Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984. ÁPRILIS 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hála virágai Több mint tíz évvel ez­előtt a Hazafias Népfront Szolnok városi bizottságának nőklubja kedves vendégét fogadott: egy szovjet asz- szonyt, aki azért jött Szol­nokra, 'hogy fivére sírját megkeresse. Galina asszony egy szibériai kis faluban la­kik, s bár még soha nem járt Magyarországon, rászánta magát az útra. A nőklub tagjai vendégül látták, elkí­sérték a sírhoz, s elhatároz­ták, hogy ezentúl mindig visznek virágot a sírra, gon­dozni fogják. Nem Galina asszony volt az egyedüli, aki idős fejjel eljött Magyarországra, hoz­zátartozója nyughelyéhez. Nemrégen egy másik szovjet asszony járt Szolnokon. Egy kis zacskóban hazai földet hozott a fia sírjára. A sírról maréknyi földet sze­dett föl. Ezt és a sírról ké­szült fényképet hazavitte magával. A háborúban ele­sett fivér, fiú emlékét nem­csak az egyre rövidebbre kopó történetek őrzik ezen­túl, valami hazakerült a ka­tonából, valami, ami kézzel­fogható, megmutatható, lát­ható. Nemcsak a szolnoki teme­tő sírjaihoz jöttek, a jászbe­rényi temetőben is jártak szovjet hozzátartozók. Akik elmennek közülünk, fájdalmas űrt hagynak ma­guk után. S a fájdalom még elviselhetetlenebb, ha fiatalt ragad el a halál. A katonák, akik hazánk felszabadulá­sáért vívott harcban estek el, fiatalok, erősek, egészsége­sek voltak. Halálukat fiatal feleségék, középkorú anyák, apró gyerekek siratták meg. Nemcsak a soha vissza nem térő kedves férfi elvesztése fájt, hanem az is, hogy ide­gen földbe temették. Hogy nem lehet kimenni a sírhoz az emlékekkel, a fájdalmak­kal, virágot, koszorút vinni, mert a föld, amelyben nyug­szik, messze van. A nemrégen Szolnokon járt szovjet asszony megnyugod­va ment haza. Nemcsak azért, mert földet és fényké­pet vitt magával, nemcsak azért, mert most már tudja, melyik az a nap, amikor gyertyát gyújthat otthon a halottjáért, hanem azért is, mert látta, hogy a sír gondo­zott. Ha elhervadnak a vi­rágok rajta, mindig van kéz, amely frisset rak oda. Látta, hogy a munkát, a gondosko­dást, amelyre ő a távolság miatt képtelen, magukra vál­lalják mások. A nőklub tagjai közül so­kan úgy teszik le a sírra a virágot, hogy a saját testvé­rükre. hozzátartozójukra gondolnak, aki szintén ide­gen földben nyugszik. A hősök sírján mindig van virág. Fejkendős né­nik, nyugdíjasok, iskolások úttörők hozzák hálából és kegyeletből. Hogy akik ér­tünk haltak meg, holtukban is. ebben a földben is hazára találjanak. P. É. Április 6-án Ülést tart a megyei tanács A Szolnok megyei Tanács soron következő ülését áp­rilis 6-án, pénteken tartja. Fő témája a lakosság ellá­tásáról és a további felada­tokról szóló jelentés megvi­tatása. Tekintettel a téma közérdekűségére, a jelentés és a tanácskozás teljes anya­ga — ugyanis egyéb kérdések tárgyalására is sor kerül —, az érdeklődő állampolgá­rok rendelkezésére áll a Szolnok megyei Könyvtár Kossuth téri olvasótermé­ben. Az esetleges észrevéte­leket és véleményeket írás­ban vagy szóban közölhetik az állam,polgárok a megyei tanács vb szervezési és jogi osztályán. MSZBT-tagcsoport alakult a Skálában Ünnepi nagygyűlésen em­lékezték meg tegnap a szol­noki Skála áruház dolgozói hazánk felszabadulásának 39. évfordulójáról. Ünnepi beszédében Kádár Béla, az áruház pártalapszervezeti titkára köszöntötte a részt­vevőket. Berki Ferencné, a városi pártbizottság titkára a be­széd után átadta a vállalat dolgozóinak azt az okiratot, amely engedélyezi, hogy az áruházban önálló Szovjet— Magyar Baráti Tagcsoport működjön. Területi versenyen — a Szovjetunióról A füredi lányok tudták a legtöbbet Már a döntőre készül a csapat Tihanyi Nóra, Sági Vera, László Julianna és Jóvér Mária: a lányok első, második és harmadik osztályos gimnazisták Tiszafüreden. Mégis, eredményeik alapján feltételezhetjük róluk, hogy a megye középiskolásai közül ők ismerik legjob­ban a hatalmas országot Á Ki tud többet a Szovjetunióról? — versenyének területi döntőjében csak egy békéscsabai csa­pat előzte meg a füredieket. Kluka Lászlóné, a lányok fel­készítő tanára, a következőket mondja erről: — Nagyon erős volt a me­zőny, minden csapat sokat tudott. Először a csabaiak­kal álltunk holtversenyben, aztán négyes holtverseny ala­kult ki az élen. Végül sike­rült beverekedni magunkat az országos döntőbe. — Úgy hallottam, van va­lami titka, valami különle­ges módszere a felkészítés­ben. — Nincs titok. Hogy min­den évben jól szerepel a csa­patunk, mindössze annak kö­szönhető, hogy intenzíven ta­nulunk. És még valami: lel­kesedni kell, megszállottnak kell lenni, különben nem tudjuk végigcsinálni. Példa rá a tavalyi csapat. Lemond­tak róla, nem vállalták to­vább. Pedig akkor is dön­tősek voltunk. Csak egy. apró kihagyáson múlott, hogy a tizedik helyen végeztünk. Kluka Lászlóné nem felej­ti el: a fürediek sikerei nem­csak az ő segítségével ková- csolódtak. A tanárnő csak az elmúlt évben kezdte a felké­szítést. Mellesleg az irodal­mi színpad vezetője és az MSZBT-tagcsoport elnöke. — A lányok most órán vannak? — Igen, de délután talál­kozhat velük a lakásomon. Ott „edzünk” — mondja a tanárnő, és elnézést kér, de mennie kell, órája lesz. Délután Kluka Lászlóné lakásán összedugja fejét a négy lány. Beavatatlan fül­nek igen furcsa dolgokat mondanak: — Egy bé, négy há. Kell valakinek ez a há? — Nekem ez az öt óra negyvenöt perc gyanús — hajtogatja Sági Vera. — Kell valakinek ez a há betű? — próbálja „eladni” Mária. A tanárnő közben né­ha segít. Szól, ha jó a meg­oldás, figyelmezteti diákjait, ha a rossz úton járnak. Aztán megmagyarázza a játékot: — Trojkának hívják. Cím­szavakat kelj hármasával csoportosítani. Ilyeneket, hogy „drákok”, „Dnyeper”, „Lenin nővére”, „3,8 száza­lék”. .. megpróbáljuk kita­lálni, mit fognak kérdezni. Arra a kérdésre, hogy hány órát foglalkoznak a felkészü­léssel naponta, összenevet­nek. — Talán hetente — javít ki László Juli. — Vagy inkább havonta — toldja meg Nóra. — Nem kell ám mindent elhinni nekik — tájékoztat felkészítőjük. — Itt vannak nálam heti tíz órát, meg amit otthon tanulnak. Igazán nem lehet eldönte­ni, játszanak vagy tanulnak a lányok. Kitöltik a totót, el­játszanak egy címet. Riportot készítenek egy sportolóval, egy kórházi orvossal, s köz­ben olyan adatok röpködnek a levegőben, melyek nyil­vánvaló, pontost tudást sej­tetnek. Szorítja az idő őket. Április 5-én lesz a döntő. De ez a szorítás nem látszik raj­tuk. Szertelenek, vidámak, mint bárki más az ő koruk­ban. Már biztosan ott lesz­nek az országos versenyen. Mivél utaznak? — Most a művelődési köz­pont mikrobuszát kaptuk meg. A népművelők segítenek legtöbbet, de azt is mond­hatnám, a várostól kapunk támogatást. Ez egy kicsit tág fogalom, inkább a tanácsot emelem ki — így a lelkes csoport vezetője. — Mi várható a döntőben? — Hogy az első tízben le­szünk — próbálja tréfával el­ütni Vera. Hogy mit szeretnénk? Szo- csi! — kiáltják egyszerre mind a négyen. — Szocsiban üdülhet a győztes. Sok tudás és egy kis szerencse kell hoz­zá. — Legyen szerencséjük! Szabó Imre Tallinni fiatalok Szol­nokon; a papokban ér­kezett hazánkba az a szovjet barátságvonat, amelynek Jnegyven észt utasa Szolnokra is ellá­togatott. Képünkön: is­merkedés a papírgyár­ral. Volt egyszer egy ládagyár A kórház •legújabb, hétemeletes épületével körülbelül szemben állt a vámház, előtte a Szolnok határát jel­ző tábla. A vámház később gyári portaként szolgált to­vább. Akkor már csak emlé­ke élt a járványkórháznak, s annak a fás, füves nagy szabad területnek, amely negyven évvel ezelőtt sok szolnokinak adott félnapos menedéket. Augusztus hú­szadikán korán reggel érte a várost a bombázás, s a környék száz meg száz kis vertfalú, meg vályogházából odarohantak az emberek. Gyerekeikkel guggoltak, ha­saltak a Tiszához közeli ré­ten. Volj, aki hanyatt fekve számolta a vasmadarakat. Sok volt, a bombázás percéi is nehezen múltak. Papp László rábólint. Igen, akkor elég pusztaság volt ez a vidék, bár valamiféle fű­részüzemnek állt már a ke­rítés nélküli telepen egy üzemcsarnoka. De hát, akkor se munka, se gazda nem volt. Elég sokáig. Már nyug­díjasok azok. akik a kezdők voltak.. Ezerkilenszázötven- ben mondták ki, minisztéri­umi szakemberek: ez pedig a Tisza Bútorgyár — lesz! Szó se róla, eleget kellett az első szolnoki bútorra vár­ni. Pedig az új élet, új lehe­tőségek, a háború utáni el­ső nagy akaratok és álmok közé az ;új otthon, bele az új bútor is odatartozott. Amikor Papp László — le­szerelt katonaként — 1952 szeptemberében átlépte a gyár küszöbét, — azon a ré­gi vámházon volt a cégtáb­la — már tudta: rövidesen dolgozhat tanult szakmája, mestersége szerint. A felsza­badulás évében szabadult — öreg szolnokiak emlékezhet­nek még, híres embernél, a jó nevű Farkas Albert aszta­losmesternél. Segédként ki­húzta a kisiparosnál a kato­naságig, de leszereléskor na­gyon is tudta — a kisipar­ra nehéz évek járnak. Így lett bútorgyári munkás. A szereidébe került. Ak­kor még ládákat készítettek, s a szereidében az járta: egy szög — egy csapás. — No, maximun kettő — enged föl egy villanásnyi nevetés az arcán, és sóhaj a folytatás: Kilencszáz forint volt az el­ső havi fizetése, de sok szö­get be kellett verni érte! Papp Lászlónak most há­rom esztendeje van a nyug­díjig. A gyár közgazdasági osztályvezetője. Nem külö­nös véletlen, nem is szeren­cse, mondják a bútorgyáriak, itt a munkáskarrier meg­szokott. A fiatal igazgató, dr. Nagy Béla Géza ennek a gyárnak volt a bútoraszta­los tanulója, itt kezdett dol­gozni, innen szerezte meg az érettségit, s a soproni egye­tem után ide vezetett vissza az útja. Lőrinczi Gábor, a pártvezetőség titkára, a munkaügyi osztály vezetője is bútorasztalosnak tanult, aztán nem hagyta abba, munka mellett se a tanulást. Hát így volt ezzel hajdanán Papp László is. — Még az ötvenes években beiratkoztam a közgazdasági technikumba — emlékszik. — Tudták rólam a gyárban, aztán hogy leérettségiztem, megkérdezték, folytatnám-e irodán a munkát? Akkor már az első mesterséges anyaggal, a farostlemezzel dolgoztunk, de tudtuk, a ré­gi asztalosszakmának, a fa- megmunkálásnak rövidesen csak emléke marad. Ezért nem gondolkoztam sokat, rá­álltam. Sokáig dolgoztam a könyvelésen, s akkor már azt is tudtam: mégis az ipar­ban vagyok, a tanult szak­mámban — csak hát más­képp, mint ahogy indultam. Jó sorsom — vagy ki tud­ja? — úgy hozta, hogy isme­rem nagyon is a Tisza »Bú­torgyár első termékét. A lá­da után a Típus—160 kony­habútor következett. Élmun­kás apám jutott hozzá — Olyan nagy volt a bútoréh­ség, hogy az élmunkások­nak, sztahanovistáknak „ki­utaltak” ilyent, s 1954-ben beköltözött öreg konyhánk­ba egy négylábon álló — mai szemmel ormótlan nagy, pe­dig, hej, de sok edény elfért benne — felül üveges, alul kétajtós szekrény, egy masz- szív, igazi konyhaasztal, két hokedli, egy fásláda, meg egy hatalmas szennyesláda. Bizony, több mint húsz évet szolgálta a nagy családot. Az árára emlékszem, s a gyári történet is igazol. Pontosan 1001 forintba került... Százezer ilyen konyhabú­tor készült a gyárban. Nem sokáig árválkodott magá­ban, újabb, meg újabb- bútorok, de a szolnoki gyár­ban mindig konyhák követ­ték. Papp László nem időz to­vább a múltnál. Mondja, most négyszázhetvenhat dol­gozója van a gyárnak, amely már nem Tisza Bútorgyár, — a Tisza Bútoripari Válla­lat négyes számú gyára. Ko­rántsem ártott az 1963-as centarizálás, a csongrádi anyavállalattal mindmáig harmonikus a házasság. Igaz, önelszámoló a gyár, önálló tervezés, bérfejlesztés. be­szerzés, mi minden még a joga — gondja. Tavaly ez a kis munkásgárda 242 mil­lió forint értékű bútort adott az országnak. — Nem, ná­lunk az export egyelőre mi­nimális, ez egy épülő ország, idehaza kell a tömérdek konyhabútor mindmáig! Nem is tudom, hogyan le­hetne az idei termelési érté­ket kifejezni, bútorban. Ta­lán ügy, hogy az idei ter­vünk 283 millió forint, ez — bár a konyhabútor rég nem garnitúra, a vevő nem kö­teles az egészet megvenni — szóval ha jól számolom, a mi hazánkban ötvenezernél valamivel több konyhában az idén a mi gyártmányunk lesz az új bútor. Hol van már az a régi, Típus—160-as? Fantáziane­vek kínálják a Nicolettát és társait. Kilenc fajta-féle konyhabútor készül a Tisza partján. Tegnap vál­____________lalati ünnep­___________ fcég volt a g yárban. így LJ—1———L-i_i szokás már rég. Három Kiváló Dolgozó­nak gratuláltak az ünnepsé­gen. Két régi, most nyugdíj­ba vonuló Hackler Fe­rencné és Tóth Istvánné —, valamint a KISZ jelölése alapján Kohári Imre kapta a kitüntetést. Pedig a bútorgyárban na­gyon meg kell dolgozni a kiválóságért. A gyönyörű, sokszínű, meg fehér búto­rokra vigyázni kell, még akkor is, ha tavaly olyan NSZK-gépsort helyeztek üzembe, ami az elején nyersanyagot kap, s emberi érintés nélkül élkezelt, lap­megmunkált szép alkatré­szeket lök ki magából. (Meg­szenvedték, s kicsit meg is koplalták különben ezt a gépsort Úgy dolgoztak, hogy mellettük a berendezés sze­relői is férjenek, s annyi pénz ment rá, hogy össze kellett szorítani a nadrág­szíjat). — A körülöttünk lévő üze­mek mind jobban fizetnek — sóhajt Papp László osz­tályvezető. — A kétműsza- kos üzemben tavaly 4210 fo­rint volt a havi munkás-át­lagkereset. — Mégis, a gyári létszám hetvenöt százaléka a törzs- gárdáho,z tartozik — mond­ja Tureczki Gézáné, sze­mélyzeti vezető. — És itt év­tizedek óta tanulnak az em­berek. Igaz, magukért, de a gyárért is. Éveken át tar­tottunk szakmai tanfolyamo­kat, volt kihelyezett faipari technikum. Az idén hárman érettségiznek Pesten, nyol­cán vállalták pár éve, hogy hetenként kétszer a fővá­rosba utaznak, tanulnak. Szecskó Sándor is tavaly érettségizett. Pedig, amikor a gyár ipari tanulójának je­lentkezett, csalódott volt. Autó-motorszerelő szeretett volna lenni, de abban a szakmában már akkor is túl­jelentkezés volt. — Ajánlották, menjek bú­torasztalosnak. Hát már a ti­zenegyedik munkásévem ez a gyárbán, de nem bántam meg. Megtaláltam itt a he­lyem, nem mennék el újra kezdeni. A fiatal szakmunkás most csoportvezetői beosztásban , dolgozik a gépházban. Ha ‘jól átlagolunk, havi 5300 forintot keres. Nem sok. — Nem, mert ebből kelle­ne az igazság szerint lega­lább ezret havonta félreten­ni, s fizetni kell az albérle­tet is. A feleségem gyesen van, kilenchónapos a kislá­nyunk. Kétéves házasok va­gyunk, csak reménykedem, lesz egyszer lakásunk! És az az ezer forint takarékosko­dás is azért van. Persze, hogy nem lesz elég, de hát nem is egy fiatal sorstársam van, aki kapott a gyártól tá­mogatást, kölcsönt. Gondo­lom, velem se lesz másképp, hiszen 1985-re szól az Ígéret. Nem, dehogy mondom, hogy könnyű, képzelje csak el, 850 forint az albérlet díja, és olajjal fűtünk! Aztán, ha la­kás lesz, s a feleségem visz- szamegy dolgozni — ápoló­nő a kórházban — jön az újabb gond! A feleségem háromműszakos, én is két műszakba járok, hogy is le­szünk a kicsivel? Jó, jó, a kórházban is biztosan — ta­lán nálam is jobban megér­tik — de bizony, előre csak sokat töpreng az ember! KISZ-alapszervezeti titkár vagyok, elég sok időmet adom az ifjúkommunista szövetségnek is. Nem sajná­lom, legfeljebb azt, hogy mindig a legaktívabb tagok vonulnak be katonának, meg mennek gyesre — de hát ez az élet rendje! Ráadásul a tanulásnak se mondott örök búcsút a fiatal munkás. Az érettségi után, jól tudja, a technikusi mi­nősítő következik majd. Most éppen csak „lélegzetet vesz”, eléggé megviselte, hogy tavaly éppen akkor maturált, amikor a gyerek érkezését várták minden percben. Évtizedekkel ezelőtt, ha a bútorgyárba mentem, min­dig feltűnt: milyen gondo­san kötik, pirosbabos ken­dővel fejüket az asszonyok. Igaz, kellett is, a forgács, a fa finom pihéi rárakódtak az emberekre, a megmunká­lókra. "Ezt várom most is, hogy a megfiatalodott, mo­dern gépekkel teli nagy csarnokba lépek. Ez is a múlt már, az automata gép­soron fehér, világító alkat­részek futnak a szereidében senkinek nem látszik arcán, szemöldökén a fenyőfa pora. Papp László megmondta: ez már nem a régi szakma, ez már nem a valamikori bú- torasztalosság! Ez gépkeze­lés és műanyagismeret, jó szerszámokkal végzett, tisz­ta munka. — Azért én ott­hon, hobbiból csinálok szép intarziás dobozokat, állólám­pát, padlóvázát, kazettát. Ha meg nyugdíjas leszek, csak belekezdek, mind a két lá­nyomnak legyen szép emlé­ke az apja szakmájából. Csinál-e a Papp Lászlónál fiatalabb, ráadásul három évtizeddel ifjabb Szecskó Sándor is hobbiból valamit, ami a szakmája? Jó előre mondta, őket mindenre meg­tanították. ami bútoripar. — Nem, még nem csinál­tam semmit, s az az igazság, albérletben nincs is arra hely. Meg ugye, szerszám is, valami gép is kell a bútor- asztalosnak. Lehet, majd ké­sőbb hozzáfogok. II I *| Amikor a------------------fiatalember ____________született, tán a z első kony­' J 1 1— 1,1 habútorok gyártásába épp „belejöttek” elődei, ö már a modern anyagokat, szép, nagy igény­nyel tervezett konyhákat látja a gyárban. — Tudja, mi volt itt, ami­kor ezt még nem Tisza Bú­torgyárnak hívták? A kérdésen csodálkozik is, töpreng is pár másodper-» cig. — Talán valami ládagyár, vagy ilyesmi. Sóskúti Júlia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents