSZTUS 11. Irodalom, művészet 9 A kötél verő Varga Erzsébet: Cím nélkül verset faragni késéleset egyszerűt és tapinthatót: léket vágni a némaságba mert íme e kivénhedt század tenyerén seregek sereglenek újra-ölni és a fölibénk hajoló halál ó sosem volt még ily arcközeiben tos, mi borivó nemzet voltunk világéletünkben. Az öregek legalábbis azt mondják. Egészségünkre! Igaza van, mondta a garázsmester, és szemét az ajtó felé villantotta, végigmérte a belépő embert. De nem is végigmérte, hanem inkább megmérte. A belépő tehát megmérettetett, megítéltetett, és elfogadtatott. Eddig mindem villanást tudtam követni, mondta az új ember. Tudtam magát követni kezdettől fogva. Sok haragosa var) ebben a városban, ugye? Igyunk még egy sört, mondta a garázsmester. Az új ember szabadkozott. Megittunk már vagy nyolcat, mondta. Meg aztán én igazán nem vagyok eleresztve pénzzel. De Schmidt János, mintha kitalálta volna a gondolatot, már hozta is. Ez az én köröm, urak, ha meg nem haragusztok, mondta. Fizetnénk is, mondta az új ember. Ha tudnánk, tette hozzá tréfásan a garázsmester. Miben van igazam? kérdezte az új ember, már az utcán, miközben a buszra vártak. Rendes gyerek maga, mondta a garázsmester. És igaza van. De azért ne bízzon. Bennem se. Higgye el, bennem se bízhat. Dörzsölt alak vagyok én, tudom én, nagyon is tudom mi a dörgés. Tudja mit? Nekem is alapíthatna egy ilyen köztársaságot. Ügy értem, megszövegezhetné az alkotmányt. Az én különbejáratú alkotmányomat. Szövegezze meg, maga érti. Jó, mondta az új ember, és tudja, hogy benne lesz minden. Minden, minden, ami szép és jó. Allesz vasz gut, und tájer, ahogy olvastam valahol. Talán Rilke. Minden, ami szép és ami jó. Mit gondol lesz eső? És megnyíltak az ég csatornái, zuhogott, és zuhogott és zuhogott, csuromvíz lettem percek alatt, lyukas cipőmbe befolyt a víz. És én szaladtam és szaladtam és szaladtam, ugráltam a tócsákon át, de hiába, egyre jobban éreztem, hogy nincs menekvés... int a csimaszok a gyu- fásdobozban, kaparták marták a kosár — alkalmasint a börtönük — falát. Újra és újra megkísérelték a menekülést, persze mondanom se. kellene, hiába. Ha egyiknek-másiknak sikerült is felkapaszkodnia a peremig, Janika könyörtelenül visszapöccintette a mélybe a többi közé. Lent, a kosár fenekén még ádázabb harc folyt. A szerencsétlenek oldalazva próbáltak haladni, de persze ágas- bogas ollójuk minduntalan összeakadt, s hát egymást marták, vágták. A Varga fiúk nem először mutatkoztak lyen zsákmánnyal. Ha megtértek a rákvadászatról, már vártuk őket a faluvégen. Janika kedveskedő gonoszkodással riasztgatott bennünket: — Na, lenyírassam a körmötöket? — s benyúlt a kosár fenekére, ügyesen nyakon csípett egy áldozatot. .. Mi persze visongó nevetéssel hátráltunk. Nem csupán kétségbeesett próbálkozásaikban hasonlítottak a szerencsétlenek a cserebogárra. Színük is megegyezett. A rák olyan színű volt, mint az öreg cserebogár: sötétbarna, de ha megvillant a napon, pirosán fénylett. A Varga fiúk Boldogkőváralján túlra, egészen az arkai hegyek aljáig mentek, ha rákászni akartak. A Fudéron túl sokan megpróbálkoztak a rákfogás tudományával, de mondhatom, nevetséges eredménnyel. Ha Janika és Anti a patakunk legmélyebb részén füröd- tek, csak mosolyogtak a szerencsétleneken. Ám hogy a Szerencs- patakban éltek s szaporodtak még abban az időben ezek a félelmetes csápú állatok, mi sem bizonyítja jobban, mint a Kéri fiúk esete. Valamivel fentebb, a Fuder- nál, de még a Pukkanc-tanya előtt, három szép — ahogyan ők mondták — „süldő rákot’’ fogtak. Vitték is nagy boldogan Mara tanárnőnek, be, Szántóra. — Ó, kedveskéim! — mondta az immár nyugdíjas öreglány. — Hát rákot csak r betűs hónapokban szabad fogni. Május, június, július meg augusztus nem ilyen hónap! — Hát áprilisban másszon be az ember a dög hideg vízbe? — kesergett Kéri Pista, akiben legalább annyi volt a lázadó természet, mint családjában a szegénység. A Varga fiúk meg mosolyogtak, sőt somolyogtak. Hiába, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a rákfogásban a faluban. egyes-egyedül ők a mesterek. Valójában a környékükön senki más nem tartott igényt rákeledelre Mara tanárnőn kívül. Hogy hol kaphatott rá erre a furcsa eledelre, azt csak gyanították. Ha igaz, hát Halmos ügyvéd úr kitartottja volt évtizedeken keresztül, aki nagy franciabarát volt, s olykor hosszabb-kevesebb időre Párizsba utaztak. Talán az ilyen kiruccanáskor adhatta el a franciáknak a falunk nagyhatalmú földbirtokosa a magyar vasutat... így beszélték, s beszélik mindmáig a faluban, ám hogy mennyi benne az igazság, nem tudom. Annyi viszont igaz, hogy az agglegény ügyvédnek legkevesebb húszszobás villája volt a falumban, hozzá il- ~lő takaros kis kertecskével, parkocskával, meg hát a birtok a Her- nád völgyében. (A kastélyban ma gyógypedagógiai intézet van.) A Varga fiúk titokzatosan megjegyezték, hogy szóba került, hogy mindössze egy kuncsaftjuk van. — A bőre alatt is pénz van. Amennyit viszünk, mind megveszi! Aligha hazudtak a rákászok, hiszen velük nem esett meg az a csúfság, ami a Kéri fiúkkal; a balsikeres rákvásár után a három szerencsétlen párát gyeplőbe fogták, s úgy kényszerítették őket hazáig. — Gi te! A szentségit! — káromkodtak közben; a mérgükön így próbálták túladni, s így fogyott—száradt ki a szájukból a nyál is, melyet a várható fagylaltra gyűjtöttek össze. — Ha két pengőt ad, azt Ts él- nyaljuk! — jelentette ki a vehemens Pista. — És ha ötöt kapunk? Talán csak nem sajnáljuk magunktól? Kötve hiszem, hogy a Kéri fiúk ez idáig, s utána még jó ideig ismerték a fagylalt természetét. Annyit hallomásból nyilván, hogy hideg s édes! A fagylaltevés egyelőre elmaradt, de kitudódott a felhámolt rákok históriája, s az a nem éppen köztudoft dolog, hogy a rák hátrálva halad előre. — Az istennek se akartak hátrafelé menni. Csak oldalt, oldalt. A falu ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szegény Kéri gyerekek hibás rákot fogtak, s hát Mara tanárnőnek ez nem tetszett benne. Kérlelték is a Kéri fiúk a két Vargát, mondanák meg igaz lelkűkre: merrefelé halad igazából a rák? — Hátra? Előre? Oldalasán? Janika bölcsen megjegyezte. *— A kosárba.. .! Ahová akarom! Szeptemberben a pórul járt rákászok még egyszer megpróbálkoztak a szerencsével. — A szeptember eres hónap! Ha most se fizet, a göndörkéjébe akasztom valamennyit. A malomudvaron búcsúztattuk a vadászokat, akik két hatalmas favesszőből font kosárral készülődtek a nagy fogásra. Simkó bácsi, a molnár nevetett. — Ezek a Varga fiúk csak azt az egy kis kosárkát viszik... De azt mindig majd színültig tele hozzák! A kosár természetesen nem a zsákmánynak, hanem a zsákmányolásnak kellett. Már az Áttörésnél vízbe szálltak, s nagy buzgalommal hajtották maguk előtt a vizet. Olykor kiemelték, hogy a szerencséjükről meggyőződjenek... Rozsdás bugylibicska, béka, cigányhal, törött lőcs s még mennyi haszontalan dolog akadt a kosárba. .. Rák egy se! — Mert ezek — bökött felém Pista '■—, ezek elriasztják... — Mert a rákok bizony paripák! — gúnyolódtunk. — Kötőféket nem is hoztatok! —Gumirádlis is kéne eléfbük ... — Vagy az oldalukra, tarisznyának! Kaviccsal megdobáltak bennünket, de mi újra és újra a nyomukba, azaz az oldalukhoz szegődtünk: a patak partján lestük, akad-e végre valami a kosárban ... Valójában a rákászás izgalma bennünket is hatalmába kerített, s titokban arra gondoltunk valamennyien, ha a Kériéknek sikerül, esetleg magunk is megpróbálkozhatnánk a szierencsével. Pedig kínkeserves munka volt az, amit csináltak. Meregették, szűrték a hegyi patak vizét, kőbe botlottak, fa- törzsbe rúgtak... Pista kopott kiottgatyája vizesen rátapadt keszeg fenekére, inas combjára, s akkorákat nyögött, ha nagyobb darab követ kellett kiemelnie a vízből, mintha bikákkal birkózna. (Lévén édesapjuk a falu csordása és bikása egy személyben; így is halt meg a háború után szegény ember, az egyik bika nekiszorí tóttá a jászolnak.) A Varga fiúk a Fuder kövén napoztak. — No, van, már valami? — Semmi! Azok összenéztek, somolyogtak. — Pedig igencsak nagy kosárral méritek a vizet! Erre persze már nem kaptak választ. Mi nevettünk a parton, s megfeledkeztünk a csaláncsípésekről, a sás vágta sebeinkről, a tüskék káromlásáról. Iszapzáport zúdítottak a jókedvünkre. — Igazán nem vagytok rendesei; — éppen hogy el nem sírta magat Kért Pista. — Néktek mindig sikerül. Janika vigyorogva kikászálódott a partra, s felmutatta a híres kosarat. — Pár darab most is akadt... pedig csak itt próbálkoztunk ... Az öccse rátromfolt. — Ma nem volt kedvünk mesz- szibib menni... Kéri Pista felnézett a szép szeptemberi égre, mint aki imádkozni akar. Köpködni, káromkodni volt kedve inkább, hiszen talán arra gondolt: ő már soha nem ehet fagylaltot? Neki nem jut abból a finom édes, hideg valamiből, amit a szántói cukrászdában kotyvasztanak, s amiről a Varga fiúk any- nydt, de annyit mesélnek? Nem köpködött az ég felé, kivételesen nem is káromkodott, csak csendesen sírt. Maszatos, izzadt arcán a szégyen, a kielégületlenség mintegy koszorúba fogta durbincs orrát, kiálló járomcsontjait, s csupán a keresűség könnyei fényesítették meg fekete szempárját. Varga Janika megsajnálta. —■ Hát igazán, annyira akarnál rákot fogná? , — Már nem is annyira azért a rohadt fagylaltért! — mondta szinte bömbölve. — De hiába nézem, a kövek alatt! Nincsen! Egy se! Se a homokos részen! Egy se! Se a ibokrók alatt... Nincs is talán rák ebben a dög patakban. — Van benne, te bolond! De nem kosár kell hozzá! — Mi akkor? Janika egy ideig gondolkodott. Már felébredt benne a jóindulat, de még nem nyelte le egészen a gyomráig a féltést. Vívódott egy Baráth Lajos: Koklacska ideig, az öccsére is ránézett kétszer-háromszor. — Minek mondanád meg? morogta Anti, aki egykedvűen süt- tette magát a napon. — Kuss! — mordult rá az idősebb. — Neked is én mutattam meg. Másnak is megmutatom... ha akarom! — s a tizenkét-tizenhá- rom éves emberek önérzetével pillantott körbe. / — Még nekik is megmutatom.. ha én úgy akarom. Anti rábolin- tott. — Ha akarod ... De adna valamit ... Akármit! — Mit adhatnának ezek? — s úgy nézett a Kért fiúkra, mintha nem is lenne ott senki, semmi, kivéve a két kopott klottgatyát, a színehagyott szakadt atlétát. — Eh, unom már! A két ágrólszakadt rákász meg se mert nyikkanni. Úgy gondolták ha csak egy szót is kieresztenek a szájukon, már elillan Varga Jani- kából a jóindulat, s akkor fuccs a tudománynak. Anti ásított, s mintha csak mellékesen jegyezné meg: — l’ogjatok pár koklacskát... Pista sötétbarna hajába túrt, s igen nagy önuralmat erőltetett magára. — Fogtam én ma, húszat is! — Akkor fogj még vagy hármat! — rendelkezett Janika. Mint akik szédültek, úgy kutattak a szürkéskék béka után. Pista még ki is lesett a partra, mifelénk, nem röhögünk-e rajtuk. Ám mi is megéreztük, hogy a két Varga fiú nem véletlenül fogja a békákat, mint ahogyan Anti se tréfából veszi elő a zsebkését, s vág pár nyir- favesszőt. Mikor előkerültek a koklacskák, gondosan bevágták a vesszők vegét, s közé húzták a békákat. A szerencsétlenek sírtak! Igen, hallható hangon sírtak a koklacskák. — Hát most gyerünk! — mondta Jarmfca. A csipeszbe bújtatott kok- lacskáját a vízbe dugta, s mintha valamiféle varázsvesszőt tartana a kezében, megindult vele, szemben a vízfolyással. — Sír már megint! Sír! Itt vagy, rákocska? — s óvatosan kiemelte a vesszőt. Mindannyian elámultunk. Jani marka, markában a bot, a boton a koklacska, a békán egy valóságos rák. A parton lerázta a rákot a koklacskáról, s ment újra kutatni; a koklacska meg sírt, sírt. — Sír az a vízben is. Béka az istenadta! Ha tud a vízben élni, sírhat is benne! — Hát akkor a sírásra jön a rák? — Ügy bizony! Jani leintette az öccsét. — Butaságokat beszélsz! A békára jön a rák... A koklacskára! Csakhogy a koklacskának fáj a hasa... Szorítja a vessző ... Persze hogy sír ! Ezt meghallja a rák, s már ki is bújik onnan, ahova eldugta magát... Mert a rák se okosabb a békánál... Csak hogy a koklacska nem bír ed a rákkal, míg a rák az ollójával felszeletelgeti a szegény párát, és megeszi... Megenné! Néztük a temérdek rákot, hogy vergődnek a parton, s megpróbálnak oldalazva menekülni, vissza a vízbe. Janika ügyes mozdulatokkal nyakon csípte a menekülőket, & a Kéri fiúk kosarába dobta. Mikor húsz is összejött már, a Kéri fiúk felkerekedtek. — Hová viszitek? — kérdezte nagy ártatlanul Janika. — Mara kisasszonyhoz! — Vigyétek! Másnap megtudtuk, a Kéri f:úk mégse kóstolhatták meg az istenek eledelét, a fagylaltot. Mara tanárnőnek csupán az volt a kifogása, hogy nincs rá szüksége. — Én írok egy lapocskát a Varga fiúknak, ha vendégeim jönnek. De most senkit se várok! Minek az nekem? Én ugyan meg nem eszem ezeket a rusnya férgeket! rákokat a fiúk Szántó felett visszaszórták a Szerencs-patakba. Janika megjegyezte, hogy rosszul tették, hiszen az anyjuk is megfőzhette volna őket úri vacsorának. — Az a fontos — magyarázta nagy szakértelemmel, mintha bizony egész életében rákot evett volna —, hogy még éljen a rák, és azt olyan forró vízibe kell bedobni, hogy szinte fortyogjon. Akkor megpirosodik! De csak az ollóját egyétek, mert az az igazán finom! — Én? Rákot? Hát bolondnak nézel engem? — s a szájára tette- szorította a tenyerét, s talán a Szerencsétlen koklacskára gondolt. Lehet, hogy hallotta a sírásukat is? A fagylalt semmi-esetre se juthatott eszébe akkor, ebben bizonyos vagyok. Összeállította: Békasy Ildikó
