Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
6 1984. JÚLIUS 7. Nemzetközi körkép Július 16—20. között tartja jelöltválasztó konvencióját San Franciscóban az amerikai Demokrata Párt. A tanácskozás feladata, hogy kijelöljék a november 6-i választáson Ronald Reagan ellen csatába induló párost, s hogy elfogadják a június végére kidolgozott pártprogramot. Hónapok óta érkeznek a jelentések az amerikai elnökválasztás négyévente megismétlődő marathoni csatározásairól. az elő- és próbaválasztások sorozatáról, éles támadásokról és színfal mögötti egyezkedésekről. November 6-a, a voksolás napja még messze van ugyan, de a Fehér Házra aspirálók máris tucatnyi tv-vitába'n vettek részt, s mintegy 50 millió dollárt költöttek. A folyamat most fontos szakaszhoz érkezett: az előválasztások lezárulta után már csak a két nagy párt elnökjelölő konvenciója maradt hátra — a demokraták július közepi értekezlete után a republikánusok augusztusban gyűlnek össze Dallasban. Az eddigi politikai küzdelmek sajátos helyzetet tükröztek. Míg a hatalom jelenlegi birtokosaként Reagan gyakorlatilag komoly vetély- társ nélkül indulhat a republikánusoknál posztja másodszori elnyeréséért, addig a demokratáknál gyilkos versenyfutás zajlott. Walter Mondale volt alelnöknek, akit eredetileg biztos favoritnak tekintettek, váratlan ki- hivással kellett szembenéznie az üstökösként felbukkanó Gary Hart coloradói szenátor és a meglepő kitartással küzdő feketebőrű Jesse Jack- son részéről. A tapasztalat, a kiépített választói kampányhálózat. a biztosabb pénzügyi háttér és a pártapparátus támogatása révén Mondale végül többségre számíthat a San Francisco-i konvenció delegátusainak körében, győzelme azonban valószínűleg nem lesz zökkenőmentes. Először is — minden erőfeszítése, s a kulisszák mö- gijtt folyó közvetítés ellenére — nem számíthat arra, hogy két konkurrense simán átengedi neki a terepet. Jackson (aki reálisan soha nem számíthatott az elnökjelöltség elnyerésére) korlátozott célkitűzésekkel lép fel: olyan reformokat akar keresztülvinni, amelyek a jövőben kedvezőbb lehetőségeket biztosítanának a kisebbségi csoportoknak, négereknek, spanyolajkúaknak. Követelései teljesítésének fejében viszont a szakértők szerint minden bizonnyal hajlandó lesz felsorakozni Mondale mögött. Bonyolultabb a helyzet Hart esetében. A coloradói szenátor az elmúlt hetekben hangsúlyt váltott ugyan, s felhagyott a Mondale elleni közvetlen támadásokkal, de nem tett le véglegesen reményeiről. Arra hivatkozik — s a közvéleménykutató irodák véleménye alapján nem is minden alap nélkül —, hogy továbbra is ő tűKonvenció San Franciscóban Demokrata dilemmák Walter Mondale diadalmas pózban nik Reagan esélyesebb ellenfelének. Vagyis nem a demokrata táboron belüli erőviszonyok számítanak — hirdeti —. hanem a novemberi győzelem kilátásai. Nos, a Gallup Intézet egyik legutóbbi felmérése szerint egy Reagan—Mondale párharcban az elnök 53:43 arányban vezet, míg Harttal szemben 51 százalékra számíthatna, tehát valamivel szorosabb lenne az eredmény. (Más kérdés, hogy Reagan sikerét egyik változat sem vonja kétségbe.). Ezek persze csak előzetes becslések, pillanatnyi jóslatok, amiket az amerikai gazdaság és belpolitika hullámverése éppúgy bármikor felforgathat, mint a nemzetközi diplomácia fejleményei. Ám százalékok ide, arányok oda, jelenleg csaknem bizonyosnak látszik, hogy Mondale-nek sikerül San Franciscóban megszereznie az elnökjelöltséget. Valószínűleg ezzel maga Hart is tisztában van. Mondale-lel történt június végi találkozójukat legalábbis úgy értékelte az amerikai sajtó, hogy elásták a csatabárdot. E kiegyezésre utal a Demokrata Párt kompromisszumos jellegű programtervezete, amely mindkét politikus irányvonalából átvett bizonyos elemeket. Külpolitikai téren előirányozza az atomfegyverkezés befagyasztását, ellenzi az MX-rakéták, a B—1-es bombázók és az új vegyifegyverek gyártását, s évenkénti rendszeres szovjet—amerikai csúcstalálkozókra szólít fel. A program jóváhagyására vagy módosítására szintén a San Franciscó-i^ konvención kerül sor. Csakúgy, mint az alelnök- jelölt kiválasztására, helyesebben annak a személynek elfogadására, aki mellett végül Mondale dönt. Talán mondani is felesleges: kombinációkban e téren sincs hiány. Sokan éppen Hartot tartják a természetes választásnak — némileg ahhoz hasonlóan, ahogy egykor Reagan maga mellé vette George Busht. Bizonyos jelek alapján Hart vállalná a felkérést, bár akad olyan vélemény is, hogy a szenátor az idén belenyugodott vereségébe, nem kötné magát Mondale-hez, hanem igazából máris 1988-ra készül. Geraldine Ferraro — megkockáztat-e a Demokrata Párt egy női jelöltet? A találgatások skálája igen széles, csaknem tucatnyi jelölt neve van forgalomban. A hagyományok szerint Mondale-nek földrajzi szempontokat ugyanúgy figyelembe kell venni (ezek egy déli állambeli, leginkább egy texasi politikust sugallnának), mint azt, milyen szavazói réteget csábíthat táborába jövendő társa. Sok szó esik például egy esetleges női alelnök-jelöltről — a legtöbbször Geraldine Ferraro New York-i képviselőnőről —, aki a női voksok millióit hozhatja. Igenám — figyelmeztetnek a Mondale- stáb egyes szakértői. — de egy ilyen „forradalmi lépés” legalább annyi szavazatveszteséget okozna más, konzervatívabb körökben. Nem vitás tehát: Mondale, bár San Franciscóban győzelemre számíthat, bonyolult, belső csatározásokkal terhelt időszak elé néz. Ügy tűnik, legnagyobb feladata a több hónapos küzdelem során szétzilálódott Demokrata Párt egységének helyreállítása lesz — ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy a siker reményében vehesse fel a harcot a kedvezőbb pozícióban lévő, magabiztos Rea- gannel. Szegő Gábor Hollandia Sokarcú döntés A Tulipánok földjének lakóit mostanság komoly dolgok foglalkoztatják. Olyanok, mint a gazdasági válság, a munkanélküliség. a gyorsan növekvő megélhetési költségek, de mindenekelőtt a rakéták. A közelmúlt hírei arról tanúskodnak, hogy az amerikai robotrepülőgépek telepítésének kérdése igen nagy vihart kavart: Hollandia lakóinak többsége nem akar rakétákat látni hazájában, s ezt hatalmas tiltakozó megmozdulásokkal hozta ország-világ tudtára. A vihar már- már akkorára kerekedett, hogy egyrészt bukással fenyegette a holland kormányt. másrészt NATO-kö- rökben a nyugat-európai rakétatelepítés láncolatának megszakadásától tartottak. A vihar azóta elcsendesült... Kecske-káposzta taktika A közvélemény nyomására a holland kereszténydemokrata liberális koalició június közepe táján a rakétakérdésről kompromisszumos indítványt terjesztett a parlament elé. A Lubbers- kormány hivatalba lépése óta néz farkasszemet a robotrepülőgépek befogadása ellen tiltakozóik népes táborával. A NATO 1979-es kettős határozata 48 amerikai nukleáris rakéta telepítését irányozza elő Hollandiában 1986 közepére. Ám a hollandok irtózása a rakétáktól olyan méreteket öltött, hogy a kabinet — minden amerikai és NATO-nyomás ellenére — kénytelen volt lavíro- zásba bocsátkozni. Elkezdődött a vita arról, miként oldják meg a kérdést úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A probléma megítélésében már a kormány is megoszlott. A liberálisok a telepítés mellett kardoskodtak — a NATO-határozat szellemében. Maga a miniszterelnök, a kereszténydemokrata Lubbers először arra gondolt, hogy a 48 robotrepülőgépből 36-ot vagy 24-et telepítenének. Ezt a tervet azonban a liberálisok és a NATO-köz- pontban rögtön elvetették. Azután az a javaslat merült fel, hogy a robotrepülőgépek csak válsághelyzetben kerülnének Hollandiába — természetesen, a woendsrechti támaszponton minden előkészület megtörténne fogadásukra. Ezt a liberálisok azzal utasították el, hogy az indítvány elfogadása a NATO elárulásával lenne egyenlő. Ráadásul Lubbersnek saját pártján belül is ellenvéleményekkel kellett számolnia. Jacob de Ruiter hadügyminiszter (!) például egyértelműen a telepítés ellen foglalt állást, mondván: a nukleáris rakéták megjelenése holland földön csak növelné a nemzetközi feszültséget. Mentőöv Lubbersnek Ezután született meg a kompromisszumos javaslat, amelyet a parlament 79:71 arányban fogadott el. Nyolc szavazat mentette meg tehát Lubbers kabinetjét, paradox módon a mentőöv nem a kereszténydemokratáktól repült hozzá, hanem még a kormánytól is jobbra álló kis pártoktól. Felmerül a kérdés, hogy a rakéták ügye ingatta volna meg ennyire Lubbers helyzetét? Nos, a válasz meglehetősen összetett. A miniszterelnök lavírozgatásai a telepítés körül kétségtelenül nem használtak népszerűségének. De a teljes válaszhoz hozzátartozik az is, hogy Hollandia gazdasági helyzete az utóbbi években megromlott. A világ egyik leggazdagabb és legmagasabb életszínvonallal büszkélkedő országa is válsággal birkózik. A tőkés világgazdaság krízise legyengítette. Ma a 14 millió holland közül több mint 800 ezren vannak munka nélkül, vállalatok sora ment csődbe, évről évre nőtt a költségvetési deficit. A kormány gazdasági tevékenységével szembeni elégedetlenséget fokozta, hogy Lubbers nehezen szánta rá magát a lépésre a rakétaügyben. Ä hollandok zöme valóban ellenzi a rakétatelepítést. Ellene van mindaddig, amíg meg nem győződik róla, hogy a maga részéről mindent megtett e fegyver- rendszerek telepítésének megakadályozásáért. Nemcsak a természetes önvédelmi reflex, hanem a második világháború szomorú történelmi tapasztalata is erre készteti. A kormány indítványa immár parlamenti határozattá emelkedett. Elfogadásával Hollandia a döntést a telepítésről és a rakéták befogadásának időpontjáról későbbre halasztotta. A határozat szerint a kormány 1985. november 1-én dönt arról, hogy telepítenek-e rakétákat Hollandiába, s ha igen, akkor is 1986 helyett 1988-ig kerülnek a helyükre. A dokumentumból kiderül továbbá, hogy amennyiben időközben folytatódnának a szovjet—amerikai tárgyalások és megállapodás születne, akkor a kormány annak szellemében csökkenti a telepítendő nukleáris fegyverek számát. Végül az sem kizárt — így a határozat —, hogy ha a Szovjetunió befagyasztja közép-hatótávolságú rakétái számát, Hollandiába egyáltalán nem telepítenek e veszélyes fegyverekből. Aki időt nyer... Lévén kompromisszumos határozatról szó, a döntés sokféleképpen értelmezhető. Lubbers a közvélemény lecsillapítására és a NATO- szövetségesek megnyugtatására egyaránt felhasználhatja, hiszen végülis nem mondtak sem igent, sem nemet. A holland békeharcosok közül sokan máris felismerték ezt, azért is hangoztatják: csupán időt. nem csatát nyertek! A NATO berkeiben sem lehet teljes a nyugalom, hiszen elhárult ugyan a kormányválság, amely esetleg még jobban megkérdőjelezte volna a telepítést Hollandiában, de nem szűnt meg a hollandok harci kedve a rakéták ellen. Kocsi Margit A rakétatelepítés ellen tüntetnek Hágában a Parlament épülete előtt Gary Hart: már 1988-ra készül? Japán fegyveres erők Hol van az önvédelem határa? A japán fegyveres erők — ottani szóhasználattal önvédelmi erők — fenállásának 30. évfordulójáról megemlékező díszszemlék zajánál is hangosabb az a vita amelynek lényegét így lehet összefoglalni: hol van az önvédelem határa? Ami a történelmi előzményeket illeti, a második világháborúban elszenvedett vereség után az egykor rendkívül erős császári hadsereget az amerikai megszálló hatóságok leszerelték és feloszlatták. Az 1947-ben elfogadott új alkotmány 9. cikkelye értelmében Japán a nemzetközi kérdések rendezésében örökre lemondott a katonai erő alkalmazásáról, és az e célt szolgáló haderő fenntartásáról. A békealkotmányként ismertté vált alaptörvény szerint az állam nem rendelkezik a hadviselés jogával. A koreai háború kitörése után. 1950-ben az Egyesült Államok a gazdasági, politikai és katonai ellenőrzése alá vont Japánnak engedélyezte egy 75 ezer fős úgynevezett tartalék rendőri erő létrehozását „a belbiztonság fenntartására”. 1952-ben ezeket már „biztonsági erőknek,, nevezik, s létszámukat 110 ezerre emelik. Két évvel később, 1954 július 1-én a japán parlament törvényt fogadott el „önvédelmi erők” létrehozásáról. A biztonsági erők kiegészülnek a parti őrséggel és a légierővel, s így az önvédelmi erők létszáma már 130 000 fő. A tokiói kormány akkori hivatalos állás- foglalása szerint „nem alkotmányellenes olyan minimális hadipotenciál fenntartása, amely az önvédelemhez szükséges”. Az azóta eltelt három évtized alatt a japán hadsereg la világ egyik legfejlettebb hadigépezetévé vált. A hálom haderőnem összlétszá- ma ugyan még mindig csak 255 ezer fő, (japán lakossága 1984-ben 120 millió), s a kormány most is hangoztatja, hogy nem fogja túllépni az egy százalékos küszöböt, azaz a bruttó nemzeti összterméknek csak egy százalékát tehetik ki a katonai kiadások (1984-ben 12,5 milliárd dollár). Ám több katonai paramétert számításba véve a szigetországi haderő a hetedik a világon. Az előkelő helyet elsősorban a felszerelés korszerűségével szerezte meg. Az ipari, főleg technológiai fejlesztési tartalékok a haderő gyorsütemű további fejlesztését képesek biztosítani. Az ipari korszerűségre mi sem jellemzőbb, mint hogy az Egyesült Államok évekig kilincselt a legfejlettebb’ japán haditechnológiáért. Ezzel párhuzamosan a japán hadsereg szerepvállalása is mind nagyobb, s mind egyértelműbb módosuláson megy át. A Reagan-kormány hatalomra jutása óta egyre szorosabbá válik Japán és az Egyesült Államok katonai együttműködése, s különösen a Nakaszone-kabinet 1982 novemberében történt hivatalba lépése óta figyelhető meg, hogy Tokió egyre nyíltabban kötelezi el magát az Egyesült Államok szovjetellenes stratégiája mellett. A kormánypárton belül erősödnek a békealkotmány revízióját, s — Íratlan törvényeknek számító — más fegyverkezési korlátok ledöntését követelő hangok. Ezekkel a követelésekkel szemben a japán közvélemény állásfoglalása jelenti a legfontosabb ellentényezőt. Felmérések igazolják, hogy az ország lakosságának nyolcvan százaléka a fegyverkezés fokozása, a katonai kiadások növelése ellen van. A japán nép — noha az önvédelmi erők létét már igen — az ország katonai nagyhatalommá válását nem fogadja el. Pietsch Lajos Összeállította: Constantin Lajos
