Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

Irodalom, művészet

Galambosi László:

A törvényhozókhoz

Fölbukkannak még a Búvár Kund-szivósságú akarások, a félelem hajóit lékelő örömök.

A barátság kibontott vitorláival, virág-könnyű rakétáival meghódíthatja a bizalom csúcsait

Törvényhozók, gyűljetek a napmeleg nyugalom márványasztala köré. Küldjétek haza a csorba-ítéletű fegyverforgatókat. Szólítsátok magatok mellé a béklyózó-türelmű, a Rontást száműzetésbe parancsoló tudósokat. Ne gyilkolja kazlakat-váró szérűinket a tűz. Szaporodjanak a jótevő gép-állatok, a jég-metszők, a hómező-szabadítók, a sivatag-vonulást hököltetök. Vitézkedjen a vetés, a mag-sisakos kalász.

Szakadjon szét a Hideg-Birodalom, a Kő-Ország, a Tikkadás-Kontinens. Éneklő gyümölcsfák emeljék magasba a sugár-baldachinos eget, a folyam-szentelőt, a lomb-sokasítót. Ringatózzanak gálambbögy-kerek

lalmrjc,

trombita-sárga körték, tündértenyér-izzású barackok.

A vaspalástú, kaszaboló-tollú angyal ne keringhessen többé! Hamvadjon el a törtető kardok, a sebek bogáncsos fészkéből kifordult lándzsák lobogása. Borjukat féltő tehenek, gidákat, bárányokat vigyázó kosok, margaréta-koronás bikák közt szunnyadjon a pillangós-bundájú rét. A jóság bölcsője fölött új Világ-Anya oltalmazzon. Ültesse térdére a lányarcú csillagokat, hogy ölelkezhessenek a Zöld Bolygóval, az igazság-mozdulatú emberiséggel. Az éhség foszlott köntösű lovasai ne tűzhessék ki zászlaikat a csonkuló kunyhók, a papír-ablakú kalyibák fölé kenyeret kívánó hússal, a zsír aranypénzét ringató levessel gőzölögjenek a tálak mindenki előtt.

A szomjoltó poharat, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujj, tördelő támadó. Buzogjanak a ráhajló fejekkel koszorúzott források, a megtartó vizek. Emelkedjünk ronthatatlan ivadékainkkal, irgalmat-mentő szándékainkkal, hogy megölt halaink pikkelyétől, szökőkútként fölhabzó vérétől ne boruljon lángba a tenger, ne zuhanjon a hiábavalóság szakadékéba a Föld.

A

gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivítnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész. már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönn járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, a melynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csakúgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.

— Ha kis baja van a gépnek — -vé lik —, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

— Apám, mi ez? — kérdezi egy kurta férfiú.

— Hát mi vóna — mondja az apja. masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle el- parancsoltatnak.

Az emberek persze tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe” a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az

nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégiscsak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abbaTömörkény István:

Etel

a

dobban

hagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy fehér bú- böcék kíváncsiak, ök azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép fütyengetései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van. s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődü- lés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúdjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag. kormos gépész, sivító fütyülés, tűzveszedelem és emberi szerencsétlenség — mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időközhöz képest csodálatos, tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. — Szava olyan rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütő- déssel hallgatják és mondják:

— Hejnye, ez mán mégiscsak igazán de furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öregember azt mondja: No. nézd el, nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

.. .Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti. Kormányos Etel nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál:

— Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldozta- tott.

A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik:

— Mit viszöl?

— Etelt.

— Hát mit esött az Etellal?

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja:

— A gép ...

^m nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. így a cséplő sem dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol meg kellett találni Etel lábait is.

De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat.

Katkó István:

Szénapadlás

Akkoriban, amikor különféle szerelmi kalandok szegélyezték az utamat, Veronika volt a végső tartalékom. Sohasem tudtam fejből a telefonszámát, előkerítettem kis noteszomat, majd megadva magam sorsom kényszerének, igyekeztem felidézni azt a közvetlen, kissé cinkos hangot, amellyel vele érintkeztem:

— Mit csinálsz most? Felugranék hozzád.

Veronika, mintha csak várta volna hívásomat (holott néha hónapokig nem adtam életjelt magamról), más nőkre jellemző ravaszkodások, alkudozások helyett rögtön így válaszolt:

— Gyere.

Mindig akadt nála egy kis teasütemény, ital, amit az asztalra készített, mire megérkeztem. Ha késő este jelentkeztem, amikor már az ágyból zavartam fel, akkor hálódnge fölé zöld bársonyköntöst öltött, szabadon hagyva telt melleinek felső vonulatait. Ügy ültem mellette, mint aki rövid vendégszereplésre jött, és tudja, hogy rutinnal előadott magánszámai sikert fognak aratni. Megszokásból akkor is így alakoskod- tam, amikor átkozottul vesztesnek éreztem magam, amikor rosszul menték a dolgaim.

Talán ő is sejtette, hogy mindig vidámabb arcfelemet mutatom neki. Iparkodásomat könnyűszerrel leleplezhette volna, de tapintatosan sohasem kérdezett kudarcaim felől. Pedig maga a tény, hogy alkalmanként mentőkötélként kapaszkodtam belé, elővettem őt a talonból, kegyetlenül árulkodott szorongatott helyzetemről.

Pedig Veronika nem volt sem buta, sem könnyűvérű. Csak hát menthetetlen magányosan és kiszolgáltatottan élt. Férje elhagyta egy fiatalabb nő kedvéért, s ezt sohasem tudta igazán kiheverni. Bánatában hozzácsúnyult az elhagyott nő szerepéhez, noha nem öltözködött elhanyagoltan, mégis valami egyhangú beletörődés látszott a tekintetében. Kapcsolatunkról nem tudott senki, sohasem mászkáltunk együtt a városban. Más, mutatósabb nőkkel szívesen forgolódtam itt-ott, hozzá mindig csak belopakodtam, legtöbbször kapuzárás után. Elismerem, hogy ma már, hosszú esztendőkkel a történtek után, tisztában vagyok viselkedésem bűneivel; védtelenségét férfiönzésből kihasználtam. Mentségemül szolgál, hogy olykor mosolyt csaltam az arcára, szomorúságának burka fel-fplszakadt társaságomban. Sokszor eltűnődtem, igazi, telivér nő is lehetne belőle, ha fel tudná valaki szabadítani béklyóba zárt érzelmeit.

Veronika egy Eger környéki hegyi faluban született, apja bányász volt, aki a beomló tárnában lelte halálát. Amikor kollégiumban élt, végképp árvaságra jutott; anyja rövidesen követte emberét. Más korban talán ott ragadt volna Veronika a falujában, lehetett volna csilléslány, felszolgáló a kocsmában, esetleg varrónő. Belőle azonban diplQmás néprajzos lett. Egyszer régi fényképalbumot mutatott diáklány korából. Szőke, kék szemű, mosolygós, fiatal, aki ott énekel a felvonulásokon, nevetgél a kollégiumi szobában, odasimul egy langaléta, igen komoly fiatalember oldalához. Szerelme, későbbi férje, szintén a „fényes szelek” ifja volt, ugyanazon elvek hirdetője. Amikor tízévi házasság után elhagyta, Veronika úgy érezte, hogy nemcsak hozzá, hanem közös hitükhöz is lett hűtelen. Talán ezért is keseredett meg annyira. „Tíz évig jó volt a magafajtája. aztán egy polgári cafka kellett neki!” — mondta keményen, aztán legyintett, eltette az albumot, s újra maga elé nézett tompa beletörődéssel.

Az igazat bevallva, mindig számítottam ezekre a rövid kitörésekre A menetrendhez tartozott. Néha megjegyeztem, hogy a magánéletet nem szabad ily szigorúan elvi oldaláról megítélni, véleménye túlzó, és ma már korszerűtlen is. Végeredményben férje, aki azóta sok jeles művet alkotott, mint szociológus, attól még lehet

rendszerünk híve, hogy tőle elvált.

Kora reggel, ugyanolyan lopva, ahogyan érkeztem, távoztam tőle. Többnyire fel sem ébresztettem, igyekeztem magamra kapni a ruhámat, s zaj nélkül kilépni a csendes és néptelen utcára. Bevallom, sohasem távoztam valami ragyogó kedvvel. Lakásának nyomott hangulata egy darabig még elkísért. A reggeli pára, az autók benzingőzének hatására szokásom szerint kö- hécselni kezdtem, s mire a város másik felére érkeztem, kiszellőztettem magamból Veronika emlékét.

Egy időre legalábbis.

Hozzá kell tennem, hogy Veronika sohasem szegte meg hallgatólagos megállapodásunkat; két találkozás közben egyetlenegyszer sem jelentkezett. Néha elgondolkodtam, mi lehet az oka ennek a passzivitásnak? Hajlamos voltam saját viselkedésem, taktikáját dicsérni ezért. Már ismerkedésünk első perceiben kijelentettem, hogy kapcsolataimban állhatatlan vagyok, és javíthatatlan rögtönző. Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok.

Veronika el is fogadott.

Mindez egyszerre csak megváltozott. A váratlan fordulatot magam okoztam . hirtelen rögtönzésemmel, nem számítva ki a következményeket. Szokás szerint odaszóltam, hogy átugornék hozzá, amikor kissé tétován, zavartan azt felelte;

— Most nem lehet, sajnálom.

— Rosszkor hívtalak? — kérdeztem könnyedén, mert eszembe sem jutott visszautasítását kudarcként fogadni.

—• Utazom — mondta —, lemegyek a falumba néhány napra a nagynénikémhez. Hivatalos elintéznivalóm van a családi ház ügyében, meg ki is szellőztetem a fejem.

— Mit szólnál, ha veled mennék?

Egy pillanatig hallgatott, majd

azt felelte:

— örülnék neki.

Akkor még megvolt a kis Fiat 500-asom, hosszabb utat még nem tettem vele, gondoltam, gyakorlatnak sem rossz ez a vidéki kiruccanás. Táskámba tettem néhány holmit, majd elmentem érte a megbeszélt időpontban. Ahogy elhagytuk a várost, és ott haladtunk a dombokon, a zöldellő erdők mellett, Veronika szemmel láthatóan átváltozott. Mosolygósán, derűsen ült mellettem, mintha elégtételt érzett volna, hogy az eddigi lopott találkozások után magával hozott életének olyan szegleteibe, amelyet nem ismerhettem.

A nagynéni, fejkendős parasztasszony csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy Veronika útitárssal együtt érkezett meg. Előszedett még egy terítéket a vacsorához, meg egy üveg bort is a kamrából. A bor savanykás volt, de jólesett a zsíros csirkepörkölthöz. Veronika felélénkült, szokatlanul beszédes lett, elkezdett beszélni gyerekkoráról, szüleiről, a ház, az udvar, a hazai környezet egyszeriben elöntötte őt emlékekkel.

Amikor beraktuk a holminkat, láttam, hogy a szobában két ágy áll egymás mellett, felmagasítva dunyhákkal. A konyhában volt