Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
8 Irodalom» művészet 1984. JÚNIUS 30. ff Szép Ernő voltam... ff Száz évvel ezelőtt született a volt túri diák, költő, író Huszton született. 1884. június 30-án. Tanulmányait Debrecenben kezdte, majd a mezőtúri „öreg iskola”, a Református Gimnázium diákja volt. Első vérseskötete is Mezőtúron jelent meg, 1902-ben. „Egyszer volt... ötödikes gimnazista koromban, fűzfapoétasá- gom hajnalán, hogy az algebrai dolgozatokkal párhuzamosan népdalokat kellett írnom. Kellett. Igen. Rendelésre, Akár egy nagy írónak. így történt: Élt akkoriban Mezőtúron egy Nagy Ignác nevű ember. A „mezőtúri könyvkiadó vállalat.” Csakhogy a kiadóhivatal elfért a tarisznyájában. Kétkrajcáros históriákkal, meg kalendáriumokkal vándorolt ez a tarisznya vásárról- vásárral. Ezeket a rémségesen aktuális históriákat egy falusi néptanítóval íratta állandóan. Hogy, hogynem a tanító úr egyszercsak megunta dicsőségét, meghalt... Ekkor engem ajánlottak neki: a diákot, aki még akkorka, mint a tökmag, de betyárul ügyesen versel. Aki nemcsak ügyes gyerek, de szegény is, tehát lehet vele okosan beszélni. Fel is keresett az öreg. írnom kellett négy oldal alexandrimu- sokban, mert az jó hosszú sorokban jön ki... Másodszor is rendelt és én írtam a históriákat jó hosszú sorokban másodszor is, harmadszor is, tizedszer is...” Babits Mihály figyelt fel tehetségére s az Énekeskönyv című verses kötetét 1912 lelkesen méltatta. Későbbi elbeszéléseiben, tárcáiban is vissza-visszatér a gyermekkor, a diákévek — így Mezőtúr — emléke. Egyik legismertebb munkája a Lila akác című regénye (1919) a századelő nagyvárosi életének színes rajzát adja. Nosztalgiája — írja Tóth Árpád — sajátosan ötvöződik a modem nagyvárosi ember fájdalmas dekadenciájával, léhaságával, erőtlen álcinizmusával, s a szegények, elesettek iránti mély együttérziésé- veL 1912-ben a Szolnoki Színpártoló Egyesület a Babist és köre által ünnepelt ifjú poétát, Szép Ernőt kérte fel, hogy írjon prológust az új, állandó szolnoki kőszínház megnyitására. A Szolnoki városi Színház — ma Szigligeti Színház — színpadán az első költői szó tehát Szép Ernő volt. A vörösbársony előtt mondta el az ünnepi prológust. (1912. április 20.) „körülnézek itten álmélkodó szemmel, Milyen fényesség és együtt mennyi ember. Milyen ünnepi csönd, mily rendkívüli este, Űj nagy ház, falai ragyogóra festve, Mennyezete ékes, bársonyos a párkány, Csillag ragyog, vagy maga a napsugár tán? Felzendül a villany kristály lombozatja. Szórja tündérfényét büszke, friss falakra Páholyok fészkébe, földszint mezejére, Fel a karzatra s le az elbújt zenére, És a nagy függönynek bezárt kapujára, Két szárnya mögött, mint mesék kapuin túl, Más világ kezdődik, csudás élet indul, Festett felhők néznek festett fűre-fára, Mennydörög, villámlik ügyelő szavára... Nézzetek szent hittel a komédiásra, Aki nektek önönmagatokat játssza. Sóhajotok szálljon, könnyetek eredjen, Áldott kacagásnak gyöngyszeme peregjen. Gyönyörködjetek, ha száll a táncnak lába, Andalogjatok el bűvös muzsikába. Szívetek olvadjon szerelem dalába, Árva magyar nyelvnek gyönyörű szavába,...” Szép Ernő amikor csak tehette szívesen vendégeskedett Szolnokon. különösen a Művésztelepen. Baráti szálak fűzték Zádor István, hoz, Pólya Tiborhoz és másokhoz. 1946. őszén a Szivárvány című képeslapban jelent meg Az a boldog szolnoki nyár című írása. „Nagy örömmel mesélte nekem tegnap a Fészekben Zádor Pista barátom valamit, amit magamnak is jól esett hallanom. Azt mesélte. hogy megizenték neki Szolnokról, hogy a város és a megye összefogtak, újra felépítik a szolnoki művésztelepet. Még az őszön hozzáfognak a munkához, jövő nyárára már kész lesz a művészlakások kétharmad része, szóval megnyílhat megint a telep. Igazán szép, hogy így sietnek a művészek segítségére, mikor még annyi a rom egész Szolnokon. És milyen megható, amit még hallottam Zádor Pistától: a szolnoki munkások nem fogadnak el pénzt a fáradságukért, tiszteletből, szerétéiből gyógyítják meg az összerombolt művésztelepet. Sajnálhatja, aki nem látta a gyönyörű parkot a Tisza-partján. Fák és ágyások közt a felgyűrt ingujjal pingáló művészeket; aki nem élvezhette ennek az oázisnak a szeretettel és jókedvvel teli életét. . . Micsoda kedves napokat, estéket töltöttem ott nyaranta, mikor meg-megszöktem a világ elől, magam elől a szolnoki telep szelíd vademberei közé... Fényes Adolf mester volt a törzsfőnök a telepen és ő volt a lelke, ő meg a tündérkedves Pólya Tibi a szolnoki nyár művészéletnek, soha a tréfa ki nem fogyott őbe- lőlük. Itthagyott bennünket Fényes bácsi is, a két aranyos Pólya is... itthagyott a béke, itthagyott a jókedv. Adja a jóisten, hogy a művésztelep új virágai mellett virágozzék, mennél hamarabb a művésznépnek, meg minden magyaroknak jobb sorsa, jobb kedve, boldogsága.” Verseinek legteljesebb gyűjteménye Add a kezed címmel jelent meg 1958-ban. Válogatott novelláit 1951-ben majd 1957-ben adták ki, de azóta is számos kötete került az olvasókhoz, így pl. a gyermekverseinek összegyűjtött kiadása. Színműveit, regényeit, novelláit, verseit angolra, franciára, japánra, németre, olaszra, oroszra, portugálra, románra és még számos más nyelvre fordították. 1953. október 2-án teljesedett be Budapesten amit bölcs rezignáció- val a halála előtti években mondogatott: „Szép Ernő voltam...” ' - V-, Z»-* <r •1 „Zádor Istvánról és nak”. Szép Ernő rajza Emléktábla a túri „öreg iskola” falán %JNEK AZ ISKOLÁNAK VOLT A DIÁK 1899-1902-IC SZÉP ERNŐ f mó. KÖLTÖ. MŰFORDÍTÓ MEZŐTÚRON I902 BEH JELENT MECJELSOtőOKOr CÍMMEL ÖNÁLLÓ YERSESKÖTETE EMLÉKÜL A TÚRI ÖREGDIÁKOK 1977. JL Szép Ernő: Hová megy egy akáclevél? Havá megy egy ákáclevél Kit a patakra fútt a szél? Én úgy nézem hamaroson Ott úszik majd a Maroson Se a Maroson se Körösön Nem passzióz örökösön Siet a Tisza, felveszi, A Duna tőle elveszi Oly könnyű mint a lehelet Vinni egy ákáclevelet És hajnalban hajnal előtt Letenni a tengerre őt Tenger felett főikéi a nap Lenn boldog lángok ringanak És ringva ringatják Kelet Nyugat között a levelet Ni most ezüst, ni most arany De mese fényes dolga van Haltól hajótól sose fél Se jéghegytől, egy falevél! Csak élvez és csudálkozik Ég meg tenger hogy változik Habon habozva merre reng Milyen piros parton mereng Míg hontalan s oly gondtalan Ott foszladozhat nyomtalan Az óceán örök színén... Szeretnék így elmúlni én A csikós Nézzed azt a csikósbojtárt Hogy vágtat a Hortobágyon Mint egy puszta nagy világon, Kék ingujja gatyaszára, Túzok tolla az a sárga Kit a csikós oda tűzött Szoboszlai kalapjára Nem hallik már a zörgője, Réz zörgője a csikónak (Az égen vadludak szólnák) Bőr sallangja az még leb ben Fejét hányván a melegben És a szélben hosszú farka Úszkál mindig sebesebben Tenyereddel a Nap ellen Nézz utána míg csak láthadd Nini, már a habon vágtat! Nem alszom én, de ez álom: Hattyúfehér óceánon Száll a csikós a mesébe Délibábos Hortobágyon — Szép Ernő: w Úriemberek vagyunk Egy vékony, megdűlt hátú férfi fordult be a Palatínus-házak közti kis utcába. A lépései társtalanul kopogtak a járdáin. Éjfél után volt, egy lélek gém mutatkozott a hallgatag házak tövében. Pedig volt itt az utcán még egy lélek, legalább egy lélek borítékja; ott állt egy kapu mélyedésében ben egy másik férfialak, arccal befelé, mint aki csöngetett és a házmestert várja. Az a magános alak sietve jött, a fejét élénken himbálta jobbra- balra. Elszakadt vitát folytat magában, vagy valami kapós anekdotát emlléz, amit most hallott a kávéházban, ahonnan ilyen későn megy haza, vagy egyszerűen az árnyékával játszadozik, mert egyedül van, ilyenkor gondtalan gyerek lehet, nem vigyáz rá senki. A negyedik ház kapumélyedésé- böl, a nagy csendből kilépett a másik férfialak. Két lépést elébe ment a sietve közéledő férfinak. Megállóit hirtelen; kitérni nem lehetett előle, mert szánté az állát érte a megtámadott férfinak ez az orr, a támadónak az orra, amint szorosan élébe állva, fölkapta rá a fejét: — Csendben maradjon, adja ide a pénzét. lyhá tűnt, hogy nyaka O nincs is a támadó embernek. lehúzta s fölszegte ugyanazon rán- dulattal a fejét s felső testtel úgy előre volt lendülve, ve, mántha a következő pillanatban ledöfné az orrával a megtámadottat, mint a vadállat. El lehet képzelni ennek a szórakozottan siető férfinak a meglepetéséit akihez rajtaütésszerűen intéz ilyen kínos felszólítást egy ismeretlen, mégpedig olyanfajta ismeretlen, aki nem is szokott bemutatkozni. A megtámadott férfi a sietés iramától előrebukott volna, de akadály volt előtte; a támadó teste. Ugrott egyet a szíve, kisebbszerű sakk rántotta össze az idegzetét. Hevesen kapott be egy adag levegőt. és a szeme mintha megfagyott volna, úgy meredt az ismeretlen ember ismeretlen arcára. Nem látott határozott vonásokat, a rémülete tükrébe nézett. A támadó moccanat nélkül feszült ott előtte. Az is mereven nézett a megtámadott férfi szeme közé; megint kinyílt a szája: — Hamar kérem, siessünk. Most megmozdult a karja. Mintha csak idegességből mozdulna. Nem. Föl akarta hívni a megtámadott férfi figyelmét a pengére, amelyet hátrahúzott könyökkel tartott vízszintesen előre, a megtámadott lágyékával szemközt. A megtámadott férfinak visszavillant az eszébe a kés, látta szegény, hogy dugta előre a fényes kést a támadó, mikor feltartóztatta. És ebben a pillanatban ösztönösen jobbra-balra kapta a tekintetét, a fülei is szinte ágaskodtak, úgy fülelt: hátha valahonnan idelátnak, hátha jön valaki valamer- ről. Irgalmatlan csend. A sárga zsaluk az emeleteken le vannak bocsátva. Elzárkózik a segítség elől a világ. Ezek a kietlen Palatínus- paloták a megtámadott ember rohamos víziójában úgy jelentek meg. mintha itt alattuk, tegnap éjjel is. tegnapelőtt is, és minden éjszaka rémtettek történtek volna. A rövid utca végén a rakpart sötét raktárházai, azokon túl slep- pek zászlórúd jai merednek fakón csüngő zászlóikkal, fenn az eszméletlen csillagos ég, a hold éppen búvik egy barna felhőbe, mintha kést döfnek a szövetbe. — Rettenetes! — ezt az egy szót tudta kiadni a megtámadott, amikor ocsúdná kezdett a támadó második felszólítására. És nyúlt ingatag kézzel hátra, a hátsó nadrágzseb felé. A támadó feljebb kapta a fejéit, a szájába hördült: — Vigyázzon, a hasába vágom a bicskát. A megtámadott ember panaszosan felelt neki, nyűgös hanggal, mint a beteg: — Ne, ne tartson semmitől1, kérem, nincs revolverem. A tárcámat veszem elő. w s keserves képpel csóE válta a fejét, úgy nézett a támadója szemébe: — Rettenetes, kérem, ■ettenetes csapás ez... a jó isten ildja meg hadd mondjak magálak valamit. A támadó leste a megtámadott imber karjának vonagló mozgásét, jassan, nyomottan szólott: — Ne povedáljunk. A megtámadott érezte az állán i támadó gyors lehelletét. Kétség- loeíett mohósáesa» kezdett megint beszélni hozzá: — Nézze, barátom, a kezem a tárcát fogja. Ha hasba szúr, magát megfoghatják. Én magának pénzt akarok adná, kérem, csak egy percig engedjen beszélni. A támadó rántott a fején egyet, összehúzta a fél szemét, úgy nézett ferdén a megtámadott arcába: — Gyerünk avval a tárcával1. Olyan pofája volt. mint aki a moziban látott gonosztevőt utánozza. A megtámadott ember kapkodva folytatta a magáét sebesen: — Nézze, fiam, egy családos ember áll szemben magával, egy vergődő családos ember. Megmondom. nyolcvan pengő van a tárcámban. A támadó bal kézzel a megtámadottnak a tárcájáért nyúló jobb karjához kapott; odahörögte a nyakába: — Elő a pénzzel, jöhetnek. Elő próbálta rántani a megtámadott ember kezét, a száján grimasz futott el, a fogát is megcsikorgatta kínjában, s ezalatt hátralesett a megtámadott ember feje mögé, az üres utcába. A megtámadott minden erejével hátraszorította a kezét és beszélt, hadart: — Ha jönne valaki, nem árulom el magáit. Még ha rendőr is. becsületszavamra. Hadd szóljak magához, mint ember az emberhez. Ne ráncigáljon, az isten áldja meg. Engem holnap végrehajtanak, ezt a nyolcvan pengőt a legpokolibb harccal szedtem össze ma. elviszik a bútorom, ha reggel ennyit le nem teszek. Tudja meg, hogy ügyvéd vagyok, védőügyvéd. A támadó még szorította a megtámadott ember karját, csúnya düh vei sziszegte: — Mi lesz már, mi lesz! — Tartsa hátrább a kést, tönkreteszi ezt az egyetlen ruhámat, maga is ideges, látom, maga is csak egy szerencsétlen, nyomorult ember, én ismerem magukat, lelkem, védőügyvéd vagyok, hallotta, sok embernek segítettem már a maga fajtájából, akj nem született bűnözőnek, csak ezek a rettenetes viszonyok zülBesztették le. még magának is segíthetek az életben, ne szorítsa már a karomat és tartsa hátrább a bicskát, én megmutatom a pénzemet, meg a járásbírósági végzést. A támadó kézszorítása engedett. Talán elfáradt. Fújt türelmetlenül. — Kérem, kérem — ezt nyögte. Parancsolni akart, vagy könyörgött? A megtámadott ember szájából szakadt a szó, mint az eső: — Nem akar végighallgatná, szerencsétlen ember. Én nem adom oda a nyolcvan pengőmet, maga hasba szúr és kirabol, statárium van. a közelben lefoghatják, mert ordítani még elég erőm llesz; viszont hallgasson ide, drága fiam, teszek magának egy tisztességes ajánlatot. Ne ráncigáljon. nem ér vele semmit. Magának is lehetnek hozzátartozói, belátom, magának is pénz kell. Holnapután reggel felveszek egy kis összeget egy kliensemtől a járásbíróságon. Abból adok magának, fiam. huszonöt pengőt. Becsületszentségemre mondom. Jöjjön oda a Markó utcai palotába, remélem, ismeri. Első emelet balra, huszonkilences ajtó. Ott várjon rám a folyosón tizenegy órakor. Doktor Nagyész vagyok kérdezősködjön utánam holnap a haverjai közt, megmondják, kivel van dolga. Maga jobban reszket fiacskám, mint én. nem magénak való foglalkozás ez az útonállás, higy- gyen egy okos embernek. Engedje el a karom, két pengőt adok magának a gyufazsébembőii a feleségem holnapi konyhapénzébőiL Ebből kihúzhatja holnaputánig. Ügy. Menjen egy lépést hátra. A támadó hátrált egy lépést, a kést feszesen élőre tartva. Megkapta a két p>engőt. Jó megnézte a holdvilágnál a p>artner arcberendezését. Ég a ragyogó pengével megfenyegette: — Hallja, doktor úr, ha maga holnapután énvelem ki akar tolnd, tudja meg. hogy a sógoromnál is van ilyen köszörült bicska, a doktor úr hasa csudára meg lesz lékelve. Ezzel szalutált, eltűnt. armadnap Ott volt tiH zenegy órakor a járás- bírósági folyosón, a 29. ajtó előtt. Az ügyvéd negyed tizenkettőre kijött a folyosóra, egy oszlophoz intette a sipkája alól rávillanó embert, a kezébe nyomta a huszonöt pengőt. A sipkág alak biccentett, nadrág- zsebbe dugta a pénzt, körülnézett, aztán bizalommal tekintett "föl az ügyvéd szemébe s kezet nyújtva, a hangjában elismeréssel és meghatottsággal azt mondta neki: — Rendben van, doktor úr, úriemberek vágyunk.
