Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-18 / 194. szám

1984. AUGUSZTUS 18. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 5 Elmondják az Idegenvezetők Milyen a turista, ha magyar? Néhány éve, rövid hullám­völgy után, ismét megnőtt az utazási kedv, milliók látogat­nak, csoportosan vagy egyé­nileg, más országokba. Régi alapigazság. hogy a turista külföldön nemcsak turista, országát is képviseli. Nem mindegy tehát, hogyan vi­selkedik, milyen vélemény alakul ki róla. Az idegenve­zetők. akik több éven át kí­sérnek és irányítanak cso­portokat külhonba, minden­kinél jobban ismerik a ma­gyar turistát. Az idegenforgalmi idény vége felé talán nem érdekte­len megismerni a gyakorlott idegenvezetőik tapasztalatait: milyen a turista, ha magyar? Ha általánosítani nem is le­het a véleményekből, némi tanulság levonható belőlük. Felkészült Bartucz Judit nyolc esz­tendővel ezelőtt vezette az első magyar csoportot kül­földre, nevezetesen a Magas Tátrába. Azóta minden év­ben harminc-harmincöt na­pot tölt idegenvezetéssel, jócskán vannak tapasztala­tai. — Szeretem az olyan utast, aki készül abból az ország­ból, ahol pár napot eltölt. Ö az, aki sokat segíthet az ide­genvezetőnek. hiszen esetleg olyasmit is tud, amit én nem. És ő az, aki úgy viselkedik külföldön, ahogyan minden­kinek kellene. A felkészült turista igyekszik hatni utas­társaira, hogy például nem illik hangos megjegyzéseket tenni a bécsi árakra, nem le­het összehasonlítani a mi árainkkal. A felkészült turis­ta azt is tudja, mire fizetett be, vagyis ha az út költségei­ben nincs benne a fürdőszo­ba, amiatt fölösleges hábo- rognia. A magyarok, miután nincsenek hozzászokva, nem tartalékolnak aprópénzt a toilette-használatra, aa utol­só napra minden schillingjü- ket elköltik. Szorult helyze­tükben gyakran fordulnak hozzám azért a bizonyos „szükséges” öt schillingért. Nem ritkán okoz problé­mát az idegen nyelv tudásá­nak hiánya. Bartucz Judit meséli, hogy egy bécsi kirán­duláson az egyik utas vásá­rolt valahol golyóstollat, amelynek a számláját a reti- küljébe tette. Ugyanabban az áruházban az önkiszolgáló osztályok valamelyikén válo­gatás közben lehajolt és ki­ejtette az olcsó tollat. Mielőtt visszatehette volna a szaty­rába. áz eladó lecsapott rá, és felelősségre vonta, gon­dolván, hogy lopni akart. A magyar turista idegesen ke­resgélni kezdte a toll vásár­lását és kifizetését igazoló blokkot, de a nagy kapko­dásban nem találta. Végül rendőrt hívtak... Egyszóval rendkívül kellemetlen hely­zetbe került, mert nem tu­dott megmukkanni németül, hogy megmagyarázhatta volna a történteket. Összetartó Abban az esetben nem baj, hogy csak magyarul tud a kiránduló, ha ott van az ide­genvezető, aki beszéli a nyel­vet. Szántó József tizennégy éve vezet csoportokat, a módszere az, hogy külföldre érkezéskor nem az áruháza­kat, hanem a látnivalókat mutatja meg utasainak. Jobb, ha először megismer­kednek a várossal, ahová ér­keztek, és aztán vásárolnak. És bár nem nagyon szabá­lyos, igyekszik a turistákat a vásárlókörútra is elkísérni", éppen azért, hogy a nyelvtu­dás hiánya miatt ne kevered­jenek kellemetlen helyzetek­be. De a barátságok kötésé­hez nincs szükség más nyelv ismeretére. Szántó József egyik csoportjával a Grin- zingben spanyol turisták mellé került, akik versenyre hívták a magyarokat: ki-ki adjon elő a saját folklórjából táncokat, dalokat. A magyar társaság dicséretére legyen mondva. hogy könnyedén állták a versenyt. Később olyan dalokat kerestek, ame­lyeket ismernek a spanyolok és a magyarok is. Találtak közös ismerőst, és zengett a Grinzing a spanyol és ma­gyar nyelven előadott orosz népdaltól, a Kálinkétól. Csombók Györgyné szíve­sen látja a magányos utaso­kat, akik többnyire azért fi­zetnek be külföldi útra, hogy enyhítsenek a magányukon. Kedves emlékei közé tarto­zik a családtalan. egyedül élő nyugdíjas pedagógusnő esete. Az idős hölgy az induláskor magába roskadtan, botra tá­maszkodva szállt fel a busz­ra, az utazás alatt azonban, hála az idegenvezetőnő jó pszichológiai érzékének és az utastársaknak, feloldódott, és a célba érkezéskor már nem volt szüksége a botra, amelyet mint magányossága jelképét „ottfelejtett” a bu­szon. Ugyancsak az idősebb korosztályhoz tartozó turis­táról maradt az emléke: a hatvanéves néni élete nagy álma teljesült, amikor meg­láthatta az osztrák fővárost. Csombókné tudta róla, hogy éppen Bécsbe érkezésükkor ünnepli a hatvanadik szü­letésnapját. Mindezt a többi utasnak is „megsúgta”, el­képzelhető, milyen felemelő érzés volt a néni számára, amikor a csoport virágcso­korral köszöntötte. Vagyis: sokféle A MÁV Kórház két asz- szisztensnője és a Kőolajku­tató Vállalat bérelszámolási osztályvezetője kapásból eze­ket az apró történeteket mondta el. Kicsiny „sztorik”, bizonyságul, hogy a magyar turista alig különbözik más nációbeli társaitól, főleg ab­ban egyezik velük, hogy sok­féle. Az amatőr idegenveze­tők sokéves tapasztalataik alapján egyöntetűen állítot­ták. hogy nincs miért szé­gyenkeznünk a magyarokat külföldön reprezentáló uta­zók miatt. Ök csak tudják .. . — bendó i— „ Csodate vők” Jánoshidán Nem törekedtek csodára Jánoshidán, ami azonban a településen történt, mégis majdnem annak mondható. Bár lehet, hogy csak a szokatlansága miatt. Többször tíz és százmilliós beruházásokhoz szokott agyunkkal szinte fel sem tudjuk fogni, hogy potom négymillió fo­rintból Jánoshidán felépült egy iskola. Akárhogy is néz­zük, ami történt, nem nevezhető tanterembővítésnek, jóllehet hivatalosam annak indult. A háromezer lakosú te­lepülésen régi gond volt az isikola helyzete: az oktatás- nevelés mostoha körülmé­nyeit tanácsülésről tanács­ülésre szóvá tették a ta­nácstagok és a pedagógu­sok. Való igaz, vollit miről beszélni, az iskola négy kü­lönböző épületben várta váltott műszakban a há­romszázötven diákot. Néme­lyik épület már kétszáz év­vel ezelőtt is állt. A sokat látott osztály-termek túlél­ték a palatáblás világot, ám igencsak nehéz lett vol­na megújulniuk, napjaink követelményeihez igazodva szaktanteremmé válniuk. Az iskola nagyon várt bővítése tavaly tavasszal kezdődött. A tervek szerint négy új tanterem létesült volna, de a csütörtöki ava­táson hét jól felszerelt szak- tantermet, s többek között úttörőszobát, nevelői szobát, irodahelyiséget nézhettek végig az ünnepség vendégei. Az épület, már kívülről is impozáns látvány, -hibátlan mestermunka, a beépített tető, s az erkély sajátságos hangulatot kölcsönöz. A tetőbeépítés egyébként nem szerepelt a tervrajzban. Szőllősi Mátyás -brigádveze­tőnek azonban nem tetszett a hatalmas padlás, s ezt szóvá is tette a tanácsel­nöknek. „Beköltöznek oda a madarak, csak összepiszkít­ják” — morfondírozott. Mi­re Molnár Ferenc a tanács elnöke azt válaszolta: „Ta­láljatok ka oda valamit”. Kitalálták. A kétszintes épü­letből így létt háromszintes, a „padláson” két technika­terem, s egy összekötő er- kélyes zsibongó kapott he­lyet. Az idézett párbeszéd bi­zonyára sokunknak meg­ütötte a füüiét. Jáínoshidán viszont aligha csodálkoztak rajta ök már megszokták a brigád létét is, amelynek története sem mindennapi: —• Tíz évvel ezelőtt ala­kítottuk meg a Házilagos Építő Csoportot. Nyolc kü­lönböző foglalkozású, jó hí­rű szakmunkást csábítot­tunk haza — emlékezik vissza a tanács elnöke — azzal, hogy lenne itthon is munka. így alakult meg a brigád, amelynek Szőllősi Mátyás lett a vezetője. A munkaadó pedig a ta­nács, s bizony mem unat­kozott a „Hécs”, ahogy rö­vidítve emlegetik a brigá­dot. Először egy öltözőt épí­tettek a sportpályán, ezt követte az egészségiházi, a tanácsház, a varroda, a böl­csőde, az óvodai konyha, átalakították, felújították az öregek napközi otthonát, a párthézat, s toldozgatták- foldozgatták a régi iskola­épületeket is. S végül alig több mint egy év alatt el­készült az új iskola. Mind­ez persze szinte mérhetet­lenül sok társadalmi mun­kával. valósult meg. A „hi­vatásos építők” mellé fel­zárkózott az egész falu. Ás­tak, lapátoltak az alapozás­nál, segédkeztek az építke­zésen, téglát hordtak, a lép­csőházat pedig például tel­jesen társadalmi munkában készítették el. Tsz-tagok, a varroda dolgozói, a tanács, a pártbizottság tisztségvi­selői, kisiparosok, pedagó­gusok, gyerekek egyszóval mindenki kivette a részét az új létesítmény létrehozá­sában is. S vajon mi lesz ezután a Hécs-csel ? A tanácselnök nem tart attól, hogy munka nélkül maradnak. — Legközelebb százsze­mélyes óvodát építünk, utá­na tornatermet, majd szol­gáltatóházat. S ha mindez elkészül, addigra biztosan akad újabb feladat. — Mennyibe került volna az iskola ha „hagyomá­nyosan” építik? — Tizenmmyolc—húszmil­lió forint alatt nemigen állt volna velünk szóba egyetlen kivitelező sem. Honnan vettünk volna eny- nyi pénzt? Nekünk mind­össze másfél millió forin­tunk volt az iskola bővíté­sére. A megyei tanács 2,2 millió forinttal segítette az építkezést, a központi fű­tésre pedig hatszázezret kaptunk. A helybeli Vörös Hajnal Termelőszövetkezet természetesen, a társadalmi munkán kívül kétszázezer, a Budapesti Női Ruházati Szövetkezet pedig százezer forinttal támogatta az isko­laépítést. A tanterem be­rendezéseire 60 ezer forin­tot adott össze a község la­kossága. Az új létesítményben akár holnap megkezdődhetne a tanítás. Valamennyi tante­rem feldíszítve, kicsinosítva várja a pedagógusokat, diá­kokat. Zavartalanul, s az eddiginél összehasonlítha­tatlanul jobb körülmények között kezdődhet Jánoshi­dán azi 1984—85-ös tanév. — Megszűnik a váltott műszak, — újságolja öröm­mel Révfy Dezső, az iskola igazgatóhelyettese — s meg­valósíthatjuk a szaktanterr mi oktatást. — „Megérdemli” az isko­la, a diákok az új, szép ott­hont? — Az elmúlt tanévben három tanuló bukott meg osztályismétlésre, heten pe­dig javítóvizsgát tehetnek. Az utóbbi években tanítvá­nyaink csupán 1—2 száza­léka nem végzi el 16 éves koráira az általános isko­lát, a nyolcadikosok viszont szinte száz százalékban, to­vább tanulnak. Remélem a megváltozott körülmények éreztetik majd hatásukat további munkánfcbani Van még teendőnk bőven, első­sorban az oktatás-nevelés színvonalának növelésében. Az eddigieknél jobb ered­ményekkel „köszönjük majd meg” a lakosságnak új otthonunkat. Tál Gizella Alaposan összebogozódtak a szálak. Vagy nincsenek is szálak. A fiúnak volt valami oka, hogy elhagyja a szállo­dát, de Máté tapasztalatból tudta, hogy sokféle variá­ció van. Találgatások és megbeszé­lések. Kálmán alezredes, a főnök egyszer már telefo­nált. Csak annyit kérdezett: mi újság. És azt a választ kapta: semmi különös. Máté úgy érezte magát, mint a felnyergelt paripa. Egyszerre három helyen kívánt lenni, de legfőképp Vidrányban. Halas Viola szülőhelyén. Várnia kellett Mérlegelni. Elemezni a tör­ténteket. Következtetéseket levonni belőle. Meghallgatni a többiek véleményét. Hall­gatni a különböző tanácso­kat. A kezdőkét és a gyakor­lottakét, akik szintén téved­hetnek, akárcsak ő. A fotós már odaadta a hulláról készített fényképe­ket. A csoport tagjai úgy né­zegették,’ mintha ettől oko­sabbak lennének. Nem szép látvány egy ilyen megfojtott lány. Ha a gyilkos kezébe kerülne a fénykép, vajon mit szólna? Ha így látná fe- ketén-fehéren a művét, va­jon volna-e egyetlen részvét- teljes rezdülése? Az igazgatói szobában újabb kávét kaptak. Jót és erőset. Az igazgató néha be­nézett, és udvariasan mo­solygott. Mintha türelmet­lenség érződött volna rajta. A rendőrök alaposan meg­zavarják a szálloda min­dennapját. Cigarettafüst, tépelődés. Tormás visszaérkezett az­zal, hogy sikerült kihallgat­ni a kapualj,beli támadót. Pék Lórándnak hívják, a haverok és a nők Simának becézik. Pék Lóránd — mint az erkölcsiek közölték — lányokat futtat. Ez a foglal­kozása. Azonkívül IKV ház­takarító. Manapság ebben a bőrben tartózkodik, aki nem akar sóikat dolgozni, viszont munkahelyet igazolnia kell. Pék Lóránd jól él a lá­nyokból. Négyszer megbün­tették ugyan, de valószínű­leg sokszor megúszta. Az egyik nője a szállodában vendégeskedett, ahhoz ment fel hajnalban a bevételért. Valuta volt nála, azért nem akart közelebbi kapcsolatba kerülni a nyomozócsoporttal. A lányt, akihez ment, mű­vésznevén Helgának hívják. Ö adta Lórándnak a hátsó kijárat kulcsát. De vajon honnan volt Hel­gának kulcsa? — Valami barátnője adta oda neki — mondta a jól felelő diák módján Tormás —, ha valami baj van, razzia, simán lelépnek. Helgának több botránya volt már, jobb helyekre be se mehetett. A Póker-beliek is nehezen tűrték. Lóránd hajnalonként vitte el tőle a márkát és a dollárt. A férfiaknál Helgá­nak határozottan sikere volt. Máté felállt. Indulni ké­szült. — Személyesen akaróm kihallgatni Helgát. Tormás feszengett. Homlo­kán verejtékcseppek jelen­tek meg. Ismerte a- főnökét. Tudta: kínos percek követ­keznek. Helga ugyanis lelé­pett. Megszökött. Ismeret­len helyen tartózkodik. La­kásán hiába keresték. — Szóval, amit tudsz, azt csak Péktől tudod? — Igen... — Átverhetett, ha akart... — Azt is megtehette. A két férfi egymásra né­zett, Máté szerette Tormást. A mackós külsejét, az ala­posságát. Mi történhetett, hogy Helga kicsúszott a ke­zéből. Máté nem ült vissza. — Keressétek Helgát... én elutazón Halas Viola szü­leihez. .. Máté tudta, hogy amíg ő kétszáz kilométernyi távol­ságra lesz a Póker szállótól, addig itt sok minden tör­ténhet. Jó lenne egyszerre két-helyen lenni. Vig töprengve megszólalt. — Miért bízunk ennyire Pék Lórándban? Miért hisszük el, hogy nincs köze a gyilkossághoz? — Egyáltalán nem bízunk benne. De bizonyítékunk sincs. Legalábbis amíg Hel­gát meg nem találjuk. Még szerencse, hogy Péket letar­tóztathatjuk hatóság elleni erőszak kísérletéért. Balogh kissé elpirult. Még nem tette túl magát az ese­ményeken. Hogy végül is Tormás mentette meg a re­noméját. Víg újból felemelte a ke­zét. — Megkérdezte valaki, hogy Pék ismeri-e Halas Violát? Tormás dühös lett. — Gondolod, hogy teljesen hülye vagyok? Persze, hogy megkérdeztem. Nem ismeri. — Hazudhat is — vágta rá önkéntelenül Máté. Pedig nem akarta tovább ingerelni Tormást. Ismerte. Ha dühös, nem képes logikusan gondol­kozni. Most pedig arra van szükség. Neki is, a többiek­nek is. Végignézett a társaságon, ö válogatta össze őket, sza­bad kezet kapott. Mindenki­nek volt valami érdeme. Kis Lacinak a precizitása, amely oly váratlanul váltott át az okos könyvelői mód­szerből meggondolatlan lé­pésekre. De erre a hazardőr viselkedésre is szükség volt olykor. Balogh Gézának légióként az igyekezetét be­csülte. És ott volt a ked­venc, akit önmagának se be­vallva utódjának szánt, Tor­más Géza. Aki alkatilag annyira más volt, mint ő, és mégis hasonlítottak egymás­ra. Már tulaj donképpen ilyen szeretett volna lenni, mint Tormás, magas, vállas, még a foncsorozott üvegű pápaszem is jól áll neki. Amikor végigment az utcán, a bűnözők is tisztelettel kö­szöntötték. Be mert menni a negyedosztályú hírhedt büfékbe úgy, hogy nem kel­lett félni, alattomban meg­szúrják egy bicskával. És Víg, akj a maga nemében zseniális volt. A gátlásaival együtt, amelyet főként az okozott neki, hogy túlságo­san alacsony termetű volt. De az esze úgy vágott, mint a borotva. Meg lehetett volna eléged­ve. De nem volt. Ez az ügy kemény dió. Be kell fejezni a kávézást, cigarettázást, elmélkedést, egymás pisz- kálását. Tudta, hogy ak­kor ilyenek a fiai, ha meg­oldhatatlannak látszik a fel­adat. Idegesek, nyugtalanok, tépik egymást. Kezével hessegető mozdu­latot tett. A fiúk tudták, ez annyit jelent, vége a lelki­zésnek. Máté gondolkodott, a fiai türelmesen vártak. Ismerték, szerették főnöküket. Bár­mit mond, megteszik, ha olykor vonakodva is. A vé­gén mindig — legalábbis ed­dig —, neki volti gaza. Máté összefoglalt. Tehát Pék Lóránd, aki azt mondja, nem ismeri Halas Violát. Hazudhat is termé­szetesen. Olyan fiú aki ezt arcrándulás nélkül megte­szi. De tény, hogy hajnali háromig alibije van. Egy harmadosztályú csellóban szórakozott, többen látták — nem haverok — és igazolták. Feltűnő helyen ült, jól lát­ható asztalnál — talán nem véletlenül. A csehó és a szálloda között legalább fél­órányi a járás. Víg főhadnagy megszólalt. Szentségtörően. — Ha a hátsó kijárathoz van olyan kulcs, amelynek létezéséről sem a portás sem az igazgató nem tud, lehet abból több példány is. Ahogy Pék Lóránd zavarta­lanul ki-be járkált, megte­hette más is. — Ez igaz — értett egyet végre Máté —, a kulcsról csináltathattak másolatot. De akkor egy szállodai em­ber mindenképpen sáros. Valaki, akinek bűnözőkkel van kapcsolata. Valaki, vagy valakik. — Lehet, hogy a gyilkos itt van a szállodában — je­lentette ki Balogh —, az is lehet, hogy beszélgettünk vele. Pék Lóránddal sem ta­lálkoztunk. .. Vajon hol lehetett Pék, amíg a rendőrök a szobákat ellenőrizték? Ha ő nem akadt fenn a szűrésen, ak­kor mással is megtörténhe­tett. Ez most nagyon nyug­talanító. — Ki keresi meg Helgát? — kérdezte Máté feleslege­sen, mert tudta, hogy Tor­mást bízza meg ezzel a fel­adattal. Feltűnő jelenség, de otthon van a Helga-féle tár­saságban. Lehet, hogy Hel­gával nem lesznek okosab­bak. Valószínű, hogy már ki­agyalta a sztoriját. Talán már beszélt is azzal, akitől a kulcsot kapta, figyelmez­tették. .. (Folytatjuk;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents