Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

1984. JÚLIUS 21. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 5 Nyaralás kölcsönfelszereléssel Csaknem két éve nyílt meg a Centrum Áruház és az Ezermester bolt közötti terü­leten az ifjúsági kölcsönző. Ma azonban már más a neve, mint eddig: Ezermester Ifjú­sági Kölcsönző Leányvállalat. Szolgáltatásai és árai viszont csak kis mértékben, változtak. Percenként nyílik az üzlet ajtaja, 'hiszen soka.n a nyári meleg hatására gondolják meg magukat, és szeretné­nek hoszabib kirándulásra, túrára indulni. Ehhez kémek felszerelést a kölcsönzőtől. — Vajon ki tudják-e elé­gíteni az igényeket? — Sajnos az érdeklődésre adott válasz nem mindig ked­vező, — mondja Arany Já­nos, a kölcsönző vezető he­lyettese. — A legfőbb gondot az okozza, hogy nem tudunk biztosat mondani, ugyanis gyakran előfordul, hogy a ki­bérelt eszközöket nem hoz­zák vissza a határidő lejár­tával, mert időközben meg­gondolják magukat a -bérlők, és az előre kiterveltnél hosz- szabb ideig kívánnak a köl­csönfelszereléssel nyaralni. Ezekre a kiadott eszközökre mi általában már újabb meg­rendelést veszünk fel. Ilyen­kor sajnos az igénylőknek nem tudunk sátort, hálózsá­kot adni, és tovább kell vá­rakozniuk. A gumimatraccal szinte sohasem fordul elő ilyen: elég nagy készlet áll rendelkezésünkre, összesen 163 egy- és kétszemélyes van belőle Sokkal nagyobb a baj a hátizsákokkal kapcsolat­ban. A tavalyi harminccal szemben az idén már ötvenöt tudunk adni a bérlőknek, de Csak fiataloknak Késlekedő üzletfelek Elfogadható árak úgy tűnik, ez még mindig ke­vés. Ha valaki csővázas há­tizsákot szeretne .kölcsönkér­ni tőlünk, jó ha legalább egy-két héttel előbb -bejelen­ti igényét, ibár előjegyzést csak csoportok számára tu­dunk felvenni, de így való­színűbb, hogy jut neki. — Az elmondottakon kívül van még egy jelentős gon­dunk: előfordul, hogy a nya­ralni kívánó szülők (az ala­csonyabb árak miatt) isko­lás gyermeküket hozzák be a kölcsönzőbe, s az ő igazol­ványával, az ő nevére bérei­nek sátort és felszerelést. Anyuka és apuka elutazik Olaszországba, Pistike pedig itthon marad a nagymamá­nál. Az ifjúság, a fiatalok közöl kikerülő kölcsönözni kívánók pedig „hoppon” ma­radnak, mert nekik nem jut a felszerelésből. Nem könnyű ezt kiküszöbölni. Ezért vezet­tük ibe azt, hogy egy diákiga­zolványra csak egy sátort és a -hozzá tartozó eszközöket (gumimatracot, -hálózsákot stb) lehet kibérelni, — foly­tatja az üzletvezető helyet­tes. — A tapasztalat azt mu­tatja, hogy a visszahozott eszközök általában megfele­lőek, csak ritkán fordul elő, hogy valamelyik sátor zi.pp- zárja elromlik, vagy egy ka­jak Lapátja eltörik. A káro­kozók szinte kivétel nélkül rövid időn belül megtérítik a javítás árát. — Ha már a sátraknál tar­tunk, milyenek az árak? — Azt hiszem a „száraz­földi” felszerelések árait a diákok pénztárcájához szab­ták. A kétszemélyes sátor he­ti díja 120 forint, a fémvázas hátizsáké 90 forint, a háló­zsáké 100 forint, hogy csak a legkeresettebbeket említsem, és csoportok részére kedvez­ményt is adu-nk. Nem egészen így van a vízi bázisunkon, ahol kajak, kenu, szélvitor­lás, és motorcsónak áll az ér­deklődők rendelkezésére. Feltűnően magas a motor­csónak bérleti díja, óránként 600 forimtlba kerül. Ebben azonban -benne van a ben­zin, ára (óránként 12 litert fogyaszt a motor), valamint a víziisíléc kölcsönzési ára is. Minden két hétben akad egy „vízimádó”, aki nem sajnál­ja rá a pénzt. A vízisí nagy népszerűségét mutatja az is, hogy nemrég szerveztünk egy tanfolyamot kezdőknek és haladóknak. Kilencen vet­tek részt rajta, és a végére a kezdők közül is mindenki megtanult felállni. Sajnos csak az időjárás nem fogad­ta kegyeibe vízisí oktatá­sunkat. Szintén kedvelt esz­köz, gyakran kölcsönzik a szélvitorlást. Itt viszont igen alacsony a bérleti díj, órán­ként 60 forint, a balatoni 100—120-szal szemben. Ráa­dásul mi eltekintünk attól a félórái díjtól, amíg a bérlők kiviszik a Holt-Tiszára. h. t. Hajónapló A munka Mi történt az utazás há­rom napja alatt? A vonta összesen 63 órát volt úton, ebből éjszakai pihenéssel töl­tött összesen 12 órát, míg 7 órát a kiskörei vízlépcsőnél kényszerült vesztegelni. Két helyen, Tiszalöknél és Kis­körénél kellett alaposan megbontani, átrendezni a vontát a zsilipelés miatt. Különösen kedvezőtlen a helyzet Kiskörén. A zsilip­kamra igen keskeny, így az átjutás ilyen vontával, önma­gában is hosszadalmas, sok fizikai és szellemi erőfeszí­tést kíván a hajósoktól. Ez a „boxerolás” — ahogy ők ne­vezik — nem éppen a leg­kellemesebb foglalatosság. A Hármas-Körös bökényi zsi­lipjénél erre nem volt szük­ség. Pirkadattól sötétig dol­goztak egyfolytában a hajó egyenként 200 lóerős főmo­torjai. A több mint 30 fokos hőségben alaposan felmele­gedett az egész hajótest. Az esti kikötéseknél segítsé­gükre volt sokéves folyóis­meretük, a kézjelekből is ér­tő együttműködésük, az ult­rahangos mélységmérő és a két nagy teljesítményű ref­lektor. A munka azonban ez­zel nem fejeződött be. Meg­kezdődött a szokásos esti ta­karítás, karbantartás. Ezt követte a tisztálkodás és az ízletes vacsora. Akinek ked­ve volt, nézhette a tévémű­sorát, vagy rádiózhatott, esetleg újságot, könyvet ol­vashatott — amennyiben az embert egy ilyen nap után nem nyomja el az álom, ha békén hagyják a szúnyoglé­giók. Az úton is három részből áll az élet. A legtöbb időt a munka követeli magának, kevesebb idő jut pihenésre, étkezésre, tisztálkodásra, s csak ezt követi a kicsire zsu­gorodó szabad idő, amelynek az élő szó az éltetője, alta­tója. A hajósélet történetei nem' hiábavalóan hangzanak el, hanem- a tapasztalás pél­dabeszédeivé lépnek elő; épüljön ezekből a fiatal ha­jós. Milyen emberek is ők, akiknek a víz és a kő a ke­nyerük és a kínjuk? Minde­nekelőtt alkalmazkodó kész­ségük hívta fel figyelmünket. A hajóépítők nagyon taka­rékosan bánnak a hellyel, a hajósok viszonylag hosszú úton .--való összezártságuk alatt mindenekelőtt alkal­mazkodó készségre tesznek szert, amely azután a köl­csönös megértésen, tisztele­ten át törvényszerűen a köl­csönös segítségnyújtásig ne­mesedik. Valamennyien elismerik, hogy gyönyörű, egészséges tájon „úsznak” át, de alig- alig veszik észre a szépség összetevőit. Pedig a táj, az élő világ burjánzóan gazdag és szép. A hajóról látva szo­katlan az utca emberének. A hajósok, mint természetes közegüket, az évek során már megszokták. Egyébként is a hajó az ő munkahelyük, másra figyelnek, ügyelnek... Láttam a Tiszát Magyaror­szágon, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Jugo­szláviában. Láttam a folyót 1970-ben az évszázad árvizé­nél. Láttam a folyót helikop­terről, repülőgépről levegő­ből, gyalogosan, gépkocsiban, páncélozott kétéltű gépjár­műből a gátak tetejéről, ha­jókról, uszályokról, kompok­ról, rocsókról, ladikokról, a víz színéről. A két gát kö­zött az óriási teknőben rit­kán hömpölygött annyi víz. Mély, kávébarna színű, mi­kor árad, de mikor apadni kezd, csendesedik, kifakul, világosabb lesz a színe. És mi mindent hordozott a há­tán. Farönköt, gallyat, állat­tetemet, törmeléket, szalmát, virágszirmot, de láttam raj­ta cipőt, elhagyott ladikot, kertkaput és rokkant bútort is. Egy öregasszony akkor azt mondta nekem, miköz­ben keresztet vetett, hogy ko­porsót is látott úszni a fo­lyón. A folyó medre nem­csak a víz nyughatatlan nyughelye, hanem legendák, balladák, mesék, történetek, népdalok bölcsője is ... Az érkezés után másnap, szombaton reggel a Hármas- Körös 14-es számú folyam­kilométerénél hozzáfogtak a munkához. A kőkirakó hajó polipmarkolója szorgalma­san szedte ki a kőtömböket az uszályból,. s ejtette a part vizében lévő gát lábához. Hétezer tonna tokaji kővel támasztották meg 250 méter hosszúságban a szakadó jobb partot. Oravec János A fotókat Kozma István készítette Fojtogató sötétségben A tizenhat éves fiatal lányt a mentő szállí­totta az egyik vidéki egész­ségügyi intézményből a me­gyei kórházba. Vasárnap volt. Egy felnőtt ember vé­rében köbmilliméterenként nőknél 4,5, férfiaknál 5 mil­lió vörös vértest van. A fia­tal lánynál ez alig érte el a másfél milliót. Másnap meg-' érkezett a kórházba a leány anyja, és közölte a főorvos­sal: hogy vért kapjon a kis­lány, arról szó sem lehet, mert azt tiltja a vallásuk, sőt, hazaviszi a gyermeket, mert ha Jehova úgy akarja, meggyógyul, ha pedig úgy rendeli, nem! Hiába volt minden magyarázó, kérlelő szó, az asszony hajthatatlan maradt. Így ítélte halálra az anya tulajdon magzatát! Történt pedig mindez 1984 júniusában, Szolnok megyé­ben! « Hogy valaki vallásos-e vagy sem, hiszi-e Istent, vagy sem — ha nem kom­munista az illető —, min­denkinek legbensőbb szemé­lyes ügye. Hazánkban vallás- szabadság van. A hivők sza­badon gyakorolhatják val­lásukat, hátrányos megkü­lönböztetésben nincs részük, egyenjogú állampolgárok. Szocialista hazánkban arra törekszünk, hogy népünk és az egész emberiség békéje, jóléte, szociális haladása ér­dekében a hívőknek, az egy ­házaknak a más világnézetű emberekkel való együttmű­ködését ne csak lehetségessé tegyük, hanem hogy elő is mozdítsuk. A marxistáknak, a nem vallásos embereknek a vallásos emberekkel való mindennapos együttműködé­se az egyházak és a szocia­lista állam jó viszonyának alapja, a szocialista állam fejlődésének ösztönzője és biztosítéka is. Nevezhető-e vallásnak a Jehova tanúi szervezet? A Magyarországi S_zabadegyhá- zak Tanácsa által megjelen­tetett könyv — a Tévedések útján — többek között így ír róluk: „Szélsőséges apo- kaliptikájuk, furcsa biblia­szemléletük. társadalmi nihi­lizmusuk és tolakodó misz- sziós rendszeriek hamar .is­mertté’ teszi őket. Erősen szervezett, illegalitásban is jól működő és a mártírom- ság lehetőségeit kereső szek­ta. Az alapvető keresztyén tanításokban is eltérő véle­ményük miatt keresztyén voltuk is megkérdő j elete­tő. Nem hisznek Jézus Krisz­tus istenségében. Bűnnek tartják az államhatalommal szembeni lojális magatartást. Üldözöttségükben látják is­teni elhivatottságuk bélye­gét. Harcot hirdetnek az ál­lamhatalom minden szerve­zete és az összes vallásfele­kezet ellen. Jellemzi őket a szektás, tudományoskodó, legtöbbször minden vallásos, tudományos alapot nélkülö­ző történelem- és bibliama­gyarázat.” A szektát a múlt század­ban egy amerikai kereskedő alapította, akinek bár sem­milyen teológiai képzettsége nem volt, a biblia magya­rázatával foglalkozott. (Oly ügyesen, hogy meg is gaz­dagodott belőle.) Utóda már nem elégedett meg ezzel, az ő tanításai alapján kapott a mozgalom politikai színeze­tet, mint fninden más poli­tikai, vallási és gazdasági hatalom ellensége. Fő taní­tásuk, hogy a Sátán itt a földön a különböző vallási, politikai és gazdasági erő­kön keresztül kérlelhetetlen harcot folytat Isten igaz szolgái ellen. Ám Krisztus a „mindenható Isten nap­ján” a mennyei seregek élén vívja meg az Armageddon csatát, amelyben finden sá­táni hatalmat megsemmisít. Ekkor dől el Jehova javá­ra az ütközet. Ekkor veszi kezdetét az ezeréves béke­ország itt a földön, és ak­kor majd a földön most fel­halmozott élelmiszerek és más kincsek a Jehova tanúi jólétét fogják szolgálni. Az armageddoni csata időpont­ját többször kijelölték. Elő­ször 1914-re, aztán 1918-ra, majd 1925-re és legutóbb 1975-re hirdették meg a vi­lágvégét, „lejár az ember létének hatezredik esztende­je”. A jóslatok jóslatok ma­radtak — természetesen! A Jehova tanúi nem élvezhetik a föld minden kincsét, nem vehetik birtokukba azt, amiért mások, dolgoztak. Ennek a tanításnak csak korlátolt vagy lelkileg sé­rült ember dőlhet be, az ef­féle mesét csak az fogadja el. Etikájuk, az államhata­lomhoz való viszonyuk, ag­resszív agitációs módszereik miatt azonban már oda kell figyelnünk rájuk, tevékeny­ségüket semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagy­ni. Állítják, mindenféle földi állam a Sátán eszköze, a sá­táni világuralom hordozója, ezért a földi hatóságoknak, kormányoknak vagy állami törvényeknek engedelmes­kedni bűn. Ezért tiltják a fegyverfogást, a katonai ala­kulatokban való szolgálatot, sőt, még a katonakönyv át­vételét is. Alkotmányunk kimondja: „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden pol­gárának kötelessége.” De mert a jehpvisták az állam- hatalom ellen vannak, ezért ők arra hivatkozva tagadnak meg mindennemű katonai szolgálatot, hogy az a Sátán erejét, az államhatalmat tá­mogatja. Most részletesen ír­hatnék egy szolnoki család tragédiájáról, amelynek leg­fiatalabb tagja a jehovista szekta befolyása alá került. A fiú valamikor vegyész­mérnöknek készült, aztán egyszer egy vonaton össze­ismerkedett egy fegyvernek! férfival, aki a szekta tagja, és az többé nem eresztette a markából a fiút, akinek ta­lán elogzör az volt vonzó, hogy tiltott a gyümölcs, amit kínálnak neki, hogy szigorú konspirációé szabá­lyok szerint kell élnie... ez olyan izgalmas volt! Ami­kor az iskolában dolgozatot írtak arról, hogy kinek ki a példaképe, és a fiú óriási betűkkel csak ennyit írt fel a füzetébe, Jehova, a tanár rendetlenkedésnek vélte az egészet... Másfél év múlva a fiú katonai szolgálat meg­tagadásáért börtönbe került, és ha nem kerül börtönbe, akkor a szekta parancsára anyját, apját, testvéreit is meg kellett volna tagadnia, mert .azok nem követték őt a Jehova tanúi közé. A szek­ta számára ilyeténképpen nem szent a családi kötelék! Furcsa vallásosság! De nem szent a család más vonatkozásban sem. Egy ti­szafüredi asszony tíz év há­zasság után tagadta meg a férjét, a gyerekét, akkor ke­rült a szekta befolyása alá, és mivel sem a férj, sem a gyermek nem követte őt, a szekta megkövetelte a sza­kítást. De hát ezen nincs mit csodálkozni ha tudjuk, hogy jehovista fiú csak jehovista lánnyal köthet házasságot, — vagy megtérít magának egyet. Esetleg fordítva. Sze­relem? Ez a gyönyörű tiszta emberi érzés, amely felemel, amely gazdaggá tesz, másod­rendű számukra. Másképpen mivel lehetne magyarázni, hogy csak a szekta paran­csainak engedelmeskedve él­nek együtt házaspárok. A Jehova tanúi szervezet a vá­lást nem ismeri. Rabszolga­módra, kiszolgáltatottan, a legkisebb emberi jogok nél­kül élnek együtt házaspárok. Egy ismerősöm, amikor erről az illegálisan szervez­kedő szektáról beszélgettünk, nevetve mondta: ebben há­rom jó dolog van. Egy: a a házastársak nem csalhat­ják meg egymást, mert a há­zastársi hűség kötelező; ket­tő: a jehovista nem dohá­nyozhat; három: csak mér­tékkel ihat szeszes italt, de csak- esküvőkor vagy szüle­tésnapon. Jó, jó, kérdés, mek­kora az a mérték? Egy po­hár? Egy liter? Aztán újab­ban már előfordul azért, hogy egy-egy jehovista is rá- gvújt egy cigarettára. Ma már az egyéni lelkiismeretre bízzák azt is, hogy a szekta tagja a vallásos és általuk oktatónak vélt könyvek, ira­tok olvasásán kívül meghall­gat-e egy szórakoztató elő­adást, mert egyébként csak az ő értelmükben vett vallá­sos tárgyú műsort hallgat­hatnak a rádióban, nézhet­nek a tévében. Milyen föld­hözragadt, szürke, egyhangú lehet ez az élet! Egy mai em­ber számára, aki normálisan, egészségesen él, dolgozik, szinte elképzelhetetlen élet­forma! Az tény, hogy a jehovisták a munkahelyeiken — az egyik szektatag mondta így nekem: ha már kénytelenek vagyunk dolgozni — becsü­lettel eleget tesznek. Kell a pénz, és nem csak a saját családjuk fenntartására. Kell a szervezetnek is! Kétségte­len, hogy elsősorban külföld­ről pénzelik őket (a tiltott iratok sokszorosítása pénzbe kerül), de a szekta tagjai ke­resetük 10 százalékát fizetik be a közös kasszába, ám a csoport vezetője nem köteles arról elszámolni, hová teszi ezt a pénzt. Az egyszerű ta­gok, éppen mert tiltott szer­vezetről van szó, ezért a szi­gorú illegalitás követelmé­nyei szerint élnek, nem is­merik az országos vezetőket, így azután azt sem tudják, hogy kinek van milliós érté­kű villája a Duna-kanyar- ban és kinek a Balaton-par­ton. A megyében is van olyan vezetőjük — a jelen­legi titulusát nem tudom —, akinek a háza legalább két­milliót ér. Tízegynéhány év­vel ezelőtt még meglehető­sen földhözragadt szegények voltak, úgy látszik, azóta a havi fizetésből ennyire tud­ták vinni. És minél több a tag, annál több a pénz! Járják is az úttörő hirdetők (így nevezik magukat) a megyét, és ha­vonta 100—150 órát töltenek „harctéri szolgálattal”, azaz . Jehova tanainak hirdetésé­vel. Az úgynevezett külön­leges úttörő hirdetők már fő- foglalkozásban agitálnak, ők már elvégezték a kiképző is­kolát is, és egész életüket a szervezet szolgálatába állít­ják. Járnak kórházakba, la­kásokra, eldugott tanyákra, általában kettesével és igye­keznek újabb híveket tobo­rozni. Kullancsmódra ragad­nak az emberekre, alig lehet szabadulni tőlük. ülök a temetőben a pádon, szeretteim nyughe­lyénél. Két nő telepszik mel­lém, egy középkorú és egy fiatalabb. Megszólal az idő­sebbik: Nagy baj, ha az em­ber azt veszíti el, akit sze­ret, de adjon vigasztalást, hogy eljön majd az az idő ... és mondja, és mondja és már Jehovánál tart, meg az hrmageddoni csatánál. Né­zem, hallgatom őket, próbá­lok valami rendszert fölfe­dezni a sok zagyvaságban, amit összehordanak, de nem sikerül. Nem csodálom, hogy értelmes, kiegyensúlyozott életű emberek között nem tudnak híveket toborozni. Hallgatom, nézem a két sze­rencsétlen kinézetű nőt, és nem érzek irántuk sem fel­háborodást, sem haragot, csak mélységes szánalmat, meg egy kis megvetést, ami­ért egy értelmes, szép, embe­ri világban ők az emberhez méltatlan életet választották és hirdetik. Fölállok és szó nélkül otthagyom őket. És ha valaki nem így tesz? Varga Viktória

Next

/
Thumbnails
Contents