Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
8 Irodalom, művészet 1984. ÁPRILIS 7. assúdott a lélegzetük, de a- bőrük sütött, ahol egymáshoz értek. Erika beletúrta a fejét a férje nyaka és válla hajlatába. Eltűnt a fal túlsó oldalán a konyha, ellenséges neszeivel. Minden más elsüllyedt a sötétben, csak a szoba volt. És az ágy. János elaludt. Még arrébb sem moccant, az arca a mennyezet felé fordítva, egyik karja az asszony derekán. Érezni lehetett, mint er- nyed el. Mint válik egyre súlyosabbá a teste, és süpped mélyebbre a régi matracon. Bár örökké tartana! Bár soha ne kellene kinyitni ennek a szobának az ajtaját! Nyolcán voltak a beomlott óvóhelyen. Nyolc halott meg a nyöszörgő, nyomorék csecsemő. Tizenegy éves koráig Mami nevelte. Kicsiny, egyszobás, kopott háza volt az egyik peremkerületben, közvetlenül az utca elején. A kert végében labdarózsa nyílott. Kicsi, zsindelyes sátorteteje volt a kútnak. Aztán egy délelőtt a konyhában az idegen, Mami sírt. Az asztalon megsárgult, a hajtogatás mentén elvékonyult papírok. — Megjött édesapád! — hívta a kertből a gyereket. Amikor Erika odaimbolygott hozzá magasított sarkú ortopéd cipőjében, az idegen megfogta a kezét. Mami sírt az asztal másik oldalán. A nyarakat később is ott töltötte a kopott vakolátú házban. Mintha évről évre kisebbedéit volna. Meg a kert is, az öreg labdarózsa-. bokorral. Tizenhét éves volt. amikor Iius- kát játszotta egy intézeti előadáson. A haja miatt esett rá a választás. Földig érő ruhája meg úgyis eltakarta az ortopédcipőket. Ügy intézték, hogy ne kelljen sokat mozognia, mindig csaik állt a színpad megvilágított sarkában. Szenvedő kicsi arca elveszett a lámpák fényében sugárzó hajzu- hatagban. A színdarab után zene szólt, és János odaült melléje a fal mentén sorba állított székek egyikére. Ö szintén nem táncolhatott. János aludt. Az ablak hosszúkás négyszögében szürkén derengett kint az éjszaka. Egy óra ketyegett zengőn valahol a lakásban, és a fiú nyugodt, egyenletes lélegzete hallatszott a paplan felett. Bár soha ne jönne el a reggel ... Korábban mindig elkísérte. Erika állandó délelőttös volt a ruhagyárban. Szoknyaaljakat hólo- zott, blúzokat varrt és férceit. Két és félezret keresett, János sem kapott többet az órás szövetkezetben. Azelőtt felkelt vele hajnalonta — fél hatra kellett a gyárba érni —, vizet hozott a konyhából, segített felöltözni a feleségének, és elkísérte egészen a gyárkapuig. Egy reggelen, nyár volt, valahol már fénylett a nap az ég peremén, néhány asszonnyal együtt értek a gyár elé. Az egyik azt mondta: — Nézzétek, a két billencs! Ezek aztán jól összetalálkoztak! Csaik mentek a kapu felé tovább. Mire odaértek, az asszonyok belibbentek előttük. Erika még el is mosolyodéit kicsit. Mami régen megmagyarázta, hogyan kell venni az ilyen dolgokat. Csak akkor dobbant meg a szíve fájdalmasan, amikor János elengedte a kezét. Igen. János szégyellni kezdte a felesége sántaságát. Mintha az emberek rájuk vetett pillantása egyedül Erikának szólna, és egészen más volna a helyzet, ha ő egyedül menne az utcán. Nem kísérte el többet reggelente Erikát. Bán Zsuzsa: Emberek között Beszélgetni kellett volna erről, azonban nem volt rá lehetőség. Amikor hazaért, legtöbbször nem találta otthon a férjét. — János? — Ez volt az első szava, amikor a konyháiba lépett. Az anyósa háttal állt neki. ka- vargatott valamit a tűzhelyen. Nem nézett Erikára. — Elment. Mit akarsz vele mindig? — Hová ment? Azt mondta, itthon lesz, amikor hazajövök. — Mit tudom én? Talán a könyvtárba. Erika bement a kisszobába, lerakta az asztalra a táskáját, aztán az ágyra ült. Azelőtt együtt szoktak könyvtárba menni. Régebben annyi közös programjuk volt, és olyan jó lett volna sétálni Jánossal! Kint sütött a nap, és ahogy a fényről az ablakra esett a tekintete, észrevette, hogy piszkos. Kitoppogott megint a konyhába vizet ereszteni. Léptei szabályiam lan dobbanásaitól mintha lúdibő- rözött volna az anyósa háta, meg- görbülten állt a tűzhely előtt. Erika zörgött a csap alatt a kis- lavóinral. — Mit akarsz már megint? — fordult hátra János anyja. — Add ide, mind kilocsogtatod. mire beérsz! Belökte az ajtót a könyökével, lerakta a lavórt egy székre, és sietve kiment. A fiatalasszony nekiállt ablakot pucolni. A nap az udvar széléig vándorolt a szürke macskaköveken, kicsit elhalványult a ragyogása, megfákult, ahogy múlt a délután. Azitán csattant a kapu, János betolta a kerékpárt, és megpillantotta Erikát. — Szevasz! — bicegett oda, és a fal mellé támasztotta a feketére festett női biciklit. Kis ideig állt az ablak előtt, az arcuk egészen közel volt egymáshoz. Aztán hóna alá fogta a könyvekkel teli táskát. — Sírtál? Erika bólintott. — Te! — János benyúlt az ablakon és végigsímogatta. — Te olyan buta vagy! Az asszony megint bólintott, de már el is mosolyodott kicsit. Szépen mosolygott, inkább a szemével meg a szája pici rezdülésével. Vacsora után egy tábla csokoládét vett elő János a táska fenekéről. — Neked hoztam! Tudod... szóval mégis megbántam, hogy nem vittelek magammal. Nem tudom, mi jön-rám néha! Legjobb volna elmenni valami szigetre, ahol csak mi ketten lennénk, senki más. Erika értette. Beszélgetniük kellene, sokat. János lefejtette róla a ruháját, lefeküdtek, és megint eltűnt minden. Csak ők, az átforrósodott lepedő és a zakatoló szívük. Ki akarta hordani a kisbabát. Az orvos hümmögött, de azt mondta. nem lehetetlen. Ha a környezete, a család melléje áll. — Fiam lesz! — ugrott otthon János nyakába. Ezután végleg megromlott a hangulat a kétszobás udvari lakásban. János anyja egész nap az ajtókat meg az edényeket csapkodta, és már nem tudta lenyelni a csalódását, dühét. — Mit képzeltek? Nem elég, hogy benneteket kiszolgállak, még a kölykötöket is énnekem kelljen dajkálni? Űristen, hát mi vagyok én? — Nem kell magának dajkálni — morgott János félénken. — Elbírunk magunk is vele majd. — Na ne mondd! — csattant az asszony hangja. — Te még csak csak valahogy, de ez... Erika mindent hallott a kicsi szobában. Ült az ágy szélén, és nagyokat nyelt, mert az idegességtől hányingere lett. — Bár elmehetnénk valahová! — ölelte magához este a fiú. — Félek. Veled jó lenne, de amikor anyám elkezdi... meg a többiek is... — Kiik? — Mindegy. Te! Mégis meg kellene gondolni. Hátha ki sem bírod hordani... Most mj van veled? Miért húzódsz el? — Semmi. Csak nem érzem jól magamat. János ingerülten sóhajtott, aztán a feje alá hajlította a karjait, sokáig a mennyezetet bámulta. Erika hátat fordított neki az ágyban, és nyelte a könnyeit. Másnap összevesztek. János akkor már ordítozott, a fiatalasszony hangosan bőgött, és azt mondta, hogy elmegy. Visszamegy Mamihoz. — Éppen most fordulsz el tőlem ... Nem is vagy férfi, te egy senki vagy ... János tudta, de éppen ezért pofon ütötte a feleségét. Azt mondta, felőle aztán nyugodtan elmehet. Akár mindjárt segít neki összecsomagolni. Kaphatott volna ő ép lányt is feleségnek, igaza van az anyjának! Azon az éjszakán egyedül János aludt. mikor a gyárban elvágódott a folyosón, és kihívták a mentőket, az asszonyok csoportokba verődve tárgyalták az ügyet. A mentős azt mondta, .bevett valamit. Megmérgezte magát. — Minek is az ilyennek férjhez menni? Én nem tudom, az ember sajnálja is, de van az egészben valami természetellenes! — mondta az egyik nő. Egy széles homlokú, termetes asszony is állt ott, hallgatott, de akkor hirtelen megfordult, és visszament a gépéhez. Dúsa Lajos: Árnyjáték 1. (Pályaudvar) Éjfél lesz és a sínek között a ma most döccen ki magából. Indul az itt. Kintről süvöltve ide igyekezik a távol, s nézd: ilyen összevisszaságból újul meg minden 'szakadatlan; ahogy az antilopok szülnek: össze-, is iszétrebbenő csapatban. 2. (Debrecen) Mi ül az Űrhajósok 'terén? Hisz ez egy nagy asszony medence! Két könyöke a park füvén van, s lábát az úton túl vetette. Rólunk álmodik, mintha lenne — összeszőve a nemlehetből *— a nagy boldogság. S combja között közömbösen vág át a rendőr. 3. (Szatmári utca) Ráncossá érett szilvaszemek szorosan, /szorgos rothadásban. Az éj nagy, sötét muslicaraj, s a falu hátsó udvarában haszon fortyog, a cefre böffent, s szél motoz kutyásán morogva. ,— Felleg jön. Sokcsillagú egünk szürke bakává lefokozza.
