Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
1984. AUGUSZTUS 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Legyen a (nép)zene mindenkié... Beszélgetés Halmos Bélával Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének líj kisgaléria Megnyílt a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének kisgalériája a Hilton Szállodában. Az alkotóközösségnek az Amerigo Tot műteremház és a Magyar Nemzeti Galéria C épülete után ez a harmadik bemutató és elárusító helye. A több mint harminc esztendős alkotóközösség 60 művészének — közöttük Bar- csay Jenő. Szalai Lajos Borsos Miklós. Kass János Reich Károly, — egyedi rajzait, kisplasztikáit és sokszorosított grafikai lapjait augusztus 10-én, péntek délelőtt 10 órától a Hilton Szálló kerengő je melletti új kis- galériában is láthatják az érdeklődők. Tv-film Beethovenről Bppassionata koprodukcióban Egy kis „örömzene”. A prímás Halmos Béla A St. Gallemban élő Németh Lajos mesélte: annak idején végül csak három évvel ké- Halmots Béla és Sebő Ferenc lemezeit hallgatva ébredt rá arra, hogy a magyar népzene nem egyenlő a cigányzenével, a magyar népdal nem azonos a „népdeskedő” magyar- nótával. Persze, nem keltett áhhoz Svájcban élni, hogy Halmosék zenéje az újdonság erejével hasson. A ’70-es évek magyarországi ifjúsága éppúgy rácsodálkozott e „furcsa” muzsikára, mint a St. Gallen-i fiatalember. Pedig a zene nem volt új, sőt ellenkezőleg Halmosék a legősibb forrásokhoz nyúltak vissza, úgy szólaltatták meg a népzenét, ahogy az eredetileg szólt — és szól még ma is, néhány etnikailag zárt vidéken. E sorok írója például akkoriban alig 20 kilométernyi távolságra lakott Méhkeréktől, először mégis hanglemezről hallott eredeti, méhkeréki román muzsikát, de magyar népzenét is csak annyit, amennyi véletlenül eljutott hozzá. Végül mégis csak azt kell mondja: nemzedéke „szerencsés” volt. Mire igazán fogékonnyá vált a szép- (re, az értékesre ott volt „a Halmos—Sebő” — egykoron csak így, ma már külön-kü- lön említjük nevüket — nyomdokaikon pedig jó néhány zenekar, énekes, és cseppet sem véletlen, hogy néptáncegyüttes is. A zene és a tánc ugyanis Valaha elválaszthatatlan volt egymástól, együtt élt, alakult, változott. Törvényszerű tehát újbóli találkozásuk. Ez a találkozás indította el a táncházmozgalmat isi, amely annak idején a fiatalok ezreivel Ismertette és szerettette meg a népzenét, népdalt, a régi táncokat. A táncházaikról ma mintha kevesebb szó esne, pedig kár volna teljesen elfelejteni őket... Szerencsére jó né- hányan vélekednek így. Azok a fiatalok bizonyára, akik a napokban Jászberényben a táncházzenekarok országos táborának lakói voltak. Jöttek Svájcból, NSZK-ból, Jugoszláviából is tanulni, s avatottabb „mestert” aligha találtak volna Halmos Bélánál, aki — holott nagy munkán, kandidátusi értekezésén dolgozik; egy széki zenekari monográfiát készít — elvállalta a tábor vezetését. — Annak idején lépésről lépésre jutottak el az eredeti parasztzenéhez. A gitárkísérettel énekelt népdaloktól meglehetősen hosszú út vezetett el az ősi hangszerékkel előadott magyar népzenéig, rég nem dalolt dallamokig. Vajon ma mennyivel köny- nyebb a fiatalok útja? Én úgy gondolom, az eredeti magyar népzenét régi népdalainkat még most sem ismerjük eléggé. — iEz valóban így vein, de végső soron érthető. Nem' ismerik az emberek, mert nincs módjuk megismerni — mondja Halmos Béla. — Az iskolákban nem tanulhatják meg, merít nem tanítják. Nincs, aki tanítsa, ugyanis a pedagógusképzésben is meglehetősen kicsinyke helyet kap az eredeti népzene, a nagyon is régi. népdal*. Az oktatáshoz a tu- domámyos kutatások eredményeire is szükség lenne, ugyanakkor a népzenei kutatásokban évtizedes lemaradásaink vannak. — Ezek szerint teljesen esetleges a találkozás a népzenével, a népdallal? — Gyakorlatilag igen. Ha a család inem ismeri, nem szereti a népzenét, a népdalokat, ha nem kelti fel az érdeklődést, más nem valószínű, hogy ezt megteszi. Le- tmiejz|kHadásunlk igen mostohán kezeli a népzenét, a rádió és a televízió sem .kényezteti el népzenével, népdallal hallgatóit. Fiatalok között, nemzetközi táborokban tapasztaltam, hogy a mfe- gyar fiatalok nem tudnak szórakozni. Ismernek egy-két népdalt, azokat lefeljebb énekelgetik, más nációknál ez nem így van. Persze az a szemlélet is ott bujkál e mögött, hogy nálunk szégyen volt „parasztnak” lenni, a népzene pedig olyan „parasztos” ! A faluból városba költöző ember igyekezett mindent eldobni, elfelejteni ami régi életmódjához, életformájához tartozott. A gyerek már nem kapott örökül semmit a régiből. — A ■ táncházak mégis a fiatalok ezreit vonzották és ma is népszerűek. — Talán, mert olyan „em- berléptékűek”. A fiataloknak tetszik az egyszerű, jó zene, a táncokat könnyen megtanulják — ha úgy tetszik sikerélményhez jutnák — kapcsolatot tudnak teremteni egymással, tudnak ibeszél- getni, és miközben jól szórakoznak megismerik régi táncainkat, zenénket, dalainkat. A táncház, sajnos nem válthatott igázán mozgalommá. Csak azokon a helyeiken lett a fiatalok rendszeres szórakozása, ahol „megszállottái” vannak az ügynek, szisztematikusan, kitartóan dolgozó táneosók, zenészek. — S az ő számuk az ideálistól még messze elmarad. Egyáltalán hogyan, kikből alakulnak ma zenekarok? — Többnyire azok a fiatalok játsszanak népzenét, akik a zeneiskolákból kiike-1 rülve nem bizonyultak „zseniknek”, nem lett belőlük, mondjuk hegedűművész, dé azért alapos zenei képzettséggel, szakmai tudóssal rendelkeznek. Persze vannak olyanok is, akik nem tanultaik semmiilyen hangszeren játszani, mindaddig, amíg ezt a zenét meg nem hallották, meg nem ismerték. Nos, mi már 1973-ban szerettünk volna egy táncházzmész tanfolyamot szervezni, de ez sobb valósulhatott meg. Azon a tanfolyamon táncosok is részt vették, és körülbelül 60 —80 zenész kapott működési engedélyt 3 év után. Sokáig aztán nem volt semmiféle tanfolyam, mert nem volt rá pénz. Most úgy tűnik, hogy ez a kérdés is megoldódott. Először Győrben, majd Jászberényiben és Debrecenben rendeztünk „C” kategóriás működési engedélyt adó táncház—zenész tanfolyamot. Ma Magyarországon körülbelül 70 zenekar van, többségük néptáncegyüttesekkel dolgozik, és természetesen nem főhivatású. A népzenéből ugyanis nem lehet megélni. Ezt csak szeretni lehet. Jászberénybe is ezért jöttéik a zenészek még az országhatárokon túlról is. Ez a tábor már továbbképzésüket szolgálta. Halmos Béla jó néhány saját gyűjtésű dal- 9|nX, zenei felvétellel érkezett. A zenészeiknek „csak” le kellett jegyezniük őket. Nekik már könnyebb. Török Erzsébet Fotó; T. Katona László Beethoven életének több epizódját megelevenítő tv- filmforgatását kezdték meg a napokban Budapesten a Magyar Televízió, a Mafilm, valamint a wuppertali Rudas Filmproduktion közös vállalkozásában. Az Appas- sionata című alkotása a zeneszerzőnek azt a korszakát kívánja bemutatni — Kardos István. Tolmár Kata és Radványi Géza forgatókönyve alapján —, amelyben a Brunszvik testvérekhez, Te- rézhez és Josephine-hez fűződtek gyengéd kapcsolatai. Radványi Géza rendező és Illés György operatőr a nyárvégi hetekben több helyszínen forgat: Brunszvik Ferenc gróf egykori marton- vásári birtokán — napjaink Beethoven-koncertjei- nek egyik otthonában —, valamint Vácrátóton, Pápán, Kecskeméten, Alagon és Székesfehérvárott. A minden idők legnagyobb zeneköltőjeként szá- montartott Beethovent Adam Ferenczy, a további szerepeket Margittay Ági, Igó Éva, Mijou Kovács és Márkus László alakítja. Grúz táncosok Magyarországon. Harmadszor látható hazánkban a 85 tagú grúz népi együttes. Szerdai budapesti bemutatkozásuk után még háromszor léptek fel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, illetve Szegeden adják elő három alkalommal műsorukat. A népi hagyományok megőrzésére, ápolására alakult együttes jövőre ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. Műsorukban szerepel Grúzia minden területének hagyományos tánca, amelyeket a Kaukázus és a Feketetenger partjának lakói még ma is táncolnak. Előadásukban látható a tbiliszi városi folklór feldolgozása is. Táncaikat és dalaikat eddig 82 országban mutatták be A történelem illata Irodalmi lapnál dolgozom, verset olvasni miem passzióm, hanem hivatali kötelességem. Mint minden hivatali kötelesség, ez is az elfásulás veszélyével fenyeget. Nemrégen mégis szíven ütött egy vers, szeretném elmondani, hogy miért. A verset a Gyulán, élő Si- monyi Imre írta, fiatalon még 1941-ben, de csak most adta ki a kezéből. A harmadik strófa így szól: A falun immár alkonyulnak a petró s földsziagú [szobák — Olvasót s tengerit [morzsolnak s az esték egykedvű sorát. Semmi különös, csak tényszerű 1941-es közlés arról, hogy a falusi szobák petró- leumszagúak és földszagúak, engem mégis ez a tényköz- lés ütött meg, majd- ejtett gondolkodóba. Mert csakugyan: a falusi szobák petróleum- és földszagúak voltak, olyan meghatározó gyerekkori emlékem ez, mint az utca poráé és saráé, az udvari kútágiasé, a kerti szilvafáé, Ez azonban nem látvány-, hanem illetemlék. Volt, tehát hozzá tartozott egy korszakihoz, és nincs, tehát a történelemhez tartozik most már. Idáig jutván a morfön- dírozásban, erre kellett gondolnom, hogy lám: a történelemnek nemcsak eseményei, nemcsak botrányai és hőstettei, politikai információi, építészeti-művészeti stílusai, jogszokásai, és ki tudná felsorolni miféle kézzel fogható, szemmel látható, füllel hallható, nyelvvel ízlelhető jellegzetességei vannak, a történelemnek van valamije az ötödik érzékszerv számára, — a történelemnek is illata van. A régi Athént vagy Rómát például hamuillatúnak képzelem, mert a pisla fényt olajmécsesek adták. És napköziben is, meg este is szemmyvizillatúnak, mert a csatornázást nem ismerték, a szennyvíz az utcák kövezett vályúiban csordogált. Azít athéni vagy különösen a római polgár gyakran für- dött és olajjal kenegetőzött, tehát jó illatú volt. De milyen állata lehetett egy rabszolgának ? A középkori városokból alighanem dob szag áradt, a jobbágyból pedig füstös föld- szag, hiszen veremlakásban élt. Fürdés pedig ritkán- eshetett a várbeli lovagénál is, vanembéli jobbágyéknái is. Gyakrabban, csak a városi polgár íürödhetett, férfia- ruője közös fenédében, talán spórolni kellett a vízzel, talán mert a közös fürdés örömeit sem vetették meg. A város utcái? Még a régi Róma utcáinál is jobban bűz- lőttek. Aztán a felvilágosult tizennyolcadik század. A fürdési kultúra még a középkorinál is alacsonyabb szintre zuhan: a szegény ember nyáron fütdik, tóban, folyóban — a gazdag ember semmikor és semmiben, ö illatszereiket használ, melyeken átüt a mosdatlanság nehéz testszaga. A feltornyozott parókák alatt tetők a hajban, a rokokó dámák kecses hajtűkkel vakargatják viszkető fejbőrüket, gáláns udvarlóik szeme láttára. A házakban és palotákban templomi faggyúmat: gyertyák lobognak az esti félhomályban. A szegény hajlékokban továbbra is az olajmécsesek kormos füstszaga. Gondoljuk meg, hogy a természet milyen nagy úr volt még a tizenkilencedik század közepén is: Minden illat természeti illat még. Föld, virág, avar, égő fia vagy faszén, olaj, faggyú, az élő testek jó és rossz illatai. És csak nappal van világos, este a sötétség az úr. Az utcák kivilágítanának, a házakban pisla félhomály. Ha egy képzelt idegen bolygóbeli űrutas éjszaka repül földközelben, azt hihetne, hogy lakatlan világot lát. És ez a látszat tart az emberré válás évmilliói óta, egészen az elmúlt század derekáig, amikor megjelenik a gázvilágítás, majd az izzólámpa. És megjelennek a mesterséges illatok. A kőszénfüsté, a vegyi gyáraké, a robbanómotorok égéstermékeié. Korunk a magunk keltette vegyi bűzök korszaka. Elmúlik persze ez is, ha nagyon akarjuk, akkor hamar elmúlik ha nem akarjuk akkor is elmúlik, legfeljebb nem hamar. Mert elmúlik a szén és az olaj. Ha elég idős az ember, máris illattörténeti váltáskorszak átélőjének tudhatja magát. Eltűnt, vagy eltűnőben van gyermekkorának ezernyi illata. A házi kenyérsütéseké. A lakodalmi bográcsok füstjéé-pörkölt- jéé. A falusi vegyesboltok il- íatkeveréke, amely a kocsikenőcs, a petróleum, a rafia, a szíjostor, a savanyú- cukor és az élesztő szagából állt össze szételemezheteti lenné és immár vássziahoz- hatatlanná. Az iskolai tantermek krétaporos, vaskályhás, olajpadlós, vizes kis- csizmás illata. A nyári gabonahordások és cséplések szórós-poros szalmaillata. A tehén- és lóistállók axnmó- niaszaga, mely valósággal orrba verte a belépőt, s néhány perc múlva mégis otthonosan lélegzett benne, hiszen munkahelye volt az istálló, sőt béresként vagy házbeli kislegénykénit hálóhelye is. Az emberi testek savanykás verejtékszaga, amelytől nehezebben tudtak vagy akartak még szabadulni akkor. Nemrég lakodalomban voltam Újkígyósom. A lakodalmas háznak spray- és fürdőhabilla- ta volt, a nagyvendéglői pörkölt nem bográcsban, a tyúkleves nem üstben- főtt, éjfélkor pezsgősdugók pukkanták — a lakodalomnak „úri” illata volt, így mondták volna régen: ma nem mondják, ma ilyen, illata van egy átlagos falusi lakodalomnak. A násznépet busz vitte az esketőhelyre, a busznak benzinszaga volt. Hol van már a pántlikás szekerek poros-csípős lószaga? Spray és 'benzin. Korunk két történelmi illata. F. V. Germán temető az egerlövfii homokparton A Borsod megyei Egerlövő határában a homokpartnál tegnap befejeződött az a négy hét óta tartó ásatás, amelynek célja az elmúlt évben fellelt germán temető feltárása volt. Tavaly nyáron jelentették, hogy mező- gazdasági munkák során a homokpartból csontvázak és edények kerültek elő. A miskolci Herman Ottó múzeum régésze, Lovász Emese akkor tizenkilenc sirt tárt fel, gadag leletanyaggal. Azóta 48 sir került napvilágra az időszámítás utáni negyedik-ötödik századból származó germán temetőben. Bennük jellegzetes torzított koponyákat, duplasoros csontfésűket, fibulákat, fülbevalókat, gyöngyöket és ugyancsak jellegzetes szürke germán edényeket találtak. A feltárásnak köszönhetően a népvándorlás korának eddig meglehetősen hiányos negyedik-ötödik századáról kaphatnak a régészek fontos adatokat. A feltárás jövőre folytatódik.
