Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
1984. JÚNIUS 23. Irodalom« művészet 9 Dór Endre: Hunyadi (Ténynovella) Péntek Imre: Kettős alakzat De szűk az ösvény, ahol el kéne férnünk egymás mellett: s húzódunk egyre közelebb. Lehet, hogy összetapadunk, mint az útszéli bogáncsok, s bánni fogjuk azt a hajnali táncot, mikor tenyerünk vájataiban izzadtságcsöppjeink ölelkeztek... Lehet, hogy a véletlen söpri be ezt a találkozást is: i vesztes tétet a kopasz krupié. Vértelen, vékony ajakkal bontogatva sziromtalan éveket, melyik isten panaszfalára véssük tántorgó monogramjainkat? S hiába kábít szó, érv, kiihatatlan szesz. De szörnyű nehéz nem megremegni, ha távolodsz, ha közeledsz .. neki a kihúzott lottószámokat. 4., 12., 16., 44., 53. Tehát este még nem. Akkor hót éjszaka vagy ma reggel? Seroegi ...? Megszegte volnla az egyezségüket, és mégis hátba fúrta? Ez bizony lehetséges ... Esetleg Televényi... ? Te- levényivel két napja nem isi találkozott. Persze attól még elejthetett egy megjegyzést, hiszen minden nap együtt ebédelnek az igazgatóval. De most még délelőtt tizenegy óra, még nem ebédelhettek együtt, a tegnapi étkezésnél meg nem mondhatott semmit, mert akkor az mór este érződött volna. Most áztatná bent? Es az áztatásii szünetben szólt ki az igazgató a titkárnőnek, hogy hívja be őt? Ez sem valószínű, mert mór a pontón várta az üzenet, reggel, amint bejött a színházba, hogy tizenegyre jöjjön az igazgatóhoz. Televényi hát mégsem lehet ... Akkor hát kicsoda ...? Nincs már idő sorravenni mindenkit, legfeljebb találgathat. Vi- zekinek a tegnapi próbán panaszkodott a vérnyomására: „már megint lent van — mondta —, va- lólslzínűleg időváltozás lesz”. Lehet, hogy Vizeki igazgatóváltozásnak ferdítve fújta be? De mikor? Éjjel a klubban? Televényi lép ki a párnázott ajtón, az „igazgató arca” egyszerű derűs lesz, mint egy rózsaszín napernyő. — Szevasz — veti oda Televényi Tóföldinek, majd kivesz egy cukrot a kávéfőző mellett álló cukortartóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászúira? — Ne vicceljem, Televényi — csilingel —, figyelmen kívül hagyja., hogy férjnél) vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmein kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy ember sajátja Ez törvény. Nem hallott még róla? Tóföldi a párnázott ajtót figyeli. Udvaronc — gondolja Televé- nyiről, de különöstebben nem érdekli a búgiása. Már csak azért sem, mert a könyökén jön ki ez a sízöveg. A múltkor a pénztárosnőnek mondta el ugyanezt a gázsi- fizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos úgy . adódott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem. Ö különben sincs itt. Csak ketten dön- gicsélnek a szobában, p egyszerűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca” még csak azt sem mondja, hogy menjen be. önmagától nem megy, azért sém. A párnázott ajtó megnyílik rés- nyire. Kovásznál kikukkant, körbenéz, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen. Hívattál. — Téged? — Az igazgató hangjában csodálkozást — Margitka! A pár szétrebben. Televényi gyom „sZervusatok”-kal távozik. — Mondja csak — nézi az „arcát” az igazgató —, nem történt valami félreértés? Ha jól emlékszem, Sercegivel lenne megbeszélésem. Az „igazgató arca” több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. —■ Elnézést — rebegi, míg nagyra tágult szemmel a naptárba mered —, csakugyan Sercegi van bejegyezve... Nem is tudom, hogy történhetett... Azonnal intézkedem ... Tárcsázik, hallózik, „kéretjük Sercegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy felöl do zást kérő pillantást. Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. A söntéspult előtt Dusán gubbasztott. Ivott Vörösi haja rágöndörödött fülére; bamba nevetéssel fogadott minden egyes szót, amit mostohaapám, Gábor úr édesapja, Fáterka mondott: — Azt mondta egyszer Ferenc Jóskának az egyik minisztere: „Kegyelmes; uram! Nagyon panaszkodik a nép, jajgat, sír...” „Még egy kis adót rája!” — felelte a császár. Így ment ez mindaddig, Dusán, amíg egyszer azt nem mondta Fe- rencz Jóskának az a bizonyos minisztere: „Kegyelmes Uram! örül a nép, táncol, iszik.!” Erre a császár: „Most már nem szabad több adót kfróni rájuk, akikor nem fognak dolgozni.” Itt pedig mindenki úgy vedel, mintha mindent ingyen adnának... Nem tudom, mo6t mit mondana Ferencz Jóska. De azt én mondom neked Dusán, jobban tennéd, ha legalább kisöpöméd ezt a helyiséget, másképp a főnökasz- szonytól nem kapsz ebédet. Az öreg Gábor jót nevetett, ő tudta hogy min, kicsi, meggörbült ujjaival szaporán rakta a szódásüveget a söntéspultba, átvette a söröstől á sört, kitörölte a jégszekrény alját, összeszedte a sörösku- pakokat, s mire kiemelkedett felsőtesttel a söntéspult mögül, Dusán is megállapíthatta, hogy tökrészeg az öreg. Dusán nevetett, és csőm- pás lábával kitántorgott az utcára. Nemsokára, amikor visszajött, nagy hangon tiltakozni kezdett, hogy ő bizony nem megy lovat hajtani még a németeknek se, ő paraszt és nem lóhajcsár. (Amikor nem akaródzott Dusánnak lovat hajtani, akkor mindig azt mondta, ő paraszt.) Faterka ezen jót nevetett mivel tudta, hogy Dusán el fog menni lovat hajtani, sőt mi több, nem akar majd visszajönni, amikor dolga végeztével jól leitatják. Az öreg Gábor azt isi tudta, hogy pontosan egy hét múlva Dusán tökrészegen ott fog ülni az ajtó melletti kis asztalnál, lehet, hogy lent a földön, egy fillér nélkül, soványan-, szótlanul és bambám Az újságok az újsiágtaritók- ban a falna erősített fogasokon lógtak. Arra nagytan ügyeltünk, hogy mindig a legfrissebb napilap legyen az újságtartókban. Újabban többen a napilapok kedvéért jártak hozzánk. Főleg a reggeli órákban, munkakezdés előtt. Egy féldeci rum vagy egy hosszúlépés mellett elidőzhettek a kíváncsiak. Gábor úr sokat adott arra, hogy minél tájék02»ittabb közönség látogatta vendéglőnket. 1944 áprilisa szesztilalommal kezdődött. Na, -nem egész napra Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami Sajnálattal elegy kíváncsisággal tekint rá. Szeme mikroszkópja alá helyezi, akár valamely vírust. Mert ha haragot nem is, de mélységes megvetést érez iránta, öt összetéveszteni Seroegivei? — Iszol egy kávét? — kérdd az igazgató, mire Tóföldi beleegyező- en bólint: — igen, hát hogyne, hiszen azért jött — Margitka, két kávét legyen szíves — utasítja az igazgató, és leül a Tóföld iével szomszédos bőrfotelbe. A zsebébe kotor. Kis fémszelencét vesz elő, felkattintja a fedelét. — Mézcukorka. Jót tesz a hangszálaknak. Parancsolj. — Köszönöm — veslz ki egyet Tóföldi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat. — Szopogatom — mondja Tó- földi. — Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelencét, Hallgat. Tóföldi csöndesien szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató. — Igazán? Gratulálok. Mi jött be? — 4., 16., 44. És tudod mi a legbosszantóbb ? — Micsoda? — Hogy a tizemhórmasra tippeltem, és a tizenkettest húzták. Na, mit szólsz? Ha eltévesztem, van egy négyesem ... — Fantasztikus! — mondja Tóföldi, és valóban' úgy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy napot fúrás nélkül. összeállította: BEK AS V ILDIKÓ szóló szesztilalom volt ez, csak az esti órákra korlátozódott. — Mert Sztójai lett a miniszter- elnök. Hát ez is jól kezdődik, kérem. Már kapkodunk, nem vitás — kezdte volna a beszélgetést Gábor úr az egyik újságolvasó civillel azon az áprilisi reggelen, amikor nem volt éppen szolgálatban a vasútnál; de a civil újságolvasó nem válaszolt. — Olvasta a mai lapban a kormánynyilatkozatot, kérem? — És gyorsán féldeci keventet tett a vendég élé, hogy szóra bírja. — Köszönöm, nem iszom. — Még sose láttam nálunk, uram. Sábor Ervin vagyok — nyújtotta a kezét az idegén felé. — Hunyadi Ferenc vagyok — fogott kezet Gáborral az idegen újságolvasó, és Gábor úr csodálkozására szűnni nem akaró csuklásba és nevetésbe fogott. Erre Gábor úr fészkelődni kezdett és csak annyit tudott mondani; — Nyugodjék meg, kérem. — Hunyadi Ferenc vagyok Hunyadi Ferenc vagyok; — kiabálta az fölemelt kézzel. — Uram, ón Hunyadi -Ferenc vagyok! — ujjongott még egy utolsót, aztán lerogyott a székre. Teljesen kimerültnek látszott. Barna, tüskésre nyírt haja itt-ott . öszülőben, az arcán kamaszos vigyor, behorpadt, sovány mellén a szürke nagyka- bát szétnyílt. — Hol van az a kormánynyilatkozat? — kérdezte ellentmondást nem tűrő komolysággal, amitől Gábor úr megijedt, s rábökött a Pesti Hírlap 1944. áprilisi 2-i számára, éppen oda, ahol az újság nyitva volt, és éppen arra a cikkre, amit az imént olvasott éli láthatólag a behorpadt mellű tüskéshajú. — Ahá, akkor ezt el kell olvasni ! Ei-n moment... Gábor úr Faltarka mellé húzódott, és a fülébe súgta: „Spiclinek látszik.” Paterka bólintott, az asiztalhoz lépett és, a horpadt mellű elől elhozta a Gábor úr által oda helyezett féldeci kevertet, valamint az elfogyasztott hosszúlépés utáni üres poharat. Az asztal a söntéspulttal szemben helyezkedett el, sl a -harpadtmellű figyelemmel kísérte az öreg óriásbakancsba bújtatott csoszogását, amiből rögtön megsejtette, hogy kincstári holmihoz van szerencséje. Azonnyomban meg is kérdezte; — Kaszaperéit az istenadta? — mutogatott a hatalmas bakancsok felé, majd cinkosan közölte: — Én is... — Értem kérem, értem én... — félelgetett Faterka, ési odakacsintott a fiára —, mivelhogy én ezt azért hordom, mert máris indulnom kell szolgálatba. Mivelhogy a szolgálat, az szolgálat. — Fater, akkor öltözz, majd én maradok helyetted ... — Siessen. Faterka, mert az oroszok még megelőzik... — -biztatta az idegen, s mentegetőzve tette hozzá: — Nekem lehet, én bolond vagyok ... Tiszta bolond vagyok, kérem, elhihetik, de slebaj: A nevem eszembe jutott végre és ez a lényeg. Éppen az imént jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam. Hát persze, hogy Hunyadi Ferenc vagyok, és persze, hogy bolond vagyok, s ha elmondom magának, mit értek én. ezen a kormánynyilatkozaton, akkor megint kényszerzúbbonyt húznak rám, éppen azért semmit nem mondok. Csák éppen megjegyzem, hogy én az utolsó pillanatban értem a városba ... Faterka fölvette a kincstári katonaruhát, a katonaköpenyt, amely szabályosan a földet súrolta, szalutált, Sábor úrra kacsintott és elhagyta a vendéglőt. Faterka távozása után Hunyadi Ferenc könnyíteni igyekezett a lelkén. Elmondta Gábor úrnak, hogyan tudott ő megszabadulni a katonaságtól... Mivel a repülőtéren állandó- bombazáporoktól kellett tartani (ahol repülőgépszerelőként teljesített szolgálatot), terve szerint „maghülyítette” magát. A terv véghezvitele jobban sikerült a kelleténél, mivel a repülőgépszárnyakat cipelő teherautó gyorsabban ment az elgondolnál, éS kelleténél nagyobb erővel csapódott Hunyadi Ferenc fejére. — Csakugyan elájultam, és valóban elfelejtettem a nevem Ráadásul, amikor magámhoz -tértem, rettenetes dolgokat kiabáltam. Horthyt lehüiye-baromoztam, a németekről nyomdafestéket nem tűrő szavakat röpítettem a levegőbe, Hitlert Pojácakandúmniak neveztem, majd végül vezényelve magamnak, ordítottam, hogy: „Le ve-le; Le ve-le!” Végülis nem tudom miért engedtek most haza, mert reggel a kórházban még nem tudtam megmondani a nevemet ... Moslt meg tudom. Olyan ez, mintha újra születtem volna. Sőt, mintha most kezdenék csak élni! Ami igaz isi, hiszen van nevem, hát élek...
