Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. JÚLIUS 7. A Bánk bán északon Beszélgetés Tálas Ernővel, a Stockholmi Királyi Operaház tagjával Barangolás a Jászságban A szegénység körei Még talán ebben az évben megnyitják a nagyközönség számára a jászkiséri művelődési házat. A pongyola fogalmazás tudatos: jobb, ha nem szellőztetem, hogy új művelődési ház épült a kísérteknek, vagy a régit alakították át. Biztos, vannak olyan esetek, amikor fontos tudni: beruházás, vagy felújítás.. A krónikás azonban messzi álll a pénzügyek szőrös szívű világától, egyszerűen csak örül. örül, mert néhány éve még egy rozoga épületben hallgatta Székely György akadémikust — a honismereti hónap egyik rendezvényén, — most pedig gyönyörű szép kastélya áll a kultúrának a régi ház helyén. Olyan egysizerű ez az épület., mint a kétszerkettő igazsága, s olyan szép, mint egy taréjos bárányfelhő. Mako- vecz Imre tervezte, nem akárki. Bár bizonyára szülőatyja is elismeri, csiupám a felfedezés és a mérnöki munka pontosságának öröme az övé. Amíg a szükség — meg az ízléstelenség — nem rontotta el a magyar falu építészeti szépségét, az ilyesmi házak ott voltak az emberek képzeletében, s séhány jobb gazda portáján. No, persze, nem ugyanez, sem nagyságát, sem funkcióját tekintve. Inkább csak azt akartuk mondani, — s ez dicsérje Makovecz Imrét, bar szerénysége, tudjuk, tiltakozik —, hogy a magyar népi építészet legszebb hagyományai élednek újjá a kiséri művelődési házban. Milyen egyszerű minden, & milyen szép, arányos, praktikus megoldások. De jóll esne a szemnek, ha a sok, tájtól, falutól idegen modemeskedő drága skatulyák helyén olyan épületet láthatnánk, mint Jászkiséren. A külső forrna harmonizál, a belső ter a művelődési szakemberek igényei szerint alakított. S mindez állítólag szerény pénzből. Szolgálja mielőbb a Ház, a kultúrát. A taliga énekese Vágják a búzát a Jászságban is — írom, majd hullámos vonalat húzok a mondatra. A szép, kékre festett kombájn, emlékezem vissza a jászjákóhalmi határban látottakra, nem úgy aratta a gabonát, hogy arra a vágás megfelelő kifejezés lenne. A kaszás ember vágta a búzát. Hogy is? Maholnap — szégyenszemre — már én is elfelejtem, pedig de büszke voltam rá, hogy gyereksuhintásom nyomán dőlt a gabona Jobb kéz a szarvon kacsnak is mondták, a bal — felső madárfogással — a nyélen, enyhén hajlott testtartásból ki egyenesedni, jobbra magunk előtt elhúzni a szerszámot, majd balra suhintani, jól beledőlve, hogy lendülete legyen a kaszának.. . Hányszor fordult naponta a kerék, hányszor vágott bele a szárba a jól megvert, kifent kasza? Kinek volt arra is ereje, hogy megszámolja. Napfeljötté'tői napnyugtáig arattak apáink, egy-két óra deleléssel... Mutogatom Kálmán Kata 1935—1936-os aratási képeit a jákóhalmi határban. — Megismernek-e valakit? — Áh! Régen volt. Nem élneik már. Hümmögés, kertelés, talán „ő az”, de nem biztos. Nem akarásnak nyögés a vége? Ú|jy titkoljuk már a régi szegénységet, mint rossz lányt a családban. A tudósjelölt Fodor István Ferenchez kopogtatok be a könyvtárba segítségért. — Kálmán Kata híres szo- ciófotói, a Tiborc című albumának — 1937-ben jelent meg — felvételei valóban itt készültek Jászjákóhalmán. A milánói fotóművészeti trien- nálén aranyérmet nyert ezekkel a képekkel. Rokoni szálaik fűzték a faluhoz, sokat dolgozott itt. Halála előtt néhány hónappal a Helytörténeti Múzeumnak ajándékozta képei jórészét. — Megnézhetnénk ezeket is? — Szaladj már el Jóska bátyádhoz, kérd el a múzeum kulcsát — szól oda a könyvtáros egy böngésző lakli gyereknek. — Na, éppen a nagyapjának fotója van Or- tutay Klis magyar néprajzában. . . Kálmári Kata felvétel ez is — mutatja Fodor Pista. (Errefelé így hívják.) Néhá- nyan még élnek a Tiborc kötet szereplői közül, de ha tehetik, inkább hallgatnak. A Helytörténeti Gyűjtemény kincs, de az épület a múlás határán. Marékszám lehet lekaparni a hulló vakolatról a fehér sót. A Tájak, korok, múzeumok bélyegzőhelye az immár messzii földön híres jákóhalmi helytörténeti kismúzeum. De va'ójában mosit már csak papíron létezik. Az épület alighanem menthetetlen. A híres szociofotók, Kálmán Kata felvételei — szakszerűen tárolva — gyönyö rűek, mert igazak. — De jó lenne kiadni őket! — értünk egyet a gyűjtemény vezetőjével, Fodor István Ferenccel. Él-e még az utolsó kubikos költő? A kérdés tapintatlan, de jogosi, mert az első világháború előtti években már „csikó” volt édesapja taligája előtt a prágai, bécsi, grázi és pesti építkezéseken. Él, hogyne élne, a nehéz kenyerű emberek szívósak. . S hol lakhatna, nem máshol, Jásízárokszálláson, a „kubikus Budán”, a Gyöngyös patak mellett. Egyedül latoik egy vilüla- szerű mézeskalács, házikóban, ■ egy hatalmas, ősparksizeírű kert közepén. Voltaképpen a , ház csak egyszobás, a kert meg eüvadiulóbam, mert már nehéz az ásó. Ami fenséges a környezetben, az az utolsó , kubikos-költő, Pét ró László sugárzása. Nagyakanatú, de : finom rendülésű, mint a hárfa húrja. Valamikor Darvas Józseffel együtt emlegették nevét, az 1931-esi Rügyek antológiában együtt jelentek meg írásaik. Első és egyetlen verseskötetének elősizavát Molnár Lajos gyöngyösorosizi napszámos ember írta: „a természet, az anyaföld kihajtja megmunkálatlan is, a legrejtettebb zugok ölén is a vadvirágokat”. Pallérozottabb elme sem vállalkozhat ma sóm, hogy pontosabban, valósághűbben visszaadja Petró László lírájának indítékát. A Lelkem virágai 1930- ban jelent meg gyöngyösön, a Hangya nyomdában, illegálisan, Rainer Ferenc nyomdász és. elvtársai gondozásában. ír-e még az öreg dalnok? Meg kell írnom, mondja, azokat az emlékeket, amelyek néha még most is. megszorítják a torkomat. Egyre többet gondolok anyámra. Apám ott maradt a háborúban, anyám nekünk adta az aludttejet, a savóját meg kivitte a kukonicaföldre, azon kapált Nyílik a kapu, a gondozónő hozza az ebédet, viszi a mosnivalót. Ez az öregek valós megbecsülése, nem a Munkában. M dolfozok • Dagály utcában, Last a isidnek raélyaágea gyomrában. Hányja a Isidet kát erős karom, S ka már kint van egy rakái foldhalom: Klvámtorgok a föld mély gyomrából, Alig lálok a napiugarától. Aa emberek bámulva néznek rám, Hogy mily rongyos, tápéit mát a ruhám. * Mcgkondulnak délre a harangok, Tariiznyárahoi én it elballagok; Megmosogatom a kérget lenyerem, S elóveazem vöröshagymám, kenyerem. Bpeit, 1930. Egy vers az 1930-as kiadott Lelkem virágai-ból Petró László: „Ha bírnám, megcsinálnám újra a járdát, dehát a beton nekem már nehéz ...” szólamok. Nincs is Petró Lászlónak panasza Árokszállásira. De a járdájáért mérges. Társadalmi munkában két kezével építette az utcasor járdáját. Amikor a nehéz gépek a Gyöngyös patak gátját építették, összetörték, a földbe nyomták a betont. Az eső a járdán gyűlik össze, szigetet csinál Petró László lakásbirodalmából. Majdcsak lesz talán egy KISZ-szervezeit, egysizo- cialista brigád, amelyik megcsinálja a 8—10 méternyi járdát. Nyolcvanéves a taliga énekese, írja az emlékiratait. Olvasni akarjuk. A jászladányi művelődési házban az elmúlt hét végén adott nagysikerű dalestet Tálas Ernő, a stockholmi királyi operaház lírai tenorja. — Régi vágyam, hogy szülőfalum népét a dalok szárnyalásával köszönthessem, — mondotta a művész — abban a reményben, hogy megérzik szeretetemet. Az elemi iskola négy osztályát itt végeztem, tehát itt tanultam meg magyarul, majd a jászapáti gimnáziumban érettségiztem, nemrégen volt az érettségi találkozónk. — Minden művészpálya kész regény, mondják. Az öné is az? „Amikor csak tehetem, itthon vagyok” — Ahogy vesszük. Már itt a jászföldön „motoszkált bennem valami, ha nem is tudatosan, de az énekes-pálya vonzott. De úgy látszik, óvatog voltam, előbb a budapesti bölcsészkar német— olasz szakát végeztem el, s csak azután felvételiztem a zeneművészetin. — S hogy került Svédországba? — Ügy ig mondhatnám, elvitt az októberi vihar, de nem erről van szó. Én Magyarországhoz hűséggel élek és halok. Na, itt jön a „regény”, bár túl prózai az én történetem. Amikor elindultam a művészpályán, annyi de annyi volt e honban a lírai tenor, hogy nem vélt nehéz belátnom: máshol kell megcsinálnom a karrieremet. Nem magamért, de ha már A jászokat nem érheti sziemrehányás azért, hogy nem becsülik meg múltjuk emlékeit, nem övezi tiszteletük elhunyt nagy j alkat: a Székely Mihály kultusz, Déryné, Rácz Aladár emlékezete, a Solymosi Ignác, a Pethes monument, a Vágó Pál emlékház... De hányán, de hányán indultak még a jászok földjéről, hogy a magyar és az egyetemes kultúrát, tudományt gazdagítsák. A jászapáti temetőben egy síremléken találtuk meg Beöthy István — később Etienne Beöthy néven ismerte m&s a világ — korai szobrát. Csupán formai, hogy hivatalosan Hevesen született — édesanyja ott hozta világra 1897 ben — gyermekkorát Jászapátin élte, ott járt iskolába, ott érettségizett, első képzőművészeti stúdiumait Vágó Pál keze alatt végezite. 1920-ban iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, 1925-ben tanulmányútra indul — apja vármegyei főorvos volt — Bécsbe, Münchenbe, Párizsba. 1926-tól közös műteremben dolgozik André Kertésszel, 1928-ban önálló kiállítását rendezi meg a Sacre de Prin- temps galéria. 1931-ben Budapesten állít ki, ugyanez évben már a nagy vihart kavart Abstraction Créatiion alapítótagja. Ä II. világháború éveiben Párizsban az ellenállás egyik irányítója. Az 1950-es évek elején haza akart települni, de csukott kapuk fogadták. Művei a világ nagy múzeumaiban vannak, elsősorban Párizsban, a Musée d’art értéket kaptam a természettől, kár lenne veszni hagyni. Romberg Zsigmond nevű operettszerző — a Kálmán- iskola egyike, itthon nem igen ismerik — Sivatag dala című játékában énekeltem először, s ahogy mondani szokták jó pestiesen, befutottam. Nézze. nékem igen nagy szerencsém volt, hogy itthon nyelveket tanultam. A dal nyelve a német, az operáé az ollasz, s én mindkettőben otthon voltam. Mondhatom úgy is, szülőhazám engem három nyelvvel indított. Így aztán amikor német és offiasz nyelv- területre kaptam meghívást, nem jöttem zavarba. A Német Szövetségi Köztársaságban és Svájcban Mozart- és Puccini-operák főszerepeit énekeltem. — Fenn északon, mit ér az énekes, ha magyar? — Kodály és Bartók muzsikája az ajánlólevél. Mostanában igen sokat koncerteztem. A magyar szerzők műveit anyanyelvemen éneklem, talán nem szerénytelenség ha elmondom, legnagyobb sikereimet így értem el. S ha a közönség a megszokottnál is lelkesebb, ráadásul mindig eléneklem „Bánk”-ot: „Hazám, hazám, te mindenem. .Szinte restellem elmondani : féllálttlva ünnepek nek. Én ilyenkor mindig elégtételt érzek, mert az ünneplés szerintem Erkel csodálatos muzsikájának szól. Erkel Ferenc sokkaji nagyobb zeneszerző, mint gondoljuk, jobban ki kellene lépnünk muzsikájával a nagyvilágiba. — A nyáron merre visz még útja? — A tatai várban lesz még egy fellépésem, majd megyek vissza Svédországba, Mozart Requiem-jének tenorját énekllem. Néhány tv- és rádiófelvételem is lesz újra a közeljövőben. Megy az idő, igyekeznem kell... Bár a hangom nem megy nyugdíjba. S ha majd’ egyszer mégis, — attól se félék: művésztanár diplomát adott nekem jó szülőhazám, tanítaná fogok, Bartókot, Kodályt, Erkelt... A jászladányi közönség a dalest után lelkesen ünnepelte a falu művészfiát. Beöthy István korai munkája a jászapáti temetőben. A Vágó Pál emlékház egy nagyméretű aktját őrzi Modenne-ben, Belgiumban, a miiddelheimi szoborparkban, Bázelben és Amerikában. Utolsó lakhelyén, Párizs Montrouge kerületében tavaly tavasszal állított fel az egyik nagyméretű szobrának bronzváltozatát. Nevét századunk legnagyobb szobrászai között említik. Itthon — fél évszázad után — tavaly Pécsett és a fővárosban rendezték meg emlékkiállítását. 1961-ben halt meg. Irta: Tihai Lajos Fotó: T. Z, — D. G, Egy absztrakt mester jászföldről
