Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
1984. JÚLIUS 7. 9 Irodalom« művészet Tari István: A pokolban a pokolban nem ég a tűz forróvizes üstök sincsenek a pokolban gyönyörű idő van derűs tavaszi vagy koraőszi idő a bűnhődők irgalmatlan iratkötegek előtt üldögélnek ujjúkon hólyagot tör a lapozás kisebzi megvágja a papír kibírhatatlan — gondolják hogy nem történik semmi hogy nem történik semmi ó dehogy jut eszükbe a lázadás ki ellen mi ellen kiért miért hogyan lázadjanak azok kik az időtlenségben az időt sem üthetik agyon szavakkal meleg szavakkal kik beszélni makogni is elfelejtenek egyszer Törő István: Utak Nem üthetsz bárhová karókat, annyi már a tilalom-tábla, lesz ki neked megmagyarázza, hogy éred el a kaptátokat, forgolódó nagy mellű nap, előle nem tudsz kitérni, szikkadt fogát arcodba vési, merre viszed hát múltadat? Szekérút, gyalogút, országút, összeköt annyi tanyát, falut, egyszívűt, de sok-sok ajkút, míg minden főútba befut, míg sorsát járja az ember birodalmat épít magának, hegyezgeti a sátorfákat, társaihoz utat így lel! Zalán Tibor: Variációk nem lettél csöndem csak kivérzett árnyam nem lettél árnyam csak törött nagy szárnyam nem lettél szárnyam és nem lettél árnyam lettél a csöndemben könnyező társam nem, lettél könnyem csak árnyam a csöndben nem lettél szárnyam csak kiszáradt földem nem lettél földem és nem lettél könnyem lettél az árnyékom álma: a csöndem Szikszói Károly: A napló- cikiusból Alkonyi órán nézem a Holdat Lüktet-e benne valami Asszonyi szív melyre holnap Napot küldenek vágyaim Két napja már hogy útra keltél Két napja csak a csönd lapít Alkonyi órán nézem a Holdat Lüktet-e benne valami Asszonyi szív melyre holnap Napot küldenek vágyaim Két napja már hogy útra keltél Két napja'csak a csönd lapít Oláh János: Alkonyatkor Alkonyaikor párját hívja a gébics, furcsa énekbe kezd: láthatatlan kerekek nyikorognak a torkában, megriadt, sovány lovakat hajszol egy kocsis, mintha tudná, hová igyekszik ései Béla életkorát behatárolhatnánk úgy is: harmincon túl, negyvenen innen. Mivelhogy küllemének gyakori változása években mérhető nála. Ha például odafönt beborul a magasságos, Kései három-négy esztendőt is magára vesz, olyany- nyira szomorú. Ha viszont süt a nap, s odafönt szeplőnyi csak a íelhőség, nem fordítható meg a tété1 : Kései Béla ilyenkor nem tűnik an-négy évvel fiatalabbnak. "öljebb eggyel, jobb esetben i .„övei. Persze ezt sem szabad általánosítanunk — szakmájára nézve marós — hősünk esetében, mert nemegyszer csaknem szétcsorgott a napkorong, ő mégis ki volt bélelve búval. Kései Béla vissza-visszatérő búja szürkeségének tudatából fakadt. Ö mondta egyszer tükörmásának: mi a túrónak születtél e világra, ha képtelen vagy kiemelkedni? Éled a szürkék hitvány életét, s bárhogyan is helyezkedsz, a nap nemcsak téged ajándékoz meg sugaraival. No, azért azt nem mondhatjuk Késeire, hogy az .irigység táplálta volna benne a tükör előtti monológot. Nem volt ő irigy, csak egyszerűen szürke. Mit akart Kései? Hogy reá figyeljen a nagyvilág? Dehogy. Megelégedett volna azzal is, ha a kisvárosban ujjal mutogatnak felé, vagy ha az utcájukban, na jó, legalább a házból valaki a szemével intett volna suttyomban a szomszéd felé, hogy nézd csak, ott megy Kései. De nem. Kései Béla már nem járta a kisváros utcáit virágcsokorral és pa- pírpanírba rejtett hosszúnyakú üveggel. Megtette ezt korábban több vasárnapon is, csakhogy a járókelők azt higgyék: vendégségbe tart, vagy: de rendes, visz a feleségének virágot. Nem kapott efféle jelzést, hát felhagyott a vasárnapi szertartással, s üldögélt agglegény i magányában otthon. Egy ilyen magányvasárnapon fogadta meg; mindenáron ki fog törni saját szürkeségéből. Majd ő megmutatja! Verset akart írni, de nem volt kihez, hát elvetette a papírt és a szándékot. Épp esett az eső, mindenki rohant az utcán. Itt az alkalom, gondolta, s hajadonfőtt, egy- szál ingben sétálni indult. Ernyő? Minek?! Hogy méginkább kitűnjön a rohangáló, a tócsákat kerülgető embertársai közül, megállt az egyik tócsánál. A tócsa a járdán volt, a járda mellett autó. Kései jókorát dobbantott a tócsába, fröccsent a lé az autó oldalához. De hiába e fordított művelet, senki sem állta őt körül, senki sem csettintett, hogy ez igen! Ezt nevezem! Ilyen ám a bátor ember! Ha látta is esetleg valaki, egészen mást gondolt Késeiről. Azt gondolhatta volna ... Pedig nem völt az! Csak szürke. Néha-néha fellobbant benne valami szikrányi fény, de az azonnal ki is aludt. így hát maradt a szürke kis senki. A névtelenség már- már hurokként ölelte a nyakát, szorongatta. Azért is megmutatom ezeknek, ki az a Kései Béla, mondta egy napon tükörmásának, és kacsintott egyet. Arca mosolyra rándult. Meg is lepődött emiatt, mert ilyet aztán rég látott a tükör, a tükörkép és Kései. Agyában mocorogtak a gondolatok, szája széléről hol eltűnt, hol visszajött a mosoly, később már tartósan húzódott szét a szája, már röhögött is, tán még tapsolt is örömében. Ez az! — mondta a tükörnek, és boldogan becsapta maga mögött a fénytelen lakás ajtaját. A spórolt pénz a zsebében szorongott. Az áruház pultjára rakott bőröndök közül kiválasztotta és megvette a legnagyobbat. -Kirohant vele az utcára. A járókelők most azt hiszik, vonatra sietek, gondolta, mivelhogy azok készséggel adtak utat neki. Kezdetnek nem is rossz! De váriatok csak mi jön ezután? ! Ezután még nem jött semmi különösebb. Kései meg sem állt a kisváros kölcsönzőjéig, ott olyan ruhát kért, amit évek óta senki sem vitt ki. A raktár mélyéből K előhalásztak neki néhányat a le. tárból leírtak közül: válasszon! Válogatott, és kérte, hadd vegye meg örökbe a kiszemelteket. Kilóra megvehet.te. Boldogan pakolta bőröndjébe a kockás zakót, a sárga pöttyös nadrágot, a fekete csokor- nyakkendőt. a fekete cilindert. Hazafelé vett egy hófehér inget, öt perc múltán már beöltözve állt az otthoni tükör előtt. Este kimosta új szerzeményeit, másnap kivasalta, fogasra akasztotta, egész délután gyönyörködött benne, még éjjel is íöl-fölnézett az ágyról, igaz-e. megvan-e? Szépet, ám hihetetlent álmodott azon az éjjelen. Reggel gondosan összehajtogatta, majd a bőröndbe rakta ruháit. Még a cilinder is belefért. Szokásos öltönyében, bőrönddel a kézben lépett ki a már nem is oly fénytelen lakásából. Az utcán Hámor Vilmos: A világszám kényelmesen haladt, nem is tűnt fel senkinek. Sebaj, gondolta. Ámulni fogtok ti még! Egy utcai fülkéből munkahelyére telefonált szabadságért. Azután meg sem állt a tanácsházig. Ott egyenesen az elnökhöz tartott. A titkárnő ak útját állta, de mikor megtudta Kései Béla érkezésének okát. máris emelte a kagylót, és belemondta: egy híres akrobata van itt, valami világszám-ügyben. Kései a tanácselnöki szobában már többet elárult jövetele céljáról: valaha ebből a városból kerültem el, itt születtem, és kötelességemnek érzem, hogy a világszámomat elsőként a szülővárosomban mutassam be. A tanácselnök meghatódottságában cigarettára gyújtott, pedig az előző fél- hosszan füstölgött a hamutartóban. És miről lenne szó? Kései neki bátorodott: örömmel tapasztaltam, hogy szülővárosom milyen szépen fejlődik. Már tízemeletes házaik is vannak. Ö, köszönöm, mondta a tanácselnök. Kávét, konyakot, szólt a telefonba. Ám ebben a pillanatban mintha elbizonytalanodott volna. Megkérdezte a vendég születésének pontos idejét, no meg még egyszer a becses nevét. Kérte Késeitől, ne vegye ám bizalmatlanságnak, de ugyebár az anyakönyvi bejegyzés fénymásolata rangos dokumentuma lehet a helytörténeti gyűjteménynek. Kései, egyáltalán nem vette bizalmatlanságnak. Sőt! Fölényesen arra gondolt: kávéért és konyakért elárulom. Elárulta. Üjabb kagylóemelés, az anyakönyv közelében ülő rögzítette a nevetés a dátumot. A kávé és a konyak érkezésekor csörrent az elnöki telefon: Kései Béla valóban a város szülötte. Koccintáskor a tanácselnök azt mondta, ő az idősebb, ha Kései megengedi, szervusz! Kései megengedte, és már tegeződve magyarázta a világszám lényegét. Már ki is nézte magának azt a két tízemeletes házat, amely közt ott fölül kötelet kéne kifeszíteni. És ő majd azon, ernyő, hosszú rúd és minden segédeszköz nélkül, a kizárólag erre az alkalomra varrott öltözékében végighalad. Kései kinyitotta a bőröndjét, lezser mozdulattal — fejébe tette a cilindert és meghajolt. A tanácselnök tapsolt kettőt, majd zavartan abbahagyta, és csak annyit mondott: volna egy gond. Honnan szerezzenek akkora hálót? Kései rácsodálkozott: minek a háló? Az ő produkciójához háló sem kell. Rúd se! Semmi. Csak egy drótkötél. Épp ettől a világszám. A drótkötél nem gond, mondta a tanácselnök. A mi városunknak saját drótkötélgyára van! No, és melyik lenne az a két toronyház? Kései megmondta, a produkció időpontját is. Egymásba csattanták a kezek. A tanácsház kapuján már úgy lépett ki Kései a napsütötte utcára. mintha maga az ein öli, ha nem épp az atyaúristen lenne. A járókelők ezúttal sem ajándékoztak meg tekintetükkel, de Kései nem sokat törődött velük. Ha néha-néha ránézett némelyikre, arra gondolt: ott leszel te is! Ott lesz az egész város alattam. És ha csak két másodpercig is, engem csodáltok majd. Utána meg persze sajnáltok. Lesz, aki sírni fog. Biztosan szép temetést rendeznek. A temetésre gondolva meghatódott egy pillanatra. De elhatározása erősebb volt mindennél, és különben is: élet az ilyen? Így, szürkén? A plakátokra húszcentis betűkkel nyomtatták ki Béla Kései nevét, alá pedig feleakkora betűkkel: világhírű akrobata hazatért szülővárosába. Ö kérte így: Béla Kései. Nehogy a házban valakinek szemet szúrjon a névazonosság. Titkon azért várta ám, hogy valaki rákérdezzen. Legalább a házmester, hogy mondja csak, Kései úr, rokona maga a világhírességnek? De őróla még ekkor sem vett tudomást senki. Várjatok csak, mondogatta a plakátokon jelzett nap előestéjén. Ilyen nyugodtan. még egyszer sem aludt el. Nyolc is elmúlt, mire megébredt. Így nem tudhatott arról, hogy az emberek már éjféltől gyülekeztek a két toronyház között, bár csak déli tizenkettőre hirdették a világszám kezdetét. Kései Béla úgy gondolta, tíz óra tájban felöltözik új ruháiba, kisétál az utcára, hadd csodálják délig is. De elvetette az ötletet. Majd magamra öltöm a közeli ház alagsorában, döntött végül. Tíz óra. Arca a tükörben, mosoly sehol. Megmutatjuk nekik, igaz? — kérdezte a tükörtárstól, mintha bíztatást várt volna tőle. A tükörmás biztatóan bólintott: menj csak! Késeit kihalt utcák fogadták, Hinni sem merte, mindez miatta van. Az egyre erősödő fúvószenekari koncert is ... A közeli ház alagsorában aztán, ahogy eltervezte ... A két tízes között már feszült a drótkötél. A tömegből innen is, onnan is autogrammot kértek tőle. Majd utána, mondta nekik. Többen virágcsokrot szorongattak. Vendégségbe készülhettek? Már a tetőn. Lenézett, megborzadt. Felnézett: néhány szeplőnyi felhő. Még öt perc. A fúvószenekar abbahagyta. Még két perc. Még egy. Fanfárok hangja. ései Béla megvető pillantást vetett az apró bogarakká zsugorodott embertömegre, majd az eléje kifeszített drótkötelet bámulta. Nem igaz, hogy kettőt nem lépek rajta. Kettőt biztosan! Egyet ballal, egyet jobbal. És kész! Ti meg ott lent mégiscsak megtudjátok, hogy élt közte- tek valaki, úgy hívták, Kései Béla, vagy ha jobban tetszik: Béla Kései. Dél. Hát akkor, nosza! Bal, jobb ... bal... jobb... bal... jobb ... bal... jobb..................... Amikor átért, lentről hangorkán emelkedett a magasba. A drótkötélrögzítők ott a tetőn akartak gratulálni, de Kései leintette őket: ugyan, semmiség! Először a balt, azután a jobbot, megint a balt... Így ni, mondta, és megindult visz- szafelé. De akkorra már a túlsó házhoz rögzített •'drótkötél csomóját kioldották a munkások. A drótkötél aláhullott, Kései meg csak ment: bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal... S cilinderét emelgetve le-leintett a tömegnek... Aznap délután esett az eső. Valaki megpiszkálhatta a felhőket. Összeállította: Rékasy Ildikó
