Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
1984. JÚLIUS 28. Irodalom* művészet 9 Veress Miklós: A vonat álma Sibuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhusihhh méltatlankodik a beérkezett vonat ha azzal vádolják bogy már végleg beérkezett kérem én tulajdonképpen nem is akartam igyekeztem tisztességgel mellékvágányokra jutni s kisállomásokon vesztegelve hagyni előre törni a többieket minthogy azonban a következő vicinálisok ott is utolértek kénytelen voltam robogni babár nem láttam így már se kertet se házat se arcot.se integető kezeket így hát befutottam közben a vonalakat villamosították de sebaj azt mondta az állomásfönök hogy tolatómozdonynak megteszem még így is csak álmomban dohogok ha dombokat kanyarít körém az emlék délibábja: a szélbe csillagokat köpködök kormot a bámészok szemébe sihuuuuuuuuuuuuuuuuu Labancz Gyula: Prelúdium Éj vagyok bárki megláthatja bennem önmagát akarsz-e mindent elmondó Hermésze lenni fényre épülő porpiramis verseimnek, mint ama jelző mit az ige sötétségében meg nem talál mégis miatta történik minden árosunkban vannak olyan eldugott helyeik, ahol még sohasem jártam. Ha odakerülök. fölfede- dezem magamnak előbb az ismeretlen utcáikat, a sosem látott házakaí, majd az egész városnagyedeket. És megállók elképedve: lehetséges ez?! Itt a szülővárosodban, amelyet, úgy tűnt, ismersz széliében hosszában, amelyet bemutattál az idelátogatóknak, magyaráztál nekik a történelmi nevezetességekről, ügybuzgón fölhívta figyelmüket néhány érdekes részletre, a szemeteskonténer mellett csillanó fehér iófejes féldomborműre valamely belső udvaron, — s egyszeresük ebben a városban fölfedezel egy idegen számodra ismeretlen világot. íme. ma is céltalanul kóboroltam a városban, — lehet, hogy az első találkozás meglepő érzése azzal magyarázható, hogy általában lehajtott fejjel sétálok, nemigen veszek észre semmit magam körül — számomra is váratlanul csöppentem az utcába, amelyet korábban nem ismertem, s lehetséges, hogy valóban nem jártam arra sohasem. Az utca elég széles volt, házai körüLbelül fél évszázada épülhettek s meggyőző méltósággal tekintettek rám. Megálltam egy kirakat előtt — hiszen minden kirakat valójában aolak — és elolvastam egy hirdetést, amelyet ed kellett olvasni, bár szerény nyomtatott betűkkel írták, és olyan kevéssé volt vonzó, vagy hivalkodó, hogy éppen ezért kellett megállni és elolvasni. A hirdetés arról tájékoztatott, hogy itt a divatszalonban gyorsan és méltányos áron varrnak ruhát férfiaknak és nőknek egyaránt. Pillanatnyi habozás után megnyitottam a széles üvegajtót. Általában nem valami jól érzem magam a szabónál, a fodrásznál, a fogorvosnál. A függőség tőlük olyannyira szemmel látható, annyira közelít az abszurdhoz, hogy a lehetetlenségig halogatom a nyírat- kozást (jelentéktelen az arcom a tükörben, az egész valahogy birkanyírásra emlékeztet), és csak legvégső esetben ülök a fogorvos székébe, a szabótól pedig rendszerint torz. rövid kabátújjal jövök meg. A tágas helyiségben hűvös homály fogadott, krákogva köhögtem, és nem tudtam eldönteni, elmenjek, vagy maradjak, amikor az egyik falon a függöny széthúzódott. (harmadik csengetés, kezdődik az előadás!), és megláttam egy embert, a szabót. Elmosolyo- lyodott. és némán magához intett a szoba mélyébe. Észrevettem, hogy anyag és szövetminták vannak kiállítva itt a fogadószobában is. de engedelmeskedtem a hívásnak — ha már ide kerültem, akkor feltétel nélkül teljesítek bármilyen parancsot, vagy kérés* teljesen alávetem magam az akaratának. A férfi odanyújtott nekem egy fényes fehér lapot — s a finom papírra valami szöveg volt nyomva. Mindezt szótlanul, mosollyal a szája körül tette. „Tiszteletreméltó látogatója szalonunknak! Vállalatunk dolgozói, amint arról önök személyesen is meggyőződhetnék (valóban, a fal tele volt aggatva feliratokkal és köszöne- tekkel) sajnos nem tudnak érintkezni önökkel, a beszélőgép teljesen elnémult. Hogy kompenzálhassuk a sajnálatra méltóan egyoldalú érintkezés kellemetlenségét, intézményünkben használunk egy egyszerű. ám szerfölött hatásos szerkezetet, amely biztosítja a kellemes, kölcsönös megértést, s az önök minden kérésének teljesítését, egészen a legapróbb részletekig. Önöknek csupán kapcsolatba kell lépniük a megfelelő kommunikációs berendezéssel. Elnézést kérünk, hogy idejüket raboltuk ezzel a magyarázattal.” Rein Saluri: Szalon Monológ III. iEgy szót sem tudtam szólni, a szalomban az előbbi csend uralkodott. Míg olvastam a furcsa szövegét, a férfi egyre csak mosolygott. Elhúzott előttem még egy függönyt és beléptünk a harmadik hélyiségbe. Olyan próbafülkékre emlékeztetett, amelyekben korábban nadrághoz szoktak rólam mértéket venni. Már készen álltam a további meglepetésekre. Az öt tükörkép (ráadásul az enyémek) egy kissé lehangoló volt. Vártam, hogy bonyolult vezérlőpultot fogok látni, de az ember félém nyújtott egy fém mutatópálcát, na igen, működésibe hozzák az antennával ellátott sisakot, felöltöttem a fejemre. Az ember azt mondta, vagyis semmit nem szólt, egyszerűen csak rámnézett, szája csukva volt, értően és barátságosan elmosolyodott, de én hallottam, amint ejti a szavakat: — Ön gyorsan meg fogja ezt szokni. — Ez valami olyasféle, mint a telepátia? — kérdeztem rögtön meglepődve — valóban minden olyan természetes volt. még a fényes sisakú tükörképeim is, meg a csukott szájjal 'beszélő ember. A mester megcsóválta a fejét: — Nem adunk fel világosi tást a szerkezet működési elvéről. Végül is, ön azért jött hozzánk, hogy ruhát rendeljen, s nem azért hogy előadást hallgasson kommunikációs berendezésekről, — tette hozzá mosolyogva, és kénytelen voltam egyetérteni vele. — Érthető, bár az önök kiszolgálási módja annyira szokatlan, hogy az ember akaratlanul is elfelejti, miért is jött ide. Az elején még a legkisebb szándékom sem volt öltönyt varratni, talán egy divatlapot átnézni léptem be az ajtón. — Bizonyára, ön azok közé az Úgynevezett kételkedő kliensek közé tartozik, ha nem tévedek? — kérdezte (nem kérdezte, hanem egyenesen következtette?) a mester. — ön varratni akar egy öltönyt, a legdivatosabbat, legkényelmesebbet, hogy ne érezhesse kellemetlenül magát sem a divatkedvelők sem a konzervatívok társaságában? Ravaszkodik a róka. Legyen bármilyen fejlettségi fokon ez a kommunikáció, beszélhetsz sisakban. vagy anélkül, megadom magam. És most rámtukmál egy török selyemből való bugyogót, és még borravalót is adok neki. — Becsületszavamra, nincs egy tisztességes öltönyöm — mondtam, szabályosan magyarázkodva, és ez lett az utolsó replikám, mert a mester vette kezébe a beszélgetés fonalát, és én hallgattam!?) elbűvölve, bólogatva, míg ő megbeszélte a mandzsetták szélességét és más, számomra érthetetlen részletet. Ismét abba az apátiába zuhantam, amely általában körülvesz, ha szabóhoz, fodrászhoz vagy fogorvoshoz kerülök. Am most nem volt se bosszúság, se sértés, — a mester egyszerűen csak beszélt, és én egyetértőén bólogattam, nem tudtam és nem akartam egyetlen szó ellenvetést sem tenni. Szerepet cseréltünk, ö beszélt, én minden esetre hallgattam és figyeltem. Sajnálatos egyoldalú érintkezés, ahogy amott írva volt, de én semmit sem sajnáltam. Miután megmért minden oldalról. a mester beszélni kezdett valami monsieúrról. aki belátható időn belül vihart fog kavarni a divat világában. Megtűzdelte az el-' beszólást a divatdiktátor magánéletének részleteivel. Azt mondják, szigorú diétát tart, sanyargatja magát az éhezéssel, pompás háza inkább kolostorra emlékeztet vastag falaval, puszta szobáival, ahol magányosan él. Am az ilyen gazdagsággal elmaradhatatlanul együtt jár valami furcsaság — mindez csupán növeli a dicsőséget és a jövedelmezőséget, magyarázta a mester, és én egyetértettem. Még fecsegett enről-arról, én halgattam. és csak a legvégén, amikor a mester helyeslő halogatásaim közepette felírta a méreteket és egyebeket, jutott eszembe, vártam, hogy felfedezhessem hangjában az elektronika nyomait — ám ez szokványos emberi hang volt — kissé rekedtes basszus. — Remélem meg lesz elégedve velünk. Jöjjön el öt nap múlva. Avagy föl lehet önt hívni otthon? — a mester tisztelettel meghajolt az ajtónál, megszorítottam a kezét — ezt máskor sohasem teszem. — El fogok jönni, — feleltem a mesternek és elbúcsúztunk. z előbbiek hatása jm alatt, lassan lépdelni tem a csöndes népteMJk len utcácskában, s jól * * megszemléltem tüikör! J képemet egy másik nagy kirakatüvegben — dúlt külső, borzas haj. Kezemmel végigsimítottam a hajam, s az újjaim hideg fémet érintettek a tarkómon. A rémület egy szempillantás alatt jött. végig vájtam a kapcsolóba a körmeimet. Az áblakból néma arc kiabált rám. Épp csak végiggondoltam: „Ki is vagyok most” s már meghallottam az első Parancsot. Fordította: Pethő Eszter annyit se tudott mondani, jézus- máriám. csak úgy érezte, fejére szakad a világ. Végig csúszott a lökéstől vagy hat lépcsőn, véresre súrolták a deszkafokok a térdét az elfoszló harisnya alatt. A fejét is megüthette a rácsapódó deszkalap, mert még mindig nagyon zúgott a füle, ahogy ott, fektében, a pince nyirkos földjét tapogatva, eszméLkedett. Leült. az első lépcsőre, fájdalmasan, és arra gondolt, jó lenne most kisírnia magát. Hiába, nincs rá idő estig. A malacok máris nyugtalankodtak az ólban. A csibéknek is kását kell vetni a tányérjukba. Az almát meg letalics- káznia a boltig, a faluszéli földúton, legkésőbb tízig ígérte. Tápászkodott is. Nem. Nincs megállás. Pihenni? Majd a sírban, ahol a deszkán egyengetheti majd a fájós hátát, ítéletnapig. „A fene... ezt az ajtót...” Nem nyílik. Akkor döbbent csak rá, mi lehetett az a nagy zuhogás. Lehet, amikor véletlenségből lebillentette az ajtót, fölborult a szék is. Rá, a hozzátámasztott zsák almával Zihált. Minden erejét megfeszítette, hogy csak annyira sikerüljön megemelnie, legalább az ujjait aláfeszíthesse a deszkalapnak, talán csak meg tud kapaszkodni majd valamiben. De nem. Az ajtódeszka tényleg úgy feküdt ott a feje fölött, mintha rászakadt volna ez az egész keserves világ. Vagy legalábbis a ház, vályogfalastul, padlásostól, mestergerendástól. Nem nyílik, a keserves úris lenit! Meg sem bírja moccantam. Vagy hogy csak belőle fogyott volna el'hirtelen, ennyire az erő? Pedig ki kell mennie innen. A malacok. A csibék. Az alma... ó, az az átkozott alma, hogy ráborult. Megint a lépcső alján ült, fázósan összeguborodva, pedig a bekecsét, mint a fűtött konyhában is mindig, magán hordta a fájós háta miatt. Próbált nyugodtan gondolkozni: ráfordította-e a kulcsot a konyhaajtó zárjában? Be tud-e jönni majd valaki, hogy kiszabadítaná. Talán fölnéz majd hozzá a boltos, ha elunja a várakozást az almára. Esetleg átnéz Julis, a harmadik szomszédból. Vagy... váratlan kinéznék a vá- szomszédból. Ezt, hogy ,gyerekek”, egészen úgy szokta magában emlegetni, mintha István nem az öccsének a fia volna, s Renáta lenne a saját ötesztendős unokája Nem áltatta pedig magát; nem is szoktatta ilyenfajta fényűzéshez az élet. A lelke mélyén nagyon is tudta: „kismenyem” azért a pár tucat tojásért, miért, cirógatja körül, amivel néha, ha hétvégeken hirtelen betoppannak, fölpakolja őket. István is csak azért pazarolja a benzint a látogatására, mert tudja, füstölt hússal, gyümölccsel, mikor minek az ideje, meg tudja itt kicsit pakolni a csomagtartót. Csak Renáta nem... Nem, az nem olyan. Az nem fényesre szidolo- zott tízforintosokért meg a kötényzsebből elővarázsolt csokoládéért szereti. „Nénje’„ — mondotta hangosan. Ahogy Renáta szokta őt szólítani. A kislány helyett Egy idő múlva azt hitte, mintha a konyhaajtót zörgetné odafönn valaki. „Segítség!” — kiáltotta. És eszébe jutott, alább száz méterre a hegyoldalon a Julis órákig kiabált egy reggel, mikor a nagy hótól nem tudta kinyitni az ajtót. Valaki jött, az biztos. Lám, a kutya is ugat az udvaron. S megint eszébe jött a temérdek kötelesség, amit rég tenni kéne. A csibék. A malacok. Az alma. Arra riadt, hogy elbóbiskolt. Talán a csalódástól, hogy senki nem jött mégsem a kiszabadítására. Mert amúgy nem szokott ő hozzá. nappal aludni. Nappal? Hiszen már abba született bele, hogy éjjel sem lehetett. Sötét volt még, mikor keltegette az édesanyja, aratni ahogyan mentek. Hát még, miikor a szíve az apját elvitte, esztendőre rá meg az anyja ott maradt neki nagybete- gen. Szélütötten. Akkor kellett csak korán kelni. Egyetlen lány létére maga maradt csak otthon a szülői házban. Az öccse is. milyen hamar elszármazott a faluból, ahogy lehetett, vissza sem jött. A béna anyját hát csak maga emelgette, egyedül, mikor tisztába tette. áhogyan az tette őt valamikor, pólyáskorában. ö volt neki a gyereke. Az anyja. Így alakult fölötte az élet. Mindig ahogyan jött. Másképp nem lehet, el kell fogadni, amíg él az ember. A háborút is ebben a pincében vészelték át. A tetejerogyott házat szinte maga újította meg. A ki-» veszett jószágot a maga erejéből pótolta. Világéletében idegen szőlőkben teltek a napjai. Hiszen még tavaly is hívták kapálni, permetezni. Tavaly, ezzel a rossz hátával, nem is vállalta először. Aztán, hogy többet ígértek, csak nem kérette tovább magát. A fene ezt a fájós, rossz hátat! Majd egyengetem a sírban, a ko- porsódeszkáii»! Ha el leszek temetve. .. De hiszen itt vagyok eltemetve! — riadt rá hirtelen a kétségbeesés. De mégsem kiabált segítségért. (Igaz, ki is hallaná meg. ebben a pusztaságiban?) Még inkább nevetni jött kedve. Hogy lám, megérhette. amit annyit emlegetett, hogy ő majd a sírban fogja kipihenni magát. Itt van hát. Még akkor is nevetett, amikor rátaláltak, s elvitte már a szirénázó fehér kocsi. Még a kórházi ágyon is csak nevetett, míg meg nem kapta az álomba taszító tűszúrást. „Nénje” — motyogta. — Mit mond, néni? — kérdezte tőle az ápolónő. De ő már semmit nem válaszolt. Irodalmi oldalpárunkon Révére Antal grafikáit közöljük összeállította: Békasy Ildikó
