Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. JÚLIUS 21. Irodalom» művészet Böröndi Lajos: Két vers Ébredés Kinyílt az égbolt mint a rózsa kibomlott kék a lobogója olyan mintha nagy virág volna érintésre összecsukódna Beteljesülés ahogy a madár a tengerbe zuhan és ahogy fölágaskodik érte a tenger Kalász László: Behúnyom pillantásomat: már este lesz mind az égi csillagokat gyújtom: fényesebben szeress! a tejút szétfoszlik az égen ha rugdalod s leheleted a Mindenségben fölgerjeszt minden csillagot de hol a Nap? hogy rácsodálna izzásodra míg meztelen sorsommal — tán nem is sokára elégek szíveden. end van a szívbetegek kórtermében, délutáni csend. „Fehér csend” — gondolja a színész, és megtapintja a pulzusát. Mintha a szívéből lüktető morzejeleket akarná felfogni. Vajon mit üzen? Üzen-é valamit? A szomszéd ágyon áz öregember énekelni kezd. Halkan, dünnyögve: „Túl a Tiszán faragnak az ácsok...” — Hagyja már abba... — szólal meg a könyvelő. — Nem érti? — Jól van, no. .. — mondja az öregember. Felül az ágyon, kitakarózik. — Meleg van itt — mondja —, nagyon bedurrantottak. Maguk nem úgy érzik? Senki sem válaszol. A csendben hallani, ahogy a rosszul elzárt csapból csepeg a víz. Az öregember felfigyel rá. lekászálódik az ágyról, odamegy, elzárja. — Így ni — mondja —, most már jó lesz. — Maga nem tud nyugodtan feküdni... — A könyvelő hangjában ingerültség. — Mit császkál örökösen? — Csak elzártam — mondja az öregember —, csöpögött. Ott toporog a mosdónál, mint aki nem tudja eldönteni, mihez is kezdjen most. Megigazítja a törülközőket, a szappant gondosan a tartóba teszi. — Vizet... — nyög fel a szélső ágyon a műbútorasztalos —, vizet... Az öregember gyorsan vizet enged a pohárba, odaviszi, felülteti a beteget, megitatja. Aztán még a párnát is puhábbra paskolja kicsit, mielőtt visszafekteti. — Köszönöm — mondja a műbútorasztalos. — Semmi ez — mondja az öregember —, segíteni kell egymáson. Visszaballag a mosdóhoz, a poharat kiöblíti, majd lefelé fordítva teszi a helyére. Zsófi nővér nyit be az ajtón. — Imre bácsi! Szóljak a doktor úrnak? — Megyek már — mondja az öregember, és mint a csínyen kapott gyerek oson az ágyához. Útközben kétszer is hátrasandít, és amikor látja, hogy a nővér nincs már bent, nem fekszik le, csak leül az ágy szélére. Szétnyílott pizsamája látni engedi a szívritmusszabályzót. A színész nézi, majd odamutat rá. — Na. mi van a rádióban, Imre bácsi ? — Most éppen semmi — nevet fel az öreg, és megsimítja a pace- mékert — ,de ha akarja, kinyithatom. — Hát nyissa ki — mondja a színész, és mosolyogva figyeli, ahogy az öreg „csavargat” rajta. Napi közös tréfájuk ez a játék. — Megvan — mondja az öregember —, vers van benne... Arany-vers. A Pázmán lovag. — Azt is tudja kívülről? — Tudom. De tudom én a Toldit is. Igaz, most már csak az első részét, de valamikor fújtam az egészet. — Ne beszéljen már! Az egészet? — Az egészet, ha mondom. Volt időm észbetartani, hiszen amíg a cipőket reperáltam, azt mondogattam közben. Csak amióta nyugdíjas lettem, jöttem ki a gyakorlatból. De azért még most is sok Arany- meg Petőfi-vers van a fejemben. Na. mondjam a Pázmánt? — Mondja, Imre bácsi. — Vára öblös termében jár alá s fel bajnok Pázmán... — kezdi el az öreg. — Teremében — mondja a színész. Tóth-Máthé Miklós: FEHÉR CSEND — Igaz is — csillan az öreg szeme —, a szótag miatt.- — Igen — mondja a' színész —, a szótag miatt. — Teremében... — nevetgél az öreg —, teremében ... Jobb is így ez, nagyobbnak tűnik. — Mitől van magának olyan jó kedve... — kérdezi a könyvelő. — A masina a mellén, maga meg nevetgél ... — Hát mit csináljak? Sírjak? — Nem azt mondom, de ilyen állapotban ez egyszerűen érthetetlen. Én se voltam komor ember, szerettem a viccet, a tréfálkozást, mindent... De amióta behoztak ide, egyébre se tudok gondolni, csak az elmúlásra. — Na látja, ezt rosszul teszi — csóválja a fejét az öregember — ezt bizony nagyon rosszall teszi. Nem szabad a halálra gondolni, mert akkor csak idecsalogatjuk. Amióta az eszemet tudom, én sohasem törődtem a halállal, pedig két háborút is megéltem, a másodikat katonaként. De ott is csak azt néztem, ha jöttek a golyók, hogy látom-e még a fákat. Mert amíg a fákat láttam, addig tudtam, hogy nagy baj nem lehet, hiszen élek... — Fantasztikus — mondja a könyvelő — fantasztikus. — Meg aztán — folytatja az öregember —, mindig is szerettem a vidámságot. Egyidőben vőfély is voltam a faluban. Sok jó rigmust elmondtam én akkor, bizony.. . De azért á verseket jobban kedvelem ... Aranyt, meg Petőfit. Van Petőfinek az a verse, hogy ezrivel terem a fán a meggy ... Elmondjam, művész úr? — Mondja csak, Imre bácsi. Biztosan szívesen meghallgatják a többiek is. Az öregnek eszébe jut a műbútorasztalos is. Feláll, odamegy hozzá. — Magát nem zavarja? — Micsoda? — Hát... ha elmondok egy kis verset. — Felőlem mondhatja — sóhajt a műbútorasztalos —. nekem már tökmindegy. — Tökmindegy? Miért lenne magának tökmindegy? — Miért? Nézzem rám. Mozdulni is alig bírok. — Bír majd, ne féljen — mondja az öregember —, táncolni is fog, nekem elhiheti. — Táncolni? Menjen már! — Na, majd meglátja. Aztán jussak eszébe, ha ropja a csárdást. — Tangót... — nevet a színész —, előbb csak a tangót. — Halljuk hát azt a verset — mondja. — Csak iszom előbb — mondja az öregember —, mert kiszáradt a szám. Művész úr, a színészeknek is ki szokott száradni a szájuk? — De még mennyire, Imre bácsi. Csak mi borral nedvesítjük olyankor. — Borral — nevetgél az öregember —. borral... Hát hol van itt bor? — Kérjen a nővértől — mondja a könyvelő — hátha hoz magának. Az öregember nem válaszol, végigfekszik az ágyon. Csend van. A színész narancsot vesz ki az éjjeliszekrénye fiókjából, meghámozza. — Imre bácsi — szól oda az öregnek —, kér narancsot? Vérbé- lű, kicsit savanyú. Szereti? Az öregember mozdulatlanul fekszik. A színész felkönyököl, megnézi jobban. — Imre bácsi! Mi van magával? Megnyomja a csengőt, Zsófi nővér érkezik sietve. — Mi történt? — néz körül. — Az öreg... — mondja a színész. a nővér odaszalad, felemeli az öregember lecsüngő kezét, nézi a pulzusát. Aztán már rohan is kifelé, hogy perceken belül az ügyeletes orvossal érkezzen visz- sza. Nem sokkal utánuk jön a főorvos is. de segíteni már ő serri tud. — Nagyon beteg volt az öreg — mondja a főorvos —, kész csoda, hogy bírta eddig is. Igen, igen, kész csoda. Nem csupán a szíve, de a mája, az epéje... Már jóval előbb számítani lehetett az exi- tusra. — Hát igen ... — mondja a főorvos —. hát igen ... Uraim van valami probléma? Az ágyak felől csak a csend. A színész lassan legyűr egy gerezdet a narancsból. ésőbb egy ápoló spanyolfalat hoz, és elkeríti vele az öreget. A folyosóról behallatszik a vacsorát szállító éte- les kocsi zörgése. A félig nyitott ajtón ételszag úszik be. Aztán az ápoló kimegy, csöndesen behúzza maga után az ajtót. — Azt hittem, örökké fog élni — mondja a könyvelő. — Uraim, önök nem így gondolták? Bába Mikály: L/1 Amikor kijöttek a tanácsháza nagytermében tartott előadásról, már sötét voltr "Az utcán fiatalok kószáltak csoportosan, vagy ott álldogáltak a gyér fényű lámpák alatt. — Megiszunk egy feketét ? — kérdezte a férfi, és belekarolt az asszonyba. — Nem bánom — mondta az asszony —, a busz még úgysem jött be. — Milyen busz? — szorította meg a férfi az asszony karját. — Vár valakit? Szótlanul tettek meg néhány lépést. — Nem. A férjem jön haza. — A férje? — lassította lépteit a férfi, és szinte rádőlt a kerek arcú, kissé telt alakú, jó illatú asszonyra. Egy pillanat alatt úgy érezte, veríték lepi el a testét, mert arra gondolt, milyen jó lenne most magával vinnie. — Igen. ö nem a faluban dolgozik. Az asszony megállt, elhúzta a karját, előrelépett, és bement a presszóba. A hangos, lármás kis presszóban négy-öt szabad asztal volt. Az ablak mellettihez telepedtek le. — Két duplát — -mondta a férfi. A pincér az asszonyra nézett. — És két konyakot is? — Igen — bólintott az asszony. Körbenézett, üdvözölte az ismerősöket, aztán figyelmesen lesett a férfira. Ez az egyetlen hely, ahová betérhetek néha. Itt a feketéhez konyak is jár. Ez a szokás. Én is hozzászoktam. De két pohárnál többet sohasem iszom. — És a .férje? — ö antialkoholista. — Sok asszony irigyli magát ezért — nevetett a férfi. — Gondolja? — Biztos, vagyok benne. — Lám, én meg őket irigylem. Már hosszabb ideje olyan nyugtalan vagyok. A férfi kissé hátradőlt, és úgy fürkészte az asszony arcát. — Miért? — Hogy egyszer lemarad a buszról. — Ugyan, ez ... — Maga ezt nem értheti meg. Esztendők óta bejár dolgozni a városba busszal. Télen-nyáron négy órakor ébred, ha délelőttös. Ha délutános, akkor meg tizenegykor ér haza fáradtan. Nem könnyű! Sohasem tudjuk összeegyeztetni az időnket, olyan ritkán vagyunk együtt, hogy félek. — Mitől? — Mondtam már, hogy lemarad a buszról, nem jön haza, elköltözik, itthagy, mint Icát, a kartársnőmet a férje. Azok is jól éltek, aztán mégis mi lett a vége a buszbejárásnak? Megismerkedett egy nővel a férje, és néhány hónap múlva beköltözött hozzá. Azóta nem tudjuk megvigasztalni azt a szerencsétlen Icát. Milyen szép volt, -milyen csinos-. Fél év alatt tíz évet öregedett. Itt nincs partnere, itt nem járhat el senkivel, mert másnap a gyerekek a szemébe nevetnének. Ha bemegy Nyíregyházára, vagy Debrecenbe egyedül szórakozni, akkor csak a szabad prédát látják benne, a gyors kaland alanyát. A férje mellett még udvarlói is voltak, akik azóta messze elkerülik, mert félnek, hogy esetleg feleségül kell venniük. Mert más az, ha valakinek a férje biztonsága mellett udvarolgatni, szépeket mondani, és megint más egy szabad asszonnyal foglalkozni. Ottmár leselkedik a veszély, gyanítják a háló kivetését, holott a férj árnyékában úgy foglalkoztak a nővel, mintha sohasem hagynák el. Minden férfi arra gondol, tudom, hogy ha a szeretője megcsalta vele a férjét, akkor őt is meg fogja csalni egy új szeretővel. Pedig nincs mindig igazuk. A férfi lehajtotta a fejét, a szódavíz csöppből ábrákat rajzolt az asztalra. — Értem, értem — suttogta. — Dehogy érti! — emelte fel a poharat az asszony, és hörpintett egy kortyot. — Ha értené, nem ezt mondaná, hanem tanácsot adna, hogy mit tegyek, mivel nyugtassam meg magamat. Néha már az órán is ideges vagyok. Lehet, hogy gyerekek sejtenek valamit, amiről nekem még fogalmam sincs. Tanítónő vagyok, önuralomra van szükségem és nyugalomra. — Kicsapongó a férje? Olyan váratlanul kérdezte ezt a férfi, hogy az asszony egy pillanatra megdöbbent tapintatlanságán. — Ó. dehogy! — mondta nyugalmat erőltetve magára. — Ha az lenne, nem lennék nyugtalan. Tudnám, hogy kirúg a hámból és hazajön, ismét kedves lesz, mint régen! De az én férjem jó ember, józan életű és konok az elhatározásában. Ezért is félek. Ha egyszer valaki közel férkőzik hozzá, és gyakrabban mellette lesz, mint én, akkor elvesztettem ... Jani, kérem, még két konyakot — intett a pincérnek. .— Csodálkozik, ugye, hogy első találkozásunkkor rögtön elmondok mindent? Ne csodálkozzon! Nekem el kellett mondanom a félelmemet, aggodalmamat, de itt nincs kinek. Itt másnap már mindenki tudná azt is, ami meg sem történt. De maga elutazik... és, és tudom, hogy nem mondja el senkinek..., és, és- értse meg, én nem tudok Klári lenni, mint a Hurok regényhősnője.. Tudja ... A pincér eléjük tette a két konyakot. A férfi órájára pillantott. —- Fizetek is. — Igenis... két fekete. — És négy konyak. — Azt én fizetem — mosolygott az asszony. — Az már rendezve is van. — Igenis — mondta a pincér, és csak a két kávéért fogadta el a pénzt a férfitől. Megitták a második konyakot, a férfi ismét az órájára nézett. — A busz pontosan indul, de ne féljen, én vigyázok arra, hogy ne maradjon le. Én megértem a feleségét. Bár minden nő így értene meg engem is, aki a férjemmel akad össze! Akkor nyugodt lennék. De a nők, higgy© el nekem, önzők, ők maguknak akarják a kiszemelt férfit, és meg akarják szerezni mindenáron, mint egy divatcikket. — Miért nem dolgozik itt a faluban a férje? — Hol? Itt nagyon sok férfi számára nincs munkalehetőség. Háromezren járnak el a városba dolgozni. Biztosan látta, hogy milyen sok az egyedül sétáló, bevásárló nő. Néha úgy érzem: az elhagyott asszonyok falva a mi falunk, és én vagyok az elnökük. Hét perce van, mennünk kell — mondta egészen -más hangon, mint egy utasítást. — A busz pontosan indul. Sötét volt. A gyér fényű lámpák alatt még mindig ott álldogáltak a fiatalok. Szeretett volna belekarolni az asszonyba, hogy megvigasztalja, de nem jutott eszébe egyetlen épkézláb mondat sem. Búcsúzáskor szó nélkül kezet szorított az asszonnyal, aztán felszállt a buszra. Majdnem tömött volt az éjszakai műszakra indulókkal. A busz elindult, az asszony felemelte a kezét, integetett. A férfi szinte az ablakhoz érintette homlokát, úgy nézte az asszonyt, amíg teljesen össze nem zsugorodott, bele nem olvadt szorongásával, félelmével, aggódásával a sötétségbe, és azon töprengett: meddig élhetnek még így bizalom nélkül, rettegések közepette? Irodalmi oldalpárunk- mellékleteként Bényi László képeit közöljük Összeállította: Rékasy Ildikó
