Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-14 / 88. szám

1984. ÁPRILIS 14. Irodalom, művészet Deák László: Válasz Nincs kívülállás. Érzékeink rövid szökése van csak, pillanatnyi elrebbenés az őrlődésből, morzsolódásból. Ez is öncsalás, illúzió, múló mámor. Nincs hová hátralépni. Összezsúfolva vonszolódunk a kiszorítós játékban. Halljuk egymás zihálását, fújtatását, de érezzük, közöttünk homályos zónák vannak. Várakozva forgolódunk ágyainkban, udvarokon, szüléink, szerelmeink, barátaink között, állandóan összeroppanó jelenidőnkben. Tudatunk pislákoló mécseskéje gyéren világol, amire fénye hull, annyit látunk. Annyi van. Kívülállás nincs. Károlyi Amy: Termés Mire bogyóvá sűrűsödik s alakja végleges, még vitézen veresük, de holnap vége lesz, épp most, amikor jóízű s legelné szem s a száj, akkor várja egy fülenincs, ormótlan nagy kosár. Labancz Gyula: Számít is az... Számít is az valamit reményt vesztvén vetetlen ágyad - holt folyó helyére fekszel, s míg árnyéktalan utánzód a hullámzást valaki föléd hajol. Minden hasonlatos lesz vele. kkortájt tudományos munkatárs voltam a Léghajózási Intézet­ben. Azt a feladatat kaptuk, hogy hazai Zeppelineket állítsunk elő. Épületünk Szófia mellett volt. Rendelkezésünkre állt egy repülőtérnek alkalmas sima mező, pilon a jövendő léghajók fogadására, valamint dolgozószo­bák, melyek egy kellőképpen át­alakított egykori kaszárnyában helyezkedtek el. Stábunk nem volt túlságosan nagy, így mindegyi­künknek jutott egy-egy kis, funér- ral leválasztott szoba: apró iroda, melynek ablaka a mező felé tekin­tett. A munka elosztása során rám a személyszállító kabin megterve­zése esett, és lelkesen fogtam a problémák megoldásához. Az egyetlen komolyabb nehéz­ség az üvegfelületek kialakítása volt. Elképzeléseimben hajlított üvegre lett volna szükségem, ám ilyesmit nehéz önteni. Ezen kívül az első, még nem tökéletes repü­lőeszközök esetleges lezuhanása után rettenetesen sokba került volna az üvegelemek cseréje. Én azonban a tudománynak szenteltem életemet, és éjt nappal­lá téve leküzdöttem, az akadályo­kat. A lehető legkülönbözőbb eljá­rásokat eszeltem ki: nem keserí­tettek el az üveg kedvezőtlen haj­lítási és nyújtási paraméterei, és még nagyobb elszántsággal foly­tattam a kísérleteket. Segítőtársam is akadt. Szalma­sárga hajú, copfos, kék szemű, elég egyszerű, de dolgos lány. A szamokovi falvak egyikében szü­letett. Bácsinak hívott. Arra gon­doltam, hogy az előző rendszerben valószínűleg egy gazdag családnál szolgált, tűrve a háziúr lelket gya- lázó megaláztatásait, és a gazda fiainak gorombaságát. A lány az esti gimnázium kilen­cedik osztályát végezte, és nem­egyszer ott maradtam munka után, hogy segítségére legyek néhány (számára nehéz) matematikai egyenlet megoldásában. Elmondhatom, hogy a matema­tika iránti szenvedélyünk összekö­tött bennünket, és igazán örültem, mikor az utolsó, félig üres autó­busszal a nagy város felé utaz­tunk. Nem kell azért rosszra gondolni — még csak nem is csókolóztunk. Felsőfokú iskolai végzettségein, levelező úton letett aspirantúrám, orosz nyelvismeretem és asztalo­mon heverő könyvem, Ron Mayer - son, a haladó lamerikai novellista „Gömbvillámok”-ja nem engedte egymáshoz közelíteni szamokovi márnára emlékeztető skarlátpiros ajkát és cigarettától megkesere­dett számat. Kapcsolatunk más természetű volt. A kölcsönös szimpátia és a kölcsönös tisztelet éltette. Ezért lepődtem meg oly határ­talanul, amikor intézetünk igaz­gatója, az általam nagyrabecsült tudós magához hívatott, és bizo­nyos kényelmetlenséggel a hang­jában tudomásomra hozta, hogy kívánatos lenne, ha legalább a munkaidőben megőrizném tekinté­lyemet, továbbá, ha nem marad­nék öt után az irodában segítőtár­sammal, és hogy a kutatások te­rületére korlátozott kényszerű kapcsolatunk megköveteli — mint ahogy így is illik — a magázódást. Megértitek bizonyára azt a kese­rű szájízt, amellyel fogadtam az említett beszélgetést, és amit utá­na is éreztem. Nemlétező kapcso­latokért torkolnak le a legmaga­sabb helyről: ki az, aki nem for- tyanna fel ezen? Jámbor embed lévén, nem tettem ellenvetést, és' bekérettem a lányt. Közöltem ve­le, hogy viszonyunknak gyökere­sen meg kell változnia. Ö felhúzta a szemöldökét és kiment. A következő naptól kezdve ma- gázódtunk. Roszen Boszev: otthon — Tessék elképzelni, tegnap néztem a televízióban Shakespeare „Rómeó és Júliá”-ját és azt a ta­nulságot vontam le, hogy mindig akad egy-egy idióta, aki tönkre­teszi a fiatalok munkáját — mond-1 ía, mire én a következőképpen vá­laszoltam: — Igen, a leggyengédebb embe­ri érzések meg nem értése mind­untalan tragikus kolizióval jár, bár az ember a munkában is ta­lálhat, igaz nem ilyen jellegű —I vigasztalód ást. A kabin pedig haladt a megva­lósulás felé. (Ekkor még nem tud­tam, hogy a hordozótest közel sem áll így). Egyszer az intézet igazgatója megnézte legutóbbi vázlataimat, és kijelentette, hogy nemsokára hozzáfoghatunk a kabin megépíté­séhez valóságos méretekben. És segítőtársam, a lány, ekkor úgyszólván megbolydult. Követte a famegmunkálást, ügyelt a belső tapéták minőségi felragasztására, ellenőrizte a fűtőrendszer haté­konyságát. A kabin elkészült, és az átvevő bizottság, miután meg­vizsgálta a függőágyakat, benézett a raktárba és az egészségügyi he­lyiségekbe, helyet foglalt a leen­dő léghajó irányító részében, és aláírta az okmányokat. Türelmetlenül vártam a léghajó többi egységéről érkező eredmé­nyeket, de hiába. Kolléganőm időközben engedélyt kapott, hogy távoli vizenyős laká­sából áttelepedhessen a kabinba. És a puszta mezőn megjelent egy furcsa, szivaralakú, fénylő ab­lakocskákkal teleszórt ház, kedves függönyökkel, előtte lábtörlővel. Nem tagadhatom, sikerem után igazgatónk megenyhült, úgyhogy tisztelt és becsült vendég lettem ebben a házban. Le-leültem az egyik függőágyra, és míg vártam, hogy felforrjon a kávé, szóba elegyedtem ismerő­sömmel. — Magának — mondta — már családra is gondolnia kéne. A fér­fi egymaga nem férfi, hisz nincs mellette senki, kinek megmutat­hatná férfiasságát. Nincs igazam? — Van benne valami — felel­tem —, bár a tudomány embere az előtte tornyosuló problémákkal vívott harcban is bebizonyíthatja férfi voltát. — Eredjen már, mindig csak a problémák, a problémák! Nincs még elege belőlük? — Vannak dolgok, melyek nem tudnak unalmasak lenni — vetet­tem közbe. — Na, de azért más egyebek is léteznek, amik szintén nem vál­nak unalmassá — válaszolta sej­telmesen. Így cimboráskodtam vele ebben az égi otthonban, felkészítettem az érettségi vizsgára, megpróbáltam besuszterolni az Építészmérnöki Egyetemre, de valahogy nem jött össze. Teltek-múlíak az évek, de a hordozótest nem tudott a magasba emelkedni. A vége az lett, hogy az intézetet bezárták — a léghajó gondolata pedig szertefoszlott. Valamennyi kollégám kerített magának új munkát, nekem is si­került jó helyet találnom a Kül­honi Aerodinamikai Intézetben. Az életem rendesen folyt to­vább. Az idő múlásával egyre in­kább elfeledkeztem azokról az ál­maimról, melyeket a Zeppelin iránt tápláltam. Az idő — lénye­gét szolgáltatta és nem hazudtolta meg önmagát: új problémák, új feladatok, új távlatok. Egyszer csak eszembe jutott az égi otthon. Nekivágtam a megvál­tozott mezőnek, és már messziről láttam a ház füstölgő kéményét. Hajdani kolléganőm hagymát duggatott a kertben. Mikor észrevett, igen megörült. — Nohát, csak eljött hozzánk — csapta össze a kezét. — Tessék, kerüljön beljebb, harapunk vala­mit, és megismertetem a férjem­mel. — Óh, csak tán nem változott meg a családi állapota? — kérdez­tem képmutató frivolsággal. — De bizony! Petkó billenccsel jár és buldózereknek szállít. ént minden olyan volt, mint annak rendje és módja: televízió, mö­götte subaszőnyeg, gyermekágy, az egy­kori tűztér fölött füs- tölődő birkakolbász, befőttek, mazsola — kedves és meghitt, gazdag és barátságos, mi­kor odakünn hideg van. Beszélgettem a jó emberekkel, és egy, üveg lekvárral a kezemben tértem vissza a városba. Mikor már elég távol voltam, még egy utolsó pillantást vetettem az égi otthon felé: szilárdan állt a földön, kéménye pedig életem egy részét, a léghajót rajzolta az égre. Feltámadt a szél és a léghajó elszállt a semmibe. Adamecz Kálmán fordítása idétlenkedő kamaszok, a padokon ferbliző férfiak közé; meg ne csússzék az autók körül terjengő olajtócsákban — nem tudom, le­het. De tény, hogy az öreg manó úgy cirkulál a házfal mentén kör- be-körbe, mint az athéni peripate- tikus iskola tagjai tették volt a Lülkeián-ligetben, mesterüket, a bölcs Arisztotelészt hallgatva; vagy ahogyan a mikroszkóp alatt vagy termés zetfilmekben láthatóak az óriásira kinagyított sejtek, s ben­nük a sejtfalak mentén cirkuláló nem-is-tudom-hogyan-hívják ré­szecskék. Meghatározott időprogram sze­rint, s a térprogramot is ugyan­ilyen szigorúan betartva. Reggel 8 és 10 között, délelőtt ll és 12 kö­zött, majd délután 2 és 4, végül 5 és 6 között. Télen_nyáron, ha süt, ha fúj, ha esik: 2 órát. 1 órát, új­ra 2 órát, s megint 1 órát. Már ma­ga ez az időelosztás is rendsizeres- ségie utal. S ha ezt a négy számot egymás után írom így: 2121, akkor a hármas számrendszerben ez 70-et jelent (matematikai indíttatású ol­vasóimat kérem, korrigálják, ha tévedtem volna a számvetésben), s csakugyan ránézésre is 70 éves a manó. S hogy miért a hármas számrendszerre volt szükség? Nos, azért, mert a manónak három uno­kája van, s különben is három a magyar igazság. Hát ennyit a ma­nó számmisztikájáról. De egyébként is misztikusi figu­ra a mi udvari manónk. Soha nem áll meg beszélgetni senkivel, csak rója az utat, mintha maga Óz, vagy Holle anyó, esetleg a Nagy Komputátor rituális parancsát tel­jesítené, s jár mindig egyforma, szinte hieratikus mozgással. Ha va­laki szembejön, vele, félreáll, utat enged, megemeli a kucsmáját, és a napszaknak megfelelően jó reggelt, jó napot, jó estét kíván, mindig egyazon hangon, mintha egy ki- borg végtelenített hangszalagjáról jönne. S nem néz rá senkire, nem fordul meg senki után. Olykor, nagy ritkán az utcára is kimerész­kedik a manó, a ház oldalát meg­bontó nagy kapubehajtón kikanya­rodik — valami világjárási vágy ösztökélheti erre —, de nem sokáig tart a rendhagyás: a következő körben újra vágányra áll a két csizmás láb meg a görcsös bot, s folytatódik minden úgy, ahogyan az szokás. Vajon mi járhat a manó fejében örökös körsétái idején? Lehet, hogy csak gépiesen mozgó lába, koppanó botja viszi körbe-körbe, és aho­gyan az öreg halász oroszlánokról álmodott, úgy álmodja vissza gya­loglás közben a kis nyírségi házat; az udvart, a parányi majorságot: talán lova, tehene is1 volt, azokra emlékezik, talán az is eszébe ju hogyan is volt az ostorosgyerek ko­rában, lehet, hogy egy féltékeny bicskázás emléke is felmerül néha, vagy a front pokla, talán egy régi leányarc is ellebben a szeme mé­lyén, amely most az aszfaltjárdát nézi, hogy két, szorgosan mozgó lá­ba meg ne botoljék. Hogy agya jár-e, nem tudom. De a két lába, meg a botja jár. Ugyan mi mást is csinálna a szűk, városi lakásban? Nem tudom a nevét — a leánya így szólítja: „apja” —, s mind a mai napig nem sikerült kitanulnom körsétájának koreográfiáját, mert van úgy, hogy az óramutató járá­sával ellentétes irányban indul ne­ki, s ha elég időt ad még sorsa, végtelen számú variációra nyílik, lehetősége a napi kétszer egy és kétszer két órányi séta, ési a séta iránya kombinálásából. Minden­esetre tizienöt-húsz kilométert is megtesz egy nap, s ha adatik neki még hat év, annyi séta lesz már a lábában, mintha körbejárta volna az Egyenlítőt. Ennyit tudok róla, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megszeres­sem, s hogy szeressem a mi udvari manónkat. Ha egyszer eltűnik, hiányozni fog. Összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi oldalpárunkban Bácskai Bertalan rajzait közöljük Kiss Dénes: Vörös irány 1 Gesztenyeősz gurul a dombról kökény próbálgatja kékjét Fűbe simulnak homlokomról a gyerekkori békék 2 • Vörös menetet nézek utam keresztbe vágja haláltmegvetőn vonul a hangyák hadosztálya Ló kocsi eltapos százat Megdermeszt konokságuk ahogy a lépő halálnak mindegyik aláfut Új útra nem tér egy sem Átlépve vergődő társán halad mind istentelen célja vörös irányán Deák Mór: Ahol ahol a hajnal forgott vérben napot szült s holló ül az égen ahol a hold bikákra hágott földre döfni sárgán az álmot ahol letiport felhőfátylak rongyaiból pereg a bánat ahol csillaghintőpor esték sebeinket elárverezték ahol vért sikoltok ha árnyak kóbor kutyái szaglásznak ahol én állok már egészen már minden indulásra készen

Next

/
Thumbnails
Contents